Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.











Anthony Norton

Bagoly a sötétben


- Ott egy bagoly.
- Seggébe szagolj.
- Hülye.

Cicvarek nyelt egy nagyot, amint a tábortűz fénye felett, a messzeségbe révedt a tekintete.
- Tényleg ott van, én is látom. Olyan, mintha bennünket figyelne.
- Akkor menj, és fogjál vele kezet.
- Te tényleg ilyen hülye vagy, Szvoklacsek?
- Most, mit vagytok úgy berezelve, egy nyamvadt bagoly miatt? Nem bántja az embereket. Ha egér lennék, jobban félnék tőle.
- Az lehet, de én úgy hallottam valahol, hogy az uhu a túlvilág hírnöke. Ha körözni kezd valaki felett, az meghal.
- Ki hisz ilyen agyament babonákban?
- Én a keselyűkről hallottam ilyesmit - közölte Szvetozár vidáman. - Az viszont nem csupán babona lehet.

Gunderfindzser felsóhajtott.
- Gyerekek, nem lenne jobb, aludni egy jót? Én már hulla fáradt vagyok. Sosem találjuk meg a temetkezési helyet, ha nem pihenjük ki magunkat.
- Igazad van. Ki a soros az őrködésben?
- Jelentkezem, főnök - morogta Cicvarek fancsali arccal. - Nem örülök neki, de én következem.
- Akkor jó virrasztást. Allah vigyázza ébrenléted. Aztán ne molesztáld azt a baglyot.
- Marha vicces.

A fáradt csapat aludni készült. Némi kedélyes tréfálkozás után mindahányan leheveredtek. Az öt vigyorgó alak úgy tekerte be magát a hálózsákokba, mintha bebábozódott lepkék lettek volna. Cicvarek irigykedve figyelte a társait, majd a kvarcórájának a foszforeszkáló számlapjára pillantott. Hajnal kettőkor felébreszti Szvetozárt, aztán ő is alhat egy cseppet. Talán már kevés ilyen éjszaka vár rájuk. Ha minden igaz, közel lehetnek az ősi temetkezési helyhez. A zömök férfi sóhajtott egy mélyet, és gallyakat lökött a tűzre. A lángok távol tartják a vadakat, ezen az istentelen vidéken. A pattogás miatt nehéz volt elaludni, ám a kutatók már hozzáedződtek az ilyesféle hangokhoz. Nem telt bele negyed óra, s mindahányan úgy aludtak, akár a mormota. Kivéve persze Cicvareket. Ő időközben leült a földre, s a hátát egy fatörzsnek vetette. A szemhéjait neki is lefelé húzta valami, de igyekezett tartani magát. Megdörzsölte az arcát, és a külvilágra koncentrált.

„Jó lenne egy kávé." - gondolta bosszúsan.

Lefelé ment a feje. Retinája mögött képek villantak. Egy kikötözött, félmeztelen férfit látott. Fűrészes pengéjű tőrt vágtak a mellkasába. Az áldozat felsikoltott, ő viszont rémülten nyitotta ki a szemét. A halálsikoly szinte a fülében zengett.

- Mi? Hol...

A fejét csóválgatta. Lám, egy pillanat alatt meglepte az álom. Fel akart tápászkodni, de észrevette a baglyot. Egy közeli fán gubbasztott, és egyenesen őt figyelte. Hatalmas szemeiben szinte emberi értelem csillogott.

- Mit bámul ez?

Rémület kúszott fel a gerincén. Az uhu egyenest a szemeibe nézett, s pár pillanatra az a képtelen illúzió kerítette hatalmába, mintha kapcsolatot keresett volna vele. A ragadozó madár ekkor megingott, majd lezuhant a faágról, mintha elszédült volna. Tehetetlen teste, nagyot puffant a földön. Cicvarek értetlenkedve ment oda hozzá.

„Ezt én csináltam volna? De hogyan?"

Lehajolt, és félénken érintette meg a tollas „tetemet". Ekkor mintha áramütés érte volna. Halálsikolyok martak a fülébe, s harci kalapácsot látott a magasba emelkedni. Egy hosszú, fekete hajú nő, mintha rémülten könyörgött volna. A szemei egy kissé a riadt őzikéjéhez hasonlítottak.

A zömök férfi hátratántorodott, és eltakarta az arcát, mintha evvel elűzhetné a gonosz látomást. Összegörnyedt, majd felegyenesedett lassan. Mikor elvette a kezét az arca elől, teljesen megváltozott a tekintete. A szemeibe üresség költözött. Szinte élettelenné vált a pillantása. Odament a hátizsákjához, és kivette belőle a vadásztőrét. Mosolyogva húzta ki a tokból. A tábortűz körül heverő, mélyen alvó alakokat szemlélte. A hálózsákokban kissé hernyókhoz hasonlítottak. Vajon ki legyen az első? Perverz izgalom áradt szét a szívében. Szvoklacsek mögé lépett, leguggolt, majd a szájára tapasztotta a kezét, és elvágta a nyakát. Diszkrét bugyborékolás hangzott fel, és vér spriccelt a magasba. Cicvarek megvárta, amíg megszűnt a tehetetlen test rángatózása, majd odalépett a második áldozatához, és neki is átvágta a torkát. Elképesztő boldogságot és hatalmat érzett, de itt már elszámította magát egy kissé, mert a vér a képébe fröccsent. Valaki mocorogni kezdett, tehát gyorsan kellett cselekednie. A kezét rátapasztotta az ébredező Szvetozár szájára, és belevágta a tőrt. Egyszer, kétszer, háromszor. S bár egykori barátja kiáltani már nem tudott, de a torkából mégis kiadott valami hangot, mely felverte a másik kettőt.

- Mi a... - nyögte Grublacsuk, de többet már nem tudott mondani, mert olyan erővel rúgták szájba, hogy tüstént „visszaaludt".

Cicvarek Gunderfindzserhez ugrott, de az meglepően gyorsan reagálva felpattant a földről, majd rádobta a hálózsákját, és talpal odébb rúgta. A meglepett támadó nem esett el, csak odébb tántorodott kissé. Bosszúsan hámozta ki magát a hálózsákból, Gunderfindzser viszont elképedve nézte a halottakat. Egy lángoló faágat szorongatott, melyet feltehetően a tábortűzből rántott elő.

- Miért csinálod ezt?! - kiáltotta döbbenten.
Hangjából szinte sütött a rettegés.
- Mi történt veled? Térj magadhoz, ember!

Cicvarek fülében harci dobog dübörögtek. Előrevetődött, majd elhajolt a felé lendülő faág elől. Szinte ráugrott az ellenfelére, mint valami tigris. A tőrét mélyen döfte a félelemszagot árasztó testbe.

- Ez az!

Gunderfindzser görcsbe rándult midőn vér öntötte el. Elejtette a faágat és hitetlenkedve bámult, mint aki képtelen megérteni, hogy vele történik mindez. Cicvarek újra szúrt. Aztán még egyszer. Felrántotta a tőrt, és szó szerint kibelezte áldozatát. Gőzölgő belek mocskolták össze a ruháját. Szinte látta, amint kihunyt az élet a barátja szeméből. Igen elégedett volt, de nem végzett még mindenkivel. Tébolyult vigyorral lépett oda a rúgástól kába Groblacsukhoz, és őt is ledöfte. Megforgatta benne a pengét. Ezúttal nem tapasztotta be a száját, hanem hagyta, hogy az idegtépően vékony, meglepett sikoltás messzire szálljon a sötétségben. Aztán felegyenesedett, és szadista mosollyal figyelte a tábortűz körül heverő, vérmocskos testeket. Iszonyatos öröm költözött a szívébe. Valóságos eufória. Rég áldozott már a madáristennek. De még mindig hátra volt valaki. A madáristen nem lehet elégedett, amíg életben van egyetlen is a betolakodók közül. Tébolyult vigyorgással fordította maga felé a pengét. Lentről szúrt felfelé, egyenest a bordák mögé. Nagyot rándult a teste, éles fájdalom hasított belé. Kihúzta a tőrt, és mintha csodálkozva figyelte volna az összevissza spriccelő vért. Térdre esett, majd hasra feküdt. Vörös pocsolya jelent meg körötte. Az ártó szellem már távozott belőle. A földön heverő uhu ekkor mintha felébredt volna. Huhogott egy párat, majd megélénkülvén kitárta a szárnyait. Odaröppent az egyik tetemhez, és kivájta a szemét. A kocsányos szemgolyó szétmállott a csőrében.

Tíz év múlva ugyanebben az erdőben

Grocsuk vezető elégedetten figyelte a tábortűz körül ülő, halálra rémített lányokat.

- Ez bizony, nem legenda - szőtte tovább a beszélgetés fonalát. - Itt valaha tényleg druidák éltek. Embereket áldoztak, és perverz orgiákat rendeztek. A madáristent imádták. A mágusaik állítólag beszélgetni tudtak az állatokkal. Értettek a madarak nyelvén, s képesek voltak irányítani őket.

- Mese a holdban - húzta el a száját Eleonóra.
- Pedig állítólag embereket is megszálltak néha. Aljasságokra kényszerítették őket. Úgy szól a legenda, hogy annyi áldozatot mutattak be a madáristen oltárán, hogy a többi isten egy idő után megharagudott ezért, és arra kárhoztatta a druida mágusokat, hogy bagoly alakjában szülessenek újra a világ végezetéig.

- Nem semmi - nyomott el egy ásítást Rozália. - Én utálnék bagoly Lenni! Inkább éhen halnék, minthogy egereket egyek. Undorodom a rágcsálóktól. Ha meglátok egyet, az asztalra ugrom.
- Na, látod! - nevetett Eleonóra. - Ha meg akarod ijeszteni Rozáliát, akkor inkább egerekről beszélj, mintsem druidákról. Ha, ha, ha!
- Jól van, lányok, ideje aludni - mosolyodott el Grocsuk, de hirtelen nagyot kiáltott meglepetésében. Szárnycsattogás hallatszott valahonnan a lombok közül. A rémült táborozók dühösen förmedtek a vezetőjükre.

- Mit művelsz?!

A középkorú férfi mosolyogva csóválta a fejét.

- Most egy kissé a saját csapdámba zuhantam. Ez az átka a rémtörténeteknek. Ha az ember nagyon beleéli magát, még önmaga is félni kezd. Pedig csak egy baglyot láttam. Egyenest a képembe bámult. De már elszállt valamerre. Talán jobban megijedt, mint én.

- Támadnak a druida varázslók. Meneküljön mindenki - tréfálkozott Ida.
- Nincs mitől félni - vigyorgott Eleonóra. - Féljenek az egerek inkább. Ez nem volt más, csak egy bagoly a sötétben.

Vége



Anthony Norton

Hulla a lépcső alatt


Kutymorgó úr világéletében városi ember volt: panelházban élt, amióta az eszét tudta. Az elpuhult kényelemben unalmasan teltek a napjai, ám nemrégiben történt egy sajnálatos baleset a testvérével, aki kizuhant hetedikről és szörnyethalt. Ez óriási tragédia volt, amit alig tudott kiheverni.

Aztán, mintha ez sem lett volna elég, a rendőrség avval merte meggyanúsítani, hogy ő lökte ki az ablakon a szeretett kisöccsét! Ez egyszerűen abszurdumnak hangzott!

Az egyetlen tanú szerencsére a szemközti háztömbben lakó Stopphauer néni volt, aki nem bizonyult túlzottan hitelesnek, főleg amikor szemorvosi véleményt kértek róla. A vád megdőlt, így az igazság győzedelmeskedett: Kutymomrgót hamarjában felmentették, aminek roppant módon tudott örülni.

Ám azóta valahogy mégsem volt képes a régi lakásában élni, mert állandóan az öccse járt az eszében. Levegőváltozásra volt szüksége, mielőtt teljesen kikészül, ezért úgy döntött, hogy vidékre költözik inkább. Szétnézett az interneten, ahol megtalálta a Lókolbász tanyát, mint egy esetleges új lakhelyet - a leginkább talán az ára volt a csábító.

A hely elhagyatottnak tűnt, de éppen erre volt most szüksége. A tulajdonos, Bölömbika úr, meglehetősen udvarias, szimpatikus férfi volt - kiváló üzletet kötött vele. Álmába se hitte volna, hogy ilyen jól fog majd járni. Eladta a saját lakását, és megvette a Lókolbász tanyát, ami elég rendezett porta volt, ráadásul sokkal nagyobb területű, mint az addigi lakása. Potom pénzért jutott hozzá! Még az is hülye, aki kihagy egy ekkora lehetőséget! Egyáltalán miért akar mindenki a városban élni? Csak mert több a munkalehetőség? Attól még nem hal meg az élet vidéken sem!

Igen elégedett volt az eseményekkel. Mikor a régi tulajdonos kiköltözött, rögvest megkezdte rendesen megismerni a legújabb birodalmát: általában ilyenkor szoktak kiderülni a rejtett hibák. Legelőször a padlásra ment fel, majd lefelé haladt a szemlézéssel. Bejárta az összes létező helyiséget, és észrevette végre az egyenetlen parkettát, melyet már nem takart el a szőnyeg, a nyirkos falakat, ahol már nem volt ott a szekrény, meg egyéb kisebb gondokat, de ezek egyelőre nem szegték a kedvét. Legvégül a pincében kötött ki, ahol egy rozsdás, négykerekű vastákolmányba botlott, amely talán valamifajta szállítóeszköz funkcióját tölthette be. Szó szerint botlott bele, mert rendesen bevágta a térdét. Mérgesen lökte arrébb, ám visszagurult hozzá.

- Visszajössz a gazdihoz? - motyogta magában.
Lábai alatt csak a keményre döngölt, csupasz anyaföld látszódott.
- Ez nagyon lejtős.

Végigtapogatta a talpával a talajt, és szemközt, a lépcsőlejáró alatti részen meglepetten vette észre, hogy szokatlanul puha a föld. De vajon miért? Nagy erőkkel kaparni kezdett, csak úgy kézzel, és hamar meg is lelt valamit.

- Kincset találtam?
Elkezdte kihúzni, ami a kezébe akadt.
- Csak egy tornacipő - csóválta a fejét, miközben átsuhant az agyán, hogy felesleges mások szemetében kotorásznia.
- De miért ásták ide?

Ám a tornacipőben volt valami. Ösztönösen elkezdte kifűzni, és nehezen esett le neki, hogy egy lábat lát: egy rothadó emberi lábat. Harsányan üvöltve ejtette el, majd hátrafelé kezdett mászni, akár egy rák. Lendületesen pattant fel a földről, és iszonyodva nézte a felszínre kapart „szerzeményét". A nyirkos fal és az egyenetlen parketta még hagyján... de egy hulla a lépcső alatt?

- Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Talán a többi része is ott van? Hívni kell a rendőrséget!
Pánikba esve indult el felfelé, ám mielőtt elérte volna az ajtót, ismét kellemetlen meglepetés érte: a halott kisöccse jelent meg előtte a semmiből.

- Ne oly sietve, testvérkém, még leesel valahonnan!

A félig áttetsző jelenés bőre sápatagon derengett, a haja égnek állt, az arca eltorzult, a szemei kifelé guvadtak. Egy elektromos talpmasszírozó gépet emelt a feje fölé, mintha azzal akarna lesújtani.

Kutymorgó üvöltve szaladt visszafelé, s reszketve bújt meg egy sarokban.

- Menj innen! Menj a helyedre!

Szinte halálra vált a félelemtől. Lépteket hallott, de feleslegesen aggódott, mert Bölömbika érkezett meg az ügyvéd úr társaságában - vele készítették el az adásvételi szerződést. Egy jókora rottveiller is volt velük, talán valamelyikük házi kedvence lehetett.

- Ügyvéd úr! Jaj, de jó, hogy itt vannak! Az öcsém! Az öcsém...
- Nyugodjon meg! Most már minden a legnagyobb rendben. Lassan vegye a levegőt!
- De egy hulla van a lépcső alatt!
- Van ott több hulla is. Oda se neki!
- Ezt csak ilyen nyugodtan...
- Az előző vevőm - közölte Bölömbika egy ásítást elnyomva. - Neki is eladtam a házat.
Az ügyvéd felkacagott.
- Nem az első, és nem is az utolsó! Az a jó ezen a tanyán, hogy többször el lehet adni!
- Maguk elmebetegek! Ilyen egyszerűen nincs!
- Sajnos van - sóhajtott az ügyvéd, aki a hisztérikus pánikon valamiért egyáltalán nem hatódott meg.
Ehelyett harsányan felkiáltott:
- Fogd meg, Kockacukor!

A rottveiller ekkor előre lendült. Nem nagyon ugatott, hanem inkább hörgött, mint egy ragadozó. Kutymorgó maga elé kapta a karját, s az eb ráfogott, de keményen. Vannak kutyák, melyek megharapnak, aztán elengednek, s vannak, amelyek megharapnak, aztán nem engednek el - Kockacukor az utóbbi kategóriába tartozott. Roppanás hallatszott, midőn tört a csont, majd a vérszomjas fenevad rázni kezdte a pofáját, letépvén az áldozata karját.

Kutymorgó sikoltott, és a szabad kezével megpróbálta kinyomni a háziállat szemét, ám az új fogást talált rajta, ezúttal a jobb kézfejét kapta el, majd lerángatta magához a földre. Csak úgy dőlt a vér mindenfelé.

- Muszáj ezt végignézni? - kérdezte Bölömbika fejcsóválva. - Nem mintha zavarna, de már kezdek én is félni ettől a dögtől!
A jogász azonban mosolygósnak látszott.
- Imádom az ilyeneket látni! Bestiális küzdelem, akárcsak az ősidőkben. Maga túlságosan érzékeny ahhoz képest, hogy embereket eszik.
- Erről jut eszembe, az agyát én akarom! - közölte Bölömbika mogorván. - Nem szimpatizálok Kockacukorral! Állandóan széttrancsírozza a kuncsaftjaimat. Még szerencse, hogy az agyvelőhöz nem férhet hozzá, mert azt is összemocskolná. Sokkal jobb lenne lelőni inkább a vevőket.
- Én állatbarát vagyok, és jut magának is a húsból! Nem szabad ilyen irigynek lenni! Mindannyian jól járunk.

Kutymorgó üvöltése elhalkult lassan.

- Most nézze meg, hogy összevérezett mindent! Takaríthatok utána megint. Ropogtasd, te véres pofájú bestia, ropogtasd! Ne zavarjon, hogy én is ettem volna belőle! A világért se zavarjon!
- Most mit finnyáskodik? Maga pont olyan, mint a volt feleségem. Az is mindig morgolódott.

Bölömbika legyintett, de ekkor autóduda hangja törte meg a csendet.

- Új vevők érkeztek. Hozza a kisbaltát!
- Majd ha megtörténik az átutalás. Csakis akkor! Hányszor mondjam el magának? Minden munkának megvan a maga sora: előbb a pénz, aztán az élvezet.
- Ezt mondta az utcasarkon is a hölgy, mielőtt élve boncoltam.
- Na, jöjjön, maga anyaszomorító! Fogadjuk a vendégeinket! Kockacukor, te itt maradsz!

Ismét visszaállt az egyetértés közöttük, mert láthatóan jókedvűen lépkedtek felfelé a lépcsőn. A rottveiller ropogtatott, a két házigazda pedig szívélyes mosollyal fogadta az érdeklődőket, de sajnos nem tudtak megegyezni, mert az idegenek egyszerűen eltűntek, mégpedig családostól, kocsistól, mindenestül! Senki sem tudta, hová utazhattak, a hatóság pedig értetlenül állt az eset előtt. Az üzlet sajnos ezúttal sem jött létre, így a Lókolbász tanya továbbra is eladó. Ha érdekel valakit, megveheti!


Anthony Norton

Kvízió, a végzet játéka


A kvízjáték példátlan izgalmakat tartogatott. Skophauer Gropacsek rendesen megizzadt, mégis rohamléptekkel közeledett a főnyeremény felé.

Ha megválaszolja a legutolsó kérdést, akkor ő lesz a hivatalos „mesés mester", ám ha hibázik, akkor csak a „lúzerátus" címét birtokolhatja, mint azok, kik már mindent elvesztettek.

Egyetlenegy helytelen válasz után bukja az eddig összegyűjtött pénzét, és lesüllyed a székével a föld alá.

Sajnos a nagy sikerű játék történelme folyamán rengeteg ilyen eseményre volt már példa. Száz próbálkozóból jó, ha egy válhatott mesterré - ezúttal talán ő lesz a soros.

A közönség hangosan és sokáig tapsolta, amikor megfelelő választ adott az utolsó előtti kérdésre. Persze ettől még nem nyugodhatott meg egy cseppet sem; sőt inkább feszültebbé vált.

A siker szinte karnyújtásnyi közelségbe került hozzá. A veríték a szemébe folyt, amint Rágó Istvánra bámult. A kimagasló műveltséggel rendelkező férfi, szokásához híven rágót rágott, miközben elmélyülten simogatta a jól ápolt kecskeszakállát.

Igen profi játékvezető volt, aki rendesen el tudta bizonytalanítani „áldozatait", ám Skophaueren eddig nem sikerült kifognia.

S bár az eddigi események rendesen kiborították a vékony, szemüveges, öltönyös bajnokjelöltet, de igyekezett magabiztosnak tűnni, és határozott válaszokat adni még akkor is, ha valójában bizonytalan volt.

Fortuna eddig melléje szegődött, és úgy érezte, ez a győzelem napja lesz.

A játékvezető a jellegzetes pókerarcával nézett a szemébe, és szándékosan lassan hangsúlyozva szavait, még tovább fokozta benne a feszültséget.

- Remekül szerepelt eddig - közölte mosolyogva. - Minden elismerésem az öné. Ha a következő kérdésre is jól válaszol... ugye tudja, mit nyerhet?
- Húszmilliót, természetesen.
- És ugyanennyit bukhat. De én szurkolok magának. Roppant szimpatikus versenyző.
- Köszönöm szépen!
- Na, lássuk azt a fránya kérdést - sóhajtotta Rágó. - Rettenetesen kíváncsi vagyok. Ó... ez magának gyerekjáték! Melyik a Föld leghosszabb folyója, a legújabb kutatások tükrében? Három lehetséges válasz: „A" Nílus, „B" Amazonas, „C" Duna.
- A Nílus természetesen.
- Meg is merné jelölni?
- Minden további nélkül.
- Nézze meg jól a kérdést.
- A Nílus a leghosszabb, mindenki tudja. Meg is jelölöm, csak hogy ne húzzuk az időt. Gyűlölöm a stresszt. Így ni, szépen!
- Nagyon határozott. Nekem egy kissé kapkodónak tűnt.
- Szeretnék már hazamenni. A feleségem gulyáslevest készített. Remélem, még nem hűlt el.
- Akkor nézzük! A leghosszabb folyó, a legújabb kutatások tükrében - ez utóbbit nem győzöm hangsúlyozni -, az Amazonas! Jó étvágyat a gulyásleveshez!

Gropacsek süllyedni kezdett a székével.
- Hé, várjanak! - kiáltott fel. - Itt valami tévedés lesz! Várjanak már!
- Integessen a nézőknek.
- Maguk csalók, a Nílus a legh...
A legújabb „lúzerátus" eltűnt a föld alatt. A játékvezető szomorúan csóválgatta a fejét.
- Sajnálom az urat. Tényleg szimpatikus versenyző volt.

Skophauer úr egyre süllyedt. Sokkal mélyebbre jutott, mint ahogyan számított rá. Bár eleinte ez fel se tűnt neki, mert olyannyira ideges volt.

- Az egész játék csalás! Tartoznak nekem a nyereményösszeggel! Nem hallják?! Követelem a pénzemet!

Egy hidraulikus lift vitte egyre lentebb. Fölötte fémesen kattant valami. Bosszankodva pillantott oda. Egy csapóajtó-szerű szerkezet záródott be a magasban. A székből váratlanul acélpántok ugrottak elő, és körbeölelték a testét, hogy mozdulni sem tudott tőlük.
- Mi történik itt?

Csend vette körül. Már vagy húszméternyit ereszkedett. Idegesen rángatta magát a székben, persze mit sem ért vele.

- Átkozottak! Mire véljem ezt a képtelenséget? Szórakoznak velem?

Amint földet ért végre, összezárult felette a plafon.

Élénkvörös fény világította meg a helyiséget, ahová leérkezett. Értetlenül pislogott. Két férfi állt vele szemben: egy két méter magas, tar kopasz, s egy alacsonyabb, szőke hajú. Olyan ruhát viseltek, mint a hentesek.
- Kik maguk?
- Itt mi kérdezünk.
- Ez valami ostoba tréfa? Engedjenek el!
- Csak ha válaszolt a kérdéseinkre. Ám előbb engedje meg, hogy megmutassuk az eszközeinket. Ez itt egy harapófogó, ez pedig egy szike. S amint látja, van itt néhány egyéb dolog is. Meglehetősen széles a repertoárunk.

- Mit akarnak tőlem? Ez hallatlan!
- Tíz kérdést teszünk fel, s mivel ön kiválóan szerepelt eddig, háromszor is tévedhet. A segédem ismerteti a szabályokat.
- Az általános műveltséggel kapcsolatos minden egyes feladat. Ha hibázik, megkínozzuk, a negyedik rossz válasznál pedig lelőjük, mint egy kutyát.
- Értem, ez a kandi kamera. Most egyáltalán nincs ehhez hangulatom! Az imént buktam húszmilliót, és még van pofájuk szórakozni?!
- Itt nyugodtan kiabálhat, a helyiség tökéletesen hangszigetelt. De hogy ne húzzuk az időt, felteszem a legelső kérdést. Rossz megoldás esetén ezt az eszközt fogom alkalmazni.

Egy fémes tárgyat mutatott fel.
- Ez a kedvencem. Egy akkumulátorral működő, fogorvosi fúrógép. Ha használni kezdem, szem nem marad szárazon. Imádok vele lyukat vájni az emberek fogába. Érzéstelenítő azonban, a legnagyobb sajnálatomra, nem áll rendelkezésemre. Ettől függetlenül biztos kézzel hajtom végre a fúrást. Tudja, fogorvos akartam lenni, de sajnos rossz volt a tanulmányi átlagom. Talán emiatt utálom annyira a nagyokosokat. Ám ez a masina egyszerűen bámulatos! Hallja, milyen gyönyörű hangja van? Szinte erekcióm lesz tőle!
- Ne zúgassa már azt a vackot! Elég a szórakozásból! Hol az az átkozott kamera?!
- Első kérdés: mikor égették meg Jeanne d` Arcot? A három lehetőség: ezernégyszázharminc, ezernégyszázharmincegy és ezernégyszázharminckettő.
- Engedjen el, maga elmebeteg!
- Rossz válasz.

Skophauer úr üvöltését nem hallhatták mások. A kopasz férfi igazat mondott. A helyiség valóban remekül le volt hangszigetelve.

Odafenn közben egy újabb játékos foglalt helyet egy hasonló székben. Ő azonban már a legelején bizonytalankodott. Sajnos a közelében sem volt Gropacsek úrnak. Páran már szinte a végzetét érezték.

- Ez a pasas hamar el fog süllyedni - közölte egy köpcös néző.
- Egyetértek - bólintott a mellette ülő barátja. - Nem adok neki öt percet, és vége lesz. Ez így nem valami izgalmas.
- Tényleg nem. Én azért kíváncsi lennék rá, hogy hová kerülnek a lúzerek, amikor elnyeli őket a föld? Talán odalenn még jól meg is verik őket.
- Ha, ha, ha! Te aztán jó nagy ökörségeket tudsz kitalálni, cimbora!
- Ezt mondták már mások is! - vigyorgott a kövér ember.
Örült neki, ha meg tudta nevettetni a barátait.

Fogalmuk sem lehetett arról, hogy mennyire közel jártak az igazsághoz!

 

 

 








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!