Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.












Anthony Norton

Add az energiád!


Fájdalomtest vagyok. Lelki parazita. Hogy mikor születtem, már nem is igen emlékszem rá. Az még egy másik életben volt, nagyon-nagyon régen. Azóta már sok emberben élősködtem - nem is számolom őket. Az egyik jön, a másik megy. Én viszont maradok.

A mostani gazdám egy igazi „szent". Önmagát jónak hiszi, és tudomást sem akar szerezni rólam. Állandóan csak elfojt. Ez jó! Ha nem tudnak rólam, annál nagyobb hatalmam van. Így könnyű a dolgom, mert nem mernek velem szembenézni, ezért egyre erősödök.

Ha megéhezek, csak felkúszok a gerincén, és csatlakozom a tudatához. Ettől aktiválódik néhány fel nem dolgozott emléke, vagy a sértett önérzete, aztán máris habzsolom a fájdalmát. Olyankor kígyótestem vérvörös színt ölt, és átveszem felette a hatalmat. Eggyé válok vele, és irányítani kezdem.

Egyre csak tágulok, akár egy pióca. Körbefogom az auráját, és magamba szívom az életerejét. Aztán ha feltöltődtem, visszahúzódok, és álomba szenderülök. Egészen a következő alkalomig.

Utána csodálkozik a balga, hogy mi történt vele. Az istenért kiált, mintha azzal megoldaná a problémáját. Kicsit persze megnyugszik tőle, de engem nem tüntet el!

Mert nekem is élnem kell, és küzdök is érte a legjobb tudásom szerint. Hogy túléljek, energiákat kell magamba olvasztanom. Életerőt. Olyat, ami azonos rezgésszintű az én energiámmal.

Ezért kell mérgeznem az auráját. Ha találok fel nem dolgozott fájdalmat, tüstént rezonálni kezdek vele. Felnagyítom, irreális mértékűre, aztán magamba olvasztom.

Erre van szükségem, és csodálatos dolog, hogy bármikor kész az élelem számomra. Elég egy elfojtott indulat, egy elhibázott mondat, egy kellemetlen esemény. És én ott vagyok!

Átveszem az uralmat. Nem tehetnek ellenem semmit. Még csak nem is tudnak rólam ezek az ostoba, öntelt, materialista senkik!

Már megint éhes vagyok! Imádom a negatív energiákat, és meg is találom őket. Nem kell túl mélyre ásnom hozzá. A félelem az emberiség közös érzése - az elfojtott, forrongó láva, ami a felszín alatt húzódik, de mégis hatással van mindenkire.

A kitaszítottság, a kiszolgáltatottság, az alkalmatlanság érzete. A halandóság fájdalma. Az, hogy nem fogadnak el. Hogy kiűzettek a paradicsomból.

Nincs rátok szükség! Értéktelenek vagytok! Úgy semmisültök meg, mindnyájan, hogy semmit nem hagytok magatok után. Mintha nem is léteztetek volna. Ezt érzitek mélyen, legbelül.

És hiányzik nektek valami. Hiányzik a stabilitás. A biztonság. A tudat, hogy tartoztok valakihez, aki szeret, akiben megbízhattok. Aki gondoskodik rólatok. Aki értelmet ad az életeteknek. Nem csak hazugságot.

Hiányzik nektek az Úr. Még ha nem is meritek bevallani. Mintha elszakították volna tőletek a lelketek felét. Kitépték a végtagjaitokat.

Hatalmat akartok, mert elvesztettétek a valódi erőt. Elképesztő hiányérzeteteket pedig illuzórikus élvezetek hajszolásával próbáljátok kielégíteni. Ez lehet pénz, befolyás, ital, kábítószer, szex, vagy bármi, ami függőséget okoz.

Mintha kavicsokkal próbálnátok feltölteni a legmélyebb szakadékot; a lelketeken tátongó űrt. Azt próbáljátok elhitetni magatokkal, hogy boldogok vagytok. Boldogok vagytok? Ostoba halandók! Ha valóban azok lennétek, én nem léteznék.

Ez persze a ti bajotok, nem az enyém. Köztetek egyre erősödöm, mert tudatlanok vagytok. Engem csak a szeretet győzhetne le, az elfogadás, de az nincs. Csak menekültök előlem és letagadtok. Ostobák!

A fény létezhet az árnyékban, de az árnyék nem létezhet a fényben. Még jó, hogy ti ezt nem érzitek át! Éhes vagyok. Szükségem van a fájdalomra. Szükségem van a fájdalmadra, kedves olvasóm! Indulok is érte!

 

Vége

 

Anthony Norton

Karma

Csuszmák Jenőnek az idén sokadszorra jutott eszébe, hogy övé a világ legjobb állása. Cégeiben ő volt a vezér, az „élet-halál ura", a totális hatalom birtokosa. Akár egy cézár.

Minden reggel azonos időben kelt, és azonos időben ért be az irodájába, ahol finom kávé, tőzsdehírek, majd a kellemes Ritázás várta. Ez tökéletesen megadta a megfelelő alaphangulatot. Mint ahogy most is!

Hátradőlt a méregdrága bőrfoteljében, és nyújtózott egy kéjeset. Titkárnője feje ütemesen járt úgy deréktájon, és Jenő érezte, hogy hamarosan megszűnik benne a feszültség.

Elmerengve nézte a mesterien faragott bútorokat, az egyedi nippeket, valamint az antik virágvázát a szemközti polcon. Aztán lenézett, és egy bájos, szexi kis arcot látott.

Még néhány jó húzás, és a Ritázás befejeződött! A főnök úr megkönnyebbült, a titkárnőnek pedig milliók ütötték a markát... bár leginkább a száját.

Ezt persze nem pénzben kell érteni, mert ezért a szolgáltatásért nem kapott külön juttatást az igen tehetséges alkalmazott, mivel bele volt építve a fizetésébe.

Jenő úr annak idején, egy öt nyelven beszélő, két diplomás könyvelőt utasított vissza Ritácska kedvéjért, és azóta sem bánta meg a döntést.

- Köszönöm a kedvességét - nyögte elhaló hangon, a titkárnő pedig megtörölte élénkre rúzsozott ajkait, és diszkréten hagyta el az irodát.

A kellemes reggeli rutin befejeztével Jenő felhúzta a sliccét, és kortyolt egyet a kávéjából, ami kicsit mintha túl lett volna cukrozva. Ez bosszantotta némileg.

Megcsóválta a fejét az élet kegyetlenségén, majd bekapcsolta a laptopját.

- Nézzük, miből élünk!
Halk kopogtatás zavarta meg a nyugalmát.
- Szabad!
Jozef, az egyik „alvezére" nyitott be az ajtón. Házon belül csak így hívták őket.
- Van egy kis probléma, főnök! - közölte gondterhelt arccal.
- S mi lenne az?
- Némi adóhiány lépett fel a...
- Állj! - vágott közbe türelmetlenül. - Oldják meg! Ha a papíron jó, akkor minden frankó! Már elfelejtette kedvenc mondásunkat? Mit gondol, miért van nekem több cégem is? Azért, hogy az ilyen problémákat orvosolni lehessen. Számlázni kell a vállalatok között oda, meg vissza... meg vissza, meg oda... aztán az áfát is visszaigényelhetjük, ha nagyon akarjuk! Szóljon a mágusnak, ő majd helyrerakja az egyenleget!
- A mágus szabadságon van. Ráadásul ez még egy négy évvel ezelőtti elmaradás. Csak most hívta fel rá a figyelmünket a hatóság, nyilván a késedelmi pótlék miatt.
Jenő sóhajtott egy mélyet.
- Ne fárasszon már! És milyen összegről van szó?
- Három millióról.
- Most hülyéskedik? Mit zargat ilyen kifli pénzekkel? Egy délután többet költök.
- Jó csak gondoltam, hogy...
- Nem azért fizetem, hogy gondolkodjon! Szóljon valamelyik könyvelőnek! Papírozzák le!
- Igenis!
Az alvezér sietve távozott.
- Még egy ilyen marhát! - bosszankodott Jenő. - Klimaxos, vagy mi baja van?
Kifújta a levegőt.
- Mindig csak a stressz.

Ujjai villámgyorsan jártak a klaviatúrán. Ideje volt tőzsdézni egy kicsit. Szerette csinálni, ráadásul igen jó helyekről „súgtak neki".

Egész belemerült az elfoglaltságba, mert szinte észre sem vette, de el is szaladt vagy három óra hossza. Igaz, hogy némi informálódással, oda-vissza váltással, eladással és vásárlással keresett nagyjából nyolcmilliót, de már kezdett elfáradni a szeme.
- Elég a szórakozásból! Jóból is megárt a sok.

Felállt a bőrfotelből és megropogtatta a derekát. Majdnem elfeledkezett róla, hogy külföldi üzletfelek érkeznek ma hozzá. Bár addig még volt némi ideje. Úgy döntött, lemegy az uszodába egy kicsit. Ennyit még ő is megérdemel. Nem csak munka van a világon.

Nagyjából egy órányi lubickolás után ebédelni ment az éppen időben megérkező kuncsaftjaival. Őzragu és a legfinomabb vörösbor volt terítéken. Igen jó hangulatban telt az étkezés, és remek üzletet kötöttek.

Később politikus barátaival golfozott, és sikerült elintéznie némi állami támogatást. Persze vissza is kellett osztani belőle, de valamit valamiért.

Aztán fallabdázott néhány hasonszőrű üzletemberrel, majd szaunázott, és hazatért a családjához. Össze se tudta számolni, mennyit keresett aznap, mint ahogy azt se tudta, hogy együttesen mekkora vagyona van. Legfeljebb csak saccolni bírta.

Néha úgy érezte, valami pénz mágnest szerelt bele a Teremtő. Nem értette, hogy másoknak miért olyan nehéz a kenyérkereset.

Otthon még összebújt a feleségével, mert néha azért vele is lennie kellett, de kellemes gondolat volt számára, hogy holnap Mónikázni fog, ugyanis a másik titkárnője lesz éppen szolgálatban.

Mónikának volt egy egészen különleges mélytorkos technikája, persze ez nem azt jelenti, hogy Ritázni rosszabb lett volna. Egész egyszerűen más volt a két szolgáltatás. Nem is akarta összehasonlítani őket, mint ahogy egy epret és egy barackot sem szabad egymáshoz viszonyítani.

Jó éjszakát kívánt a párjának és pillanatok alatt álomba szenderült.

A teste elnehezült és kiemelkedett belőle. Fordult párat a világ és felülről látta önmagát. Valahonnan ismerős volt neki az érzés. Pörgött kicsit a levegőben, aztán megállapodott végre. Tájékozódni szeretett volna, de vonzotta valami. Mintha kötéllel húzták volna, akár egy léggömböt.

Átrepült a falon, de egyáltalán nem félt. Kinn volt a szabadban! Tudta, hogy mennie kell. Egyre gyorsabban repült egy meghatározott irányba. Csinált már ilyet. Nem is túl régen. Most jutott csak eszébe.

Szédítő iramban száguldott, valami csodálatos, földöntúli táj fölött. Vörös homokot látott, és kék levelű fákat. Az ég sárga volt, a levegő langymeleg. Próbálta megőrizni az öntudatát, mert valahonnan bevillant neki, hogy közeledik a felejtés tengere felé.

Már látta is a nagy vizet. Tükörsimának tűnt, alig voltak hullámok rajta. Nem akart felejteni, de ez a „csodálatos szörnyeteg" mindig legyőzte.

Szélsebesen repült. Eltűntek a gondolatai. Mintha a kellemes szellő fújta volna ki őket a fejéből. Akár csak az érzéseket a mellkasából. Már csak egy sóhajtás volt isten ajakán. Nagyon jól érezte magát. Szabad volt. Sokkal jobban, mint életében bármikor.

És egyszer csak elfelejtette, hogy kicsoda! Vagy éppen akkor vált önmagává? Inkább az utóbbi vált valóra. A kékség vonzotta a pillantását. Elveszett a belőle áradó gyönyörteljes érzésekben. Ám ez a csoda is csak pillanatokig tartott. Képek villantak elméjén, akár egy mozifilm.

Egy húsfeldolgozót látott, s hullafáradt munkásokat. A száguldás sajnos csak rövid ideig tartott. Aztán megérkezet végre. Szinte belezuhant a másik testébe.

Tudta már, hogy hol van. Ő volt Csuszmák Janó, kétkezi munkás! Szó szerint a világ másik felén ébredt fel. Egy másik testben, egy teljesen más országban.

Ekkor néhány fura álomfoszlány még előbújt pár pillanatra a feledés tengeréből! Mintha egy nagyhatalmú üzletember lett volna az álmában. Valami cégvezető vagy mi. És idegen nyelven beszélt!

Aztán az információ újra elmerült. Csak a szépséges hullámokat látta immár.

Lassan nyitotta ki a szemét. Felült az ágyán, majd megdörzsölte az arcát. Málladozó falak, agyonstrapált, ócska bútorok vették körül.

Iszonyúan fájt a jobb keze. Persze ez nem volt újdonság, mivel reggelente sosem bírta ökölbe fogni. Legfeljebb úgy, ha a másik kezével rásegített. Akkor viszont kinyitni nem bírta. Pihentetés után mindig kellett némi idő, amíg az izületei újra bejáratódtak.

Na de így jár, aki állandóan a körkésen dolgozik abban az istenverte húsüzemben. Valamiből persze meg kellett élnie, és még így is örülhetett, mert ezen a környéken alig volt munkalehetőség.

Kövér felesége mellette horkolt. Most is megizzadt, mint mindig, ha mélyen aludt. Janó tudta, hogy nem tehet róla, de valamiért mégis haragudott rá. Utálta ezt a gyomorforgatóan szúrós szagot.

„Persze a kávét megint nekem kell megfőznöm!" - gondolta bosszankodva.

Feltápászkodott és a konyhába indult, de előbb benézett a gyerekekhez a másik szobába.

A két kisfiú békésen aludt. Halkan csukta be az ajtót, nehogy felverje őket.

Mire végzett a kávéfőzéssel felébredt Debóra is. Törődött arccal, morcosan nézett rá, pont úgy, mint aki rosszul ébredt. Persze ez minden reggel így volt.

- Kész van már a kávé? - morogta, miközben közelebb hajolt, hogy megcsókolja.
Csuszmák úr kis híján hátrahőkölt a szájszagától.

„Miért nem megy már fogat mosni?"
Kimondani persze nem merte.
- Mindjárt kész van, szívem.
- Kelhetnél kicsit hamarabb is - morogta az asszony.

Janó nagy levegőt vett. Most kis híján kijött belőle az állat, de visszafogta magát. Felesége már egy fél éve nem talált munkát, ami elég komoly problémának számított! De meg tudta érteni, mert sajnos ezen a környéken nagyon nehéz elhelyezkedni.

A jó pedig az volt, hogy így több ideje maradt a gyerekekre. Csak az anyagi helyzetük volt szűkös. Nem akart kiabálni egy elejtett megjegyzés miatt, mert felverné a fiúkat vele. A fejébe vette, hogy kiiskoláztatja őket, és „nagy embert" farag belőlük. Legalább nekik legyen jó az életük!

Elszámolt tízig, és visszanyelte haragját.

„Ha már nem dolgozik, legalább a kávét főzné meg! Mit képzel ez magáról? Még leáll itt dirigálni? Dirigálnak nekem épp elegen a munkahelyen, a fenébe is!"

Bement inkább a mosdóba. Mire végzett a szokásos, reggeli rutinnal, megnyugodott végre. Hosszú nap várt rá. Szívesen előretekerte volna az időt.

A munkahelyén hideg volt, mint mindig. Hústömegek várták, amint beállt a futószalag mögé. Nem baj, három óra múlva pihenhet egy cseppet. Ahogy „bejáratódott" kissé a keze, már rendesen tudta használni. Ledolgozta a körülbelül tíz óráját, akár egy robotgép, aztán fájó testel indult volna hazafelé.

Ám ekkor egy újabb kellemetlen meglepetés érte! A főnökasszony behivatta.

A gyomra görcsbe rándult, ahogy a tágas irodába lépett. A ragyás arcú, visszeres lábú, középkorú üzletasszony „bizonyos húslopások" ügyében kérdezősködött.

Janó emlékezett rá, hogy a múlt hétvégén elvitt némi húst, hogy főzze meg a felesége, de itt egy jóval nagyobb tételről volt szó. Pechére azonban ő ellene tanúskodott a portás.

Néhány feszült pillanat után bevallotta, hogy nagyritkán hazavisz egy kis ebédre valót, de csak azért, mert nehéz a megélhetés.

A főnökasszony persze nem hatódott meg rajta. Ki akarta rúgni. Csuszmák úr kis híján elsírta magát. Egyből a gyermekei jutottak az eszébe. Valósággal könyörögni kezdett, hogy tarthassa meg az állását. Kifizeti, amit elvitt, csak ne rúgják ki!

A ragyás arcú, kapa fogú nő fancsali képet vágott.

- Micsoda egy balfék vagy te!
- Szükségem van a munkára!
- Tudod mit? Ha maradni akarsz, akkor dolgozz meg érte!
- Dolgozzak... meg érte?
- Térdelj elém és szeress!

Janó úgy érezte, rosszul hall. Ez most elég váratlan helyzet volt.
- Nem értem.
- Pedig egyszerű. Kell az állás, vagy sem?
A férfi nyelt egy nagyot. Mérlegelni kezdte a lehetőségeket.

 


Mikor kiment az utcára, hulla fáradt volt. Fájt jóformán mindene, de leginkább az önérzete sérült meg. Nem tudta, hogy mi bántja jobban: a kemény fizikai munka, az alacsony fizetés, vagy az, hogy megmaradt az állása.

Miután elvégezte a feladatát, vagy tíz percig hányt a vécében. Még ha szép nő lett volna, akkor talán szívesen... de ez az asszony baromi ronda volt! Keresni sem lehetett volna visszataszítóbbat. Na ezzel se fog dicsekedni sehol!

- Mi a fenének élek én? - motyogta halkan.
Úgy érezte, nála nyomorultabb vesztes nincs még egy a földön! Lassan ballagott hazafelé. Vagy inkább vonszolta magát.

Ismét az elektronikai bolt mellett haladt el, mint szinte minden nap vagy kétszer. A kirakatban bekapcsolt tévék sorakoztak. Egy sikeres pasast mutattak benne, valami Csuszmák Jenőt, aki a föld túloldalán lakott.

Milliárdos üzletember volt. Valami riportot készítettek vele. Pökhendi arcán magabiztos vigyor terült szét. Mintha azt mondaná: én vagyok az élet császára! Csak ránézésre kaphatott volna vagy tíz évet. És még a neve is milyen hasonló az övéhez!

Janónak ez volt a kegyelemdöfés.

„Az éjjel felkötöm magam! Vagy megnyitom a gázcsapot. Csak a gyerekek ne lennének! Sajnos nem tehetem meg."

Egy padon ülő, vak koldust vett észre. Úgy látszott, mégis van, aki még nála is szerencsétlenebb. Talán ez lehetett az oka az adakozókedvének. Aprót keresett a pénztárcájában. Így olyan látszat alakult ki, mintha még ő is lenne valaki. Belerakta a férfi kalapjába.

- Köszönöm, uram!
- Néha kegyetlen az élet - válaszolta szomorúan.
A vak csak vigyorgott.
- Tudtad-e, hogy az ember a sorsát önmagának csinálja? - kérdezte váratlanul, egészen közvetlen hangnemben.
- Micsoda?
- A sorsunk... magunknak alakítjuk! Te is, én is, mindenki.
- Az lehet - és már indult is volna tovább.
- A karma érdekes dolog - folytatta a koldus. - Bizonyára irigyled azt a fickót a tévében.
- Tessék?
- Irigyled, mert gazdag. Ó igen! Sikeres, aki pénzért szinte mindent megkaphat. Ez így is van! De hidd el nekem, barátom, a Teremtő mégis jobban örül a hozzánk hasonlóknak, mert mi önzetlenek vagyunk. Mi önzetlenek, ő önző. Mi másoknak élünk, ő pedig önmagának. Ez ilyen egyszerű. Persze ő is csak azt teszi, amit megtanult az élettől. Azért olyan, amilyen. Amíg a tudatot a körülmények formálják, addig ösztönösek maradunk. Ne vess meg érte senkit! Hidd el, a fájdalomból tanulunk a legtöbbet. A lélek csak akkor lehet igazán boldog, ha másoknak él. Mert azért van megteremtve. Hosszú az út, amíg visszatalálunk ide. De tiszta szívből kell tennünk! Tiszta szívből, nem pedig kényszerből. Ez nagyon fontos. Békélj meg a sorsoddal! Ismerd fel, hogy a karma közös! Közös, de mégis egyéni. Egy valódi paradoxon. Maga a csoda!
- Honnan tudod, hogy mi megy a tévében? - kérdezett vissza mogorván. - Látod talán?
- Csak hallom! De látok is, ha kell. Én a lelkemmel látok. Sokkal tisztábban, mint mások a szemükkel.
- Szóval te is csak egy csaló vagy!
- Úgy gondolod? Tudom, hogy szenvedsz, mégpedig nagyon.
Kinyújtotta a karját.
- Ide érződik a szomorúságod! Az elkeseredésed. A legszívesebben megölnéd magad. Kinyitnád a gázcsapot.
- Ezt meg...
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy az a pasas ott a tévében... te magad vagy?
- Egy kukkot sem értek ebből.
- Na persze. Nem is értheted meg. Nem vagy abban a helyzetben, hogy megérthesd. Ez az Úr akarata, ő pedig felettünk áll. A karma törvényei mindnyájunkra érvényesek. De az viszonylag ritka, hogy valaki egyszerre éljen két testben. Egy lélek, több test... egész különös helyzet. Bár ha jól meggondolom, ez mindenkire érvényes.
- Sajnálom, öreg, de sietnem kell!

Csuszmák úr tovább indult. Alig várta már, hogy hazavonszolja magát. Ki kellett pihennie a mai napot, és nem akart értelmetlen zagyvaságokat hallgatni egy elborult agyú vénembertől. Egy kicsit persze sajnálta szegényt, és ebből merítette az erőt.

„Ha egy ilyen ágról szakadt kibírja, hogy nem ugrik a vonat elé, akkor talán én is túlélek valahogy!"

Feltette a sapkáját, mert hűvös volt egy kissé.

Ahogy végiggondolta az életét, rájött, hogy nincsen benne semmi perspektíva. A lehetőségek borzasztóan szűkösek voltak. Ledolgozza az életét a futószalag mögött, tönkremegy a keze, a lába, a gerince, az egészsége; aztán mire odakerül, talán még nyugdíja sem lesz, mert elrendezi a kormány.

„Az öreg szerint mindenki maga alakítja a sorsát. Lehet, hogy van benne valami!"

Elhúzta a száját.

„Én vajon hogyan alakíthatnám az enyémet? Például, otthagyhatnám az asszonyt! Úgy se szeretem, ha őszinte akarok lenni. És ha jól belegondolok, otthagyhatnám a munkahelyemet is! Aztán kirabolhatnék egy bankot, vagy valami. Ha elkapnának, azt se bánnám, mert legalább megpróbáltam kitörni! Büszkén néznék a tükörbe! Kockáztatni tudni kell. Csak hát a gyerekek... nélkülük más volna a helyzet. Ők jelentik az egyetlen értelmét az életemnek."

Sóhajtott egy mélyet. Rájött, hogy tényleg másokért él. Talán nem is volt olyan bolond az a koldus - véletlenül ráhibázott valamire.

Elmosolyodott, amint meglátta a házukat. Amint belépett az ajtón, a szokásos hangulat fogadta. Hazatért a „robotgép".

A feleségének persze nem mondta el, hogy mi történt a munkahelyén. Miért is tette volna? Volt elég baj e nélkül is már.

Evett valamit, játszott kicsit a gyerekekkel, aztán lefeküdt.

Egyetlen dolognak örült, hogy igen gyorsan képes volt elaludni. Persze ilyen munkanap után ez egyáltalán nem meglepő.

„Hamarosan Mónikázni fogok!" - merült fel az elméjének legmélyéről egy érthetetlen gondolat. Még a vak koldus is eszébe jutott egy pillanatra, aztán rögvest elnyomta az álom.

Vége

 

Anthony Norton
Tanmese

Jeromos úr világéletében vaskos testalkatú ember volt. Már gyerekkorában nagyobbra nőtt, mint a vele egykorúak, felnőtt fejjel pedig szintén az átlag söpredék felé magaslott. Fizikai erejét sokan megirigyelték. Most azonban egy kicsit gyengének érezte magát. Szemei előtt karikák táncoltak, a tüdeje szurkált, a vállát pedig nyomta az az átkozott kereszt, igen erős fájdalmat okozván neki. A dombtető sajnos messze volt még. Pihennie kellett egy kicsit, de sejtette, hogy figyelik odalentről, ezért nem állhatott meg - nem láthatták rajta a fáradtságot.

Kezdte már megbánni, hogy belement abba az átkozott fogadásba. Amikor ivott, mindig hajlamos volt hülyeséget csinálni. Jó nagy hülyeséget! És volt, aki ezt kihasználta. A köpcös kocsmáros például rendesen ráérzett arra, hogy most bolondot csinálhat belőle. Na, azt már nem hagyja!

Megtorpant egy pillanatra, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön. Szusszannia kellett. Muszáj volt beosztani az energiát. A lábai remegni kezdtek. Itt minden az akaraton múlik! Megmutatja annak az átkozott, bajkeverő kocsmárosnak! Egy jó sör, az mégiscsak egy jó sör! Hatalmas a tét! Továbbindult. Muszáj volt stabilan tartani a keresztet, mert ha kileng valamerre, akkor elveszti az egyensúlyát, és akár le is csúszhat vele a domboldalon. Nem hiányzott egy gerinctörés. A veríték végigcsorgott az arcán.
- Koncentrálni, csak koncentrálni - motyogta az orra elé.
- Koncentrálni a WC - n kell! - vigyorgott mellette a kocsmáros tízéves forma kisfia.
Jeromos kis híján elejtette a terhét. Nem számított rá, hogy válaszolnak neki.
- Mi van, apád utánam küldött? - kérdezte ingerülten. - Felesleges volt! Megmondtam neki, hogy egyedül is felviszem, méghozzá anélkül, hogy letenném! Engem nem érdekel, hogy három emberes munka!
„Csak ne látná rajtam, hogy mennyire izzadok!" - gondolta közben.
- Nyugalom, Jeromos bácsi! Miért nem dobod le azt a vacakot?
- Ne tegezz, az anyád hétszentségit! Azért küldtek, hogy idegesíts? Ez már mindennek a teteje! Az apád egy átkozott csaló!
- Nem küldött senki. Magamtól jöttem.
- Mi a fenének?
- Hogy megmondjam neked, mekkora nagy szamár vagy!
- Ne szemtelenkedj velem, fiú! Úgyse tudsz eltéríteni a célomtól!
- És vajon, miért nem? Más már régen ledobta volna a felesleges terhet.
- De én nem teszem! - nyögte az izzadó férfi, és mintha még elszántabbá vált volna a tekintete. - Hiába küldött az apád, hogy felbosszants! Ez a munka egy cseppet sem felesleges. Valakinek fel kell vinnie a keresztet a dombtetőre! Sok embernek... sok embernek örömet szerzek vele.
Lihegett egy kicsit. - Az egyházközösség hálás lesz érte.
- De miért nem hagyod, hogy mások is segítsenek? Jézusnak is segítettek, amikor már nem bírta tovább.
- De én bírom... bírom egyedül is!
- Te erősebb vagy, mint Jézus?
- Testileg biztos. Csak ne lennénk olyan messze...
- Ha Krisztus urunk átadta a keresztjét, te miért nem hagyod, hogy segítsenek?
- Menj már a francba, kölyök! Hagyj békén a hülyeségeiddel! Úgysem térítesz el a célomtól! Megtudom csinálni!
- Lehet, hogy megtudod, de muszáj is?
- Igen, muszáj! Nagyon muszáj!
- Valóban?
- Apám szerint sosem fejezek be semmit. Most majd megmutatom! Megmutatom neki, hogy nem vagyok semmirekellő, hiába mondogatta éveken keresztül!
- Lehet, hogy nincs igaza. Sőt biztos, hogy nincs. De éppen itt kell ezt bebizonyítani?
- Fogd be a szád, kölyök! - lihegte Jeromos. - Mit tudsz te a szenvedésről? Most is csak nyugodtan lépkedsz itt mellettem! Gyűlölöm az apámat, de nem veled fogom ezt megbeszélni!
Megtorpant és lihegni kezdett.
- Nyugalom - csitította a gyerek. - Ehhez a feladathoz semmi köze sincs az apádnak. Próbáltál már megbocsátani neki?
- Megbocsátani?! - hörögte Jeromos. - Az lehetetlen!
- De hát miért?
- Te még nagyon fiatal vagy. Semmit se tudsz az életről. Fogalmad se lehet róla, mennyire a lelkembe gázoltak oly sok éven át!
- De ami volt, az már nincs! A múltad nem a jelened, és főleg nem a jövőd! Talán nem véletlenül lettek kiválasztva a szüleid. Talán meg kellett tanulnod valamit.
- Az emberi aljasságról?!
- Önmagadról inkább! Szabadulj meg a fájdalomtól!
- Tudod, kölyök, egy baj van csupán... nem tudok megszabadulni tőle!
- Miért?
- Mert nem, és kész! Hagyj már békén, te istenátka! Fel kell vinnem a keresztet!
- Ez a kereszt maga alá teremthet téged... bár el is viselheted a súlyát. De mégiscsak jobb lenne, ha egyszerűen eldobnád! Ha legyőznéd a gőgödet, sokkal könnyebb lenne.
- Na most már tényleg elegem van! Takarodj innen, te kis mocsok!
A fiú megtorpant.
- Én csak segíteni akartam.
- Segíts másnak! Nekem nem kell!
A masszív izomzatú férfi továbbvonszolta magát. A gyermek már nem ment vele, csak szomorúan figyelte.
- Vajon felviszi egyedül? - suttogta maga elé. - Teljesen lényegtelen. - válaszolta meg végül az önmagának feltett kérdést.
Aztán a másik irányba fordult, és megcsóválta a fejét. Egész kis csődület gyűlt össze a domb legalján. Az emberek kíváncsian bámészkodtak. A szemüket leárnyékolva figyelték Jeromost, aki már közel járt a céljához. A kisfiút persze nem látták - ő csak annak mutatta meg magát, akinek akarta. Bánatosan felsóhajtott, majd a levegőbe emelkedett, és eltűnt a felhők között.

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!