Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.













 

Elmélkedés a virtuális pénzekről

 

 

Számos esetben hallottam vagy olvastam olyat, hogy a bankokban csak „virtuális pénzek" vannak.

 

Ez azt jelenti, hogy ha az összes számlával rendelkező ember ki akarná venni a megtakarítását, akkor nem tudná, mivel nem lenne a pénzintézetekben elegendő fedezet hozzá.

 

Ezzel szerintem a legtöbben tisztában vannak, de elárulok egy „titkot": bizonyos nézőpontból szemlélve minden pénz virtuálisnak számít.

 

Elnézést, ha nem túl szakszerűen akarom ezt elmagyarázni, de a pénz csak akkor ér valamit, ha ellenértékként működik, vagyis terméket, és elsősorban munkát adnak érte cserébe.

 

Vagyis ha mindenki hirtelen milliárdossá válna, akkor senki nem akarna dolgozni, és nem lenne, aki kenyeret süssön.

 

Az emberek csak költeni szeretnének, nem pedig termelni. Leállnának a gyárak, az üzemek, tele lennénk nagyravágyó alakokkal, de nem lenne, aki megtermelje nekik a javaikat, így kenyér helyet a pénzt kellene megennünk, ami nem egy emészthető dolog.

 

Fontos tehát, hogy egy virtuális dolog mögött valódi energia befektetés legyen!

 

Általában a banki átutalások sem úgy zajlanak, hogy átszállítanak az egyik helyről a másikra vagy hat mázsa forintot mindenféle fegyveres emberek, hanem csak szimbolikusan történik meg az esemény: az egyik bankszámlán alacsonyabb lesz egy szám, a másikon pedig magasabb. Azt hiszem, ez nem túl komplikált dolog.

 

Ha úgy vesszük, a pénz csak egy szimbólum: szimbóluma például egy adott ország gazdaságának, és annak, hogy mennyire stabil az a bizonyos gazdaság.

 

Ha nincs ellenértéke, nincs mögötte munka, akkor a pénz egyre jobban értéktelenné válik. Ezzel olykor játszani is szoktak.

 

Ha idejön egy külföldi befektető, aki valutát hoz, de nem akar túl sokat fizetni a munkabérekre, akkor amellett, hogy minimálbért fizet a dolgozóknak, még úgy is haszonhoz juthat, ha gyengül a forint, mivel akkor az idehozott valutája többet ér forintban, és nem kell a bérekre túl sok eurót, dollárt, vagy mit tudom én mit költenie.

 

Így elvileg a munkások is jól járnak, mert a minimálbérüket viszonylag „magasabb" szinten lehet tartani, és jól jár a külföldi befektető is, mert bár forintban „magas" a minimálbér, de valutában ő mégsem fizet olyan sokat.

 

Ebben az a csapda, hogy a forintgyengülésből származó „haszon" mögött nincsen valódi munka, ami lefelé húzza a gazdaságot: így jár az, aki befektetett munka helyett ingyen akar jól élni.

 

Azokat az országokat, ahol gyenge a gazdaság, és gyenge a pénz, előszeretettel látogatják meg a külföldi befektetők, akik már kiépítettek mindent, ami a vállalkozásukhoz szükséges, vagyis az előkészületekért már megdolgoztak. Van tehát pénzük, ami erős, mivel az országukban valódi munka van mögötte, és van technológiájuk, valamint minden egyéb, ami egy bizonyos termék legyártásához szükséges.

 

Mégis elmennek egy gyengébb gazdaságú országba, hogy ott építsék fel az üzemeiket, de nem azért, mert ki akarják nekik kaparni a gesztenyét, hanem azért, mert ott olcsóbb a munkaerő, mivel a munkának nincs meg az ellenértéke.

 

De ha mások építik egy adott ország gazdaságát, akkor a munkának mégúgy se lesz értéke!

 

Nézzük meg például Németországot! Ki az a magyar befektető, aki saját pénzből ott akarna beindítani egy üzemet, ahol németek dolgoznának? Alapból nem sok ilyen lehet, mivel ott vagy hatszoros munkabéreket kellene fizetnie, mint idehaza. De a németeknek nem is kell üzemet építeni magyar pénzen, mivel ők megépítik a sajátjaikat a saját pénzükön, a saját energiájuk révén. A vezetőik ugyanis nem sajnálják rá a pénzt és a fáradtságot, hogy építsék a gazdaságot, és mindemellett megfizetik a dolgozóikat is... aztán ha vásárolunk náluk, meglepődve tapasztaljuk, hogy a termékeik egyáltalán nem drágábbak, mint idehaza.

 

Hogyan lehetséges ez?

 

Úgy, hogy a főnökök és gyártulajdonosok bevétele, és a munkabérek között általában nincs akkora különbség. Ha például egymillió euró a bevétel, akkor nem az van, hogy a főnököké abból kilencszázezer, a munkásoké pedig összesen csak száz, hanem a főnökök beérik, mondjuk kétszázezerrel, és a bérekre nem sajnálják kiosztani a nyolcszázezret. Így lesz meg a munkának az értéke, így lesz fizetés, amiből aztán többet fognak vásárolni az emberek, tehát így lendül fel a gazdaság.

 

Persze mondhatjuk, hogy a németek jól gazdálkodtak a Marshall segéllyel, de elárulom, hogy ha nem jöttek volna rá, hogy a munkának értéke van, és meg kell becsülniük azokat, akik dolgoznak, akkor száz Marshall segély is kevés lett volna nekik.

 

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy az olyan országok, melyeknek a vezetői nem hajlandóak önerőből ipart, mezőgazdaságot, vagy bármilyen valódi munkát építeni, hanem csak nyerészkednek, ámítanak, lenyomják a dolgozókat, és a semmiből próbálnak meggazdagodni... nos, az olyan országok gazdasága egyre kiszolgáltatottabbá válik, ami a népen keresztül előbb utóbb visszahat majd a vezetőkre is.

 

 

Vége

 

 

 

Ki a felelős a devizahitelekért?

 

Devizahiteleket Magyarországon 2001. június 15-től vehet fel a lakosság, az akkori kormánypárt, a Fidesz döntése alapján, amely szerint eltöröltek minden korábbi devizakorlátozást.

 

Aztán jött az „aranykor": 2002 után, az MSZP idején, valami döbbenetes mértékű devizahitel felvétel indult be az országban, jó pár éven keresztül.

 

Ha a Magyar Nemzeti Banknak van egy viszonylag nagyobb mennyiségű devizatartaléka, addig egy esetleges forintgyengüléskor a devizája annyival ér többet, amennyivel a forintja kevesebbet, tehát valamilyen szinten kompenzálni tudja a kiesését.

 

Ezzel nem is lenne baj, de azzal, hogy a különböző bankok devizában adhattak hitelt, az árfolyamkockázatot kivetítették a lakosságra is, ráadásul a leginkább euróban és svájci frankban, amelyek igen stabil valutáknak számítanak a forinthoz képest.

 

A bankok megvették a devizát a piacról, ami számos esetben azt jelentette, hogy magától a Magyar Nemzeti Banktól vásároltak, aztán továbbadták azt a hitelezőknek.

 

Bár egyesek már az események legelején figyelmeztettek arra, hogy nincs olyan számítási modell, amellyel tíz évre előre kalkulálni lehetne a devizák árfolyamkockázatával, a lakáshitelek pedig általában hosszabbak ennél az időnél, mégis fék nélkül húzták be a magánszemélyeket ebbe a konstrukcióba.

 

Most nézzük meg, hogy a gazdaság szereplői közül kiknek lehet érdekük egy forintgyengülés!

 

Az exportra termelő cégek bizony jól járnak, mivel a termékeiket kedvezőbb forintáron tudják eladni egy külföldi piacon.

 

Ha például egy magyar cég cipőt gyárt a németeknek, és a cipő csak egy euróba kerül, akkor annál többet ér az a cipő, amennyivel gyengébb a forint. Ha egy eladott cipőért egy eurót kapnak, akkor nem mindegy, hogy az eurójuk mennyit ér forintban: kétszázat, vagy mondjuk háromszázat.

 

A belföldi infláció közel nem akkora, mint adott esetben a forint euróhoz viszonyított gyengülése, vagyis idehaza kevésbé inflálódik a forint, mint amennyivel kevesebbet ér külföldön.

 

Ezért a forint gyengülésekor szintén jól járnak a külföldön dolgozó emberek, akik valutában keresnek, és idehaza többet ér a pénzük, amikor itthon vásárolnak érte.

 

Harmadik „nyertes" csoportként pedig nem hagyhatom ki a bankokat sem.

 

Ha gyengül a forint, nekik is több pénz folyik be az euró, illetve a svájci frank hiteleik kapcsán... és ugyanez a helyzet a Magyar Nemzeti Bank esetében is - egyáltalán nem mindegy nekik, hogy mennyiért adnak el eurót vagy svájci frankot például az OTP-nek, hogy az hitelezhessen belőle.

 

Ha gyengül a forint, akkor nem csupán a bankok, de az állam is jól jár!

 

Olyan országok, melyek komolyabb mennyiségű árut adnak el idegenben, akár még mesterségesen is gyöngíthetik a saját pénzüket, mert ezáltal többet fog érni az idegenben eladott termékük. Japán például pont ezt csinálja, a jen ezért egy elég romlandó valuta.

 

Valamikor a magyar bankok japán jenben is hiteleztek, de aztán rájöttek arra, hogy a jen még a forinthoz képest is többet romolhat, így nem a bankok, hanem a hitelesek járhatnak jól. Ezt a fajta devizahitelt ekkor szélsebesen be is szüntették... szemben az euróval és a svájci frankkal, amit valahogy nagyon nehezükre esett felszámolni.

 

Aztán jött a világgazdasági válság, majd az időnként furcsa kormányzati lépések és még furább politikusi nyilatkozatok, amelyek következtében a forint véletlenül rohamosan romlani kezdett, ami a hitelezőknek rossz volt, a Nemzeti Banknak pedig jó.

 

A forint „értéktelenedése" valósággal fejte a hitelezőket, de mostanra olyan brutális lett a helyzet, hogy a hitelesek komoly százaléka szinte már fizetésképtelenné vált, így hasonló szituáció alakulhat ki az országon belül, mint az Amerikából elinduló világgazdasági válság idején. Ha éhen hal a tehén, már nem lehet tovább fejni.

 

Ez a lehetőség immár reális veszéllyé vált, és hiába tenyerel rá a bank fél áron az ingatlanok tömegeire, nem sokat ér velük, ha a negyedét se tudja már eladni, és ha telítik a piacot, az igen komoly árcsökkenéshez vezethet, ami elindíthat egy dominó effektust.

 

Én nem mondom, hogy ez az egész dolog teljesen tudatos volt, de nagyon sarkosan fogalmazva azt lehet mondani, hogy a pénzemberek már túlfejték a népet, de keresgélik a megoldást, hogy visszalépjenek egy kicsit.

 

Ki a hibás a kialakult helyzetért? Az, aki megengedte, hogy ezt az Európa szerte veszélyesnek nyilvánított konstrukciót bevezessék? Esetleg az, aki felelőtlen politikájával még tovább rontotta a forint árfolyamát, miközben folyamatosan hátrafele mutogatott felelősöket keresve? Esetleg az a hibás, aki lakást akart magának, és belement egy kecsegtető üzletbe?

 

Szerintem teljesen mindegy, hogy ki a hibás, mert a kellemetlenségek levét mindig a hitelcsapdába került emberek isszák meg, rajtuk keresztül pedig az egész ország gazdasága.

 

 

Vége

 

 

 












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!