Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








 

A kretének bolygója

 

Az üveghegyen és a gyémántcsirkén túl, egy messzi-messzi galaxisban volt egy furcsa bolygó. Retardált kretének éltek rajta.

 

Éjt nappallá téve mást se csináltak, mint élhetetlenné tették a saját környezetüket. Mérgezték az ivóvizet, pusztították a fákat és szennyezték a levegőt.

 

Rengeteg káros gázt küldtek a légkörbe, ami többek között globális felmelegedést okozott. A már amúgy is forró helyeken aszályok alakultak ki, aminek következtében kiszáradtak a kutak, a folyók, és terméketlenné váltak a földterületek.

 

Az egyik nagyhatalom tekintélyes vezére ekkor megoldást keresvén a problémára, kijelentette, hogy globális felmelegedés valójában nincs, és nyugodtan tovább lehet szennyezni a környezetet.

 

A tudósok ezek szerint csak azért riogatnak, mert unatkoznak, és amúgy is legyünk pozitívabbak, mert amiről nem veszünk tudomást, az olyan, mintha nem is létezne.

 

Ha valaki beteg, az csak azt hiszi, hogy beteg - valójában azonban egészséges. Ha valaki meghalt, az csak azt hiszi, hogy meghalt.

 

Minden rendben van tehát, mert ha jó sokan egészségesnek képzelik a bolygót, akkor az az is lesz.

 

Persze ez az elképzelés közel sem oldotta meg a globális felmelegedést, vagy az aszályokat, csak arra volt jó, hogy még több bajt okozzon.

 

Mert a valóságot nem érdekli az emberek hülyesége.

 

Az elsivatagosodott helyeken élőknek nem volt élelmük, ivóvizük, és egyre gyakoribbak lettek a háborúk is. Az őrült vallási vezetők ekkor azt találták ki, hogy akit csak lehet, azt erőszakkal az ő hitükre kell kényszeríteni, vagy meg kell ölni, és akkor minden szép és jó lesz, mert az istenük akkor segít majd rajtuk.

 

Persze ez az elképzelés közel sem oldotta volna meg a globális felmelegedést, vagy az aszályokat, csak arra volt jó, hogy még több szenvedést és fájdalmat okozzon.

 

Mert a valóságot nem érdekli az emberek hülyesége.

 

A kegyetlen háborúk mellett továbbra sem volt élelem és elegendő mennyiségű ivóvíz, az állandó életveszély pedig egész tömegeket kényszerített elvándorlásra.

 

Egy másik kontinensen volt néhány gazdagabb ország, ahol azt gondolták, hogy ha mindenkit befogadnak, akkor majd minden szép és jó lesz.

 

Persze ez az elképzelés közel sem oldotta volna meg a globális felmelegedést, vagy az aszályokat, csak arra volt jó, hogy még több konfliktust okozzon.

 

Mert a valóságot nem érdekli az emberek hülyesége.

 

Ahogy egyre többen érkeztek a befogadó országokba, azok úgy ébredtek rá lassan arra, amire már a legelején is rá kellett volna jönniük: hogy nem tudnak mindenkit befogadni.

 

Ekkor arra gondoltak, hogy bár ők akartak mindenkit befogadni, fogadjanak be mások is embereket. Persze mégse „mindenkit", csak egyeseket.

 

A „kettesek", akik például nem egy háború elől menekültek, hanem csupán az éhség, a szomjúság és a forróság elől, azok igaz hazafiak módjára menjenek szépen haza, és kulturáltan dögöljenek meg a saját földjükön.

 

Hisz mindenki ezt tenné az ő helyükben, mert az életösztön az olyan proli dolog.

 

A jóságos és fenséges gazdag országok majd kiválogatják szépen az arra méltóakat, a selejtjét pedig hazaküldik.

 

Akiket pedig befogadnak, azok legyenek hálásak azért, mert arisztokratikus kegyet gyakoroltak felettük.

 

A gazdag országok hasonlóan kegyes magatartást várták el a velük egy szövetségben lévő egyéb országoktól is.

 

Azt gondolták, hogy majd azok is ugyanolyan befogadóak lesznek, mint ők, és az majd mindent rendez.

 

Persze ez az elképzelés közel sem oldotta volna meg a globális felmelegedést, vagy az aszályokat, csak arra volt jó, hogy még több konfliktust okozzon.

 

Mert a valóságot nem érdekli az emberek hülyesége.

 

Voltak azonban olyan országok, akik határozottan elzárkóztak az idegenek befogadásától, és más megoldások után néztek. Volt ahol „rájöttek" arra, hogy ha egy ember arcképét óriásplakátokon kirakják a közterekre, és azt az illetőt jó sokan gyűlölni kezdik, akkor az majd segít a bajokon. Mert minden bajnak ő az okozója.

 

Persze ez az elképzelés közel sem oldotta volna meg a globális felmelegedést, vagy az aszályokat, csak arra volt jó, hogy még több konfliktust okozzon.

 

Mert a valóságot nem érdekli az emberek hülyesége.

 

De mégiscsak rá kellett valakire fogni a problémákat, mert ha „ismerjük" a problémák forrását, akkor máris megnyugodhatunk, hisz semmi baj nincs. Kell egy mumus, aki mindenért felelős.

 

Volt idő, amikor egy egész népet akartak kiirtani, mert mumust láttak benne. Ez körülbelül olyan mentalitás, mintha abban hinnénk, hogy mindenről a töltőtollak tehetnek, és ha megsemmisítjük a töltőtollakat, akkor minden szép és jó lesz. Még finoman szólva is teljesen „elvont" gondolkodás az ilyen.

 

Persze egy hasonló elképzelés közel sem oldotta volna meg a globális felmelegedést, vagy az aszályokat, csak arra volt jó, hogy még több konfliktust okozzon.

 

Mert a valóságot nem érdekli az emberek hülyesége.

 

Ám az összes ilyen, és még furcsább „megoldás" a kretén bolygó vezetőitől származott. És ezen a retardált égitesten még mindig szép számmal vannak, akik azt hiszik, hogy a „bölcs vezérek" mindenre tudják a megoldást. Talán ezt hitették el velük az iskolában. És aki ebben hisz, az ettől érzi biztonságban magát.

 

Persze ez az elképzelés közel sem oldja meg a globális felmelegedést, vagy az aszályokat, csak arra jó, hogy még több bánatot okozzon.

 

Mert a valóságot nem érdekli az emberek hülyesége.

 

A valóság pedig az, hogy a retardáltak bolygója egyre gyorsuló iramban tart egy hatalmas katasztrófa, vagy a totális megsemmisülés felé, és ember nincs, aki ezt megállítaná, mert a „bölcs vezetők" valójában egyáltalán nem bölcsek, és ők sem ismerik a problémák megoldását. Ezért ringatnak mesékbe másokat.

 

Ám a valóságot továbbra sem érdekli az emberek hülyesége.

 

Vége

 

Pom Pom meséi

 

A gázfelhő fingó kisiparos

- Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Igazából engem senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni a politikai nézeteimet. Lánglelkű, ifjú kommunistaként kezdtem, aki nem hitt az istenben, és lenézte a vallásos embereket.

 

Hű voltam a rendszerhez, de csak addig, amíg az érdekeim úgy kívánták, aztán nézetet váltottam és liberális lettem. Új formámban nagy hévvel kívántam szabadságot az elnyomottaknak, és habzó szájjal üvöltöttem, hogy le a mocskos kommunistákkal!

 

Én voltam a hős, aki szembeszállt a rendszerrel. Persze már csak akkor, amikor lehetett, ám erről nem szól a fáma.

 

Később a leginkább keresztényhez hasonlítottam, aki már hitt az istenben, és mindent megtett azért, hogy megerősítse ezt a csodálatos kultúrát. Haragom egyaránt lesújtott az elkorcsosult liberálisokra és a mocskos, mindent ellopó kommunistákra. Egy pillanatig sem akadtam fenn azon, hogy jómagam is voltam már mindkettő. Nem számít, mert ismét átváltoztam.

 

Új formámban aztán még inkább jobbra sodródtam, és kis híján fasiszta lettem. Jelenleg felváltva szidok mindenkit, miközben fennhangon hirdetem, hogy csak én vagyok az igaz ember, na meg azok, akik velem vannak. Ha kell, persze szépeket is mondok. Más az arcom itt, és más az arcom ott.

 

Hamar megtanultam, hogy mindig azt kell mondani, amit az adott közönség hallani akar, függetlenül attól, hogy mi az igazság. És hogy mi az igazság? Annyit hazudtam, hogy már magam sem tudom. Talán csak az a lényeg, hogy az erősebb kutya baszik, és hogy semmi se szent, ha a hatalomról van szó. Szóval hol ilyen vagyok, hol olyan.

 

Az egyik nap ezt hazudom, a másikon meg azt, miközben mindent ellopok, amit csak lehet. Akármerre megyek, összeugranak az emberek. Oszd meg és uralkodj! Ezt a leckét jól megtanultam.

 

Most leginkább egy szélkakashoz hasonlítok. Ahogy nyikorogva forgok... ide, oda... ide, oda. Mivel a politikai széljárás forgat a tengelyem körül. Muhuhahahaha! Muhahahahááááá!

- Mi bajod van, Pom Pom? Megrémítesz.

- Szia, Picur, semmi bajom. Csak az ostoba elmeorvosok hápognak mindig. Egyébként hova rohansz?

- Iskolába. De egyáltalán nem rohanok.

- Elkísérhetlek?

- Nem is tudom...

- Akkor elkísérlek!

- Jaj, Pom Pom, olyan izé vagy! Akárhányszor a fejemre ugrasz, mindig összeborzolod a hajamat. Ráadásul borzasztóan bűzlik a politikád. Már az osztálytársaim is megérzik rajtam. Néhányan csak büdöskének hívnak.

- Így járt a gázfelhő fingó kisiparos is.

- A gázfelhő fingó kisiparos?

- Eredetileg nem ez volt a neve. Egyszerűen Kázmérnak hívták, és egy propellergyárban dolgozott.

- És mitől lett gázfelhő fingó?

- A nagymamája imádott főzni, és volt egy titkos receptje, amit még a honvédség se tudott tőle megszerezni, pedig biofegyvernek tökéletes lett volna.

- Miféle titkos recept volt?

- Hát titkos, te kis buta! Most mondtam. Annyit tudtak róla kideríteni, hogy állítólag bab, tojás, vagy háromféle hagyma, és néhány különleges adalék kell hozzá. Kázmér nagyon szerette azt a pörköltszerű ételt, de sajnos úgy felfújódott tőle, mint egy légballon.

- Kellemetlen lehetett.

- Hát még, amikor a munkahelyén elszólta magát! Olyanokat szellentett, hogy mindenki rosszul lett a közelében. Elkábultak a közelében dolgozók, aztán a távolabb állók is. Elájult a minőségellenőr, a főnöke és az összes kollégája. Később elküldték a szerencsétlen férfit az üzemorvoshoz, de az is befulladt, és könnyezni kezdett, amikor megérezte a bűzt.

- Szegény Kázmér.

- Hát még a többiek. Kázmér sírva ment ki az utcára, de a szabad levegőn még messzebbre terjedt a bűz. Az autók egymásnak ütköztek, leállt a forgalom, és aki csak tudott, menekült a férfi útjából.

- Rossz lehetett neki.

- Ne is mond! Annyira elkeseredett szegény, hogy leült egy fának a tövébe, és hangosan zokogni kezdett. Csak akkor hagyta abba a sírást, amikor megint szellentenie kellett. A madarak leszédültek a fákról és a bogarak is elhallgattak. Szerencsére Gombóc Artúr annyira meg volt fázva, hogy nem érezte a szagokat.

- Gombóc Artúr, a nagy kövér varnyú?

- Varnyú, vagy valami olyasmi. Hogy miféle szerzet, azon még az ornitológusok is vitatkoznak. Szegény Kázmér neki panaszolta el a bánatát. Elsírta, hogy nem akar lemondani a nagymama főztjéről, mert az annyira finom... csak van ez a kellemetlen mellékhatása. Most hagyja ott a munkahelyét, vagy mi a fenét csináljon?

- Mit eszelt ki Gombóc Artúr?

- Egy ideig csak gondolkodott, miközben befalt három tábla csokoládét. Aztán kipattant a fejéből az isteni szikra: ha gázról van szó, akkor meg kell keresni az ország legtehetségesebb gázszerelőjét.

- Őt persze nem volt nehéz megtalálni.

- Jól mondod, Picur. Ez a férfi okosabb volt minden zseninél, és hamar rájött a megoldásra: ha Kázmér dolgozni akar, akkor váltson munkakört!

- Hogyan?

- A balszerencsés férfi köré egy biogáz üzemet kell építeni!

- Egy biogáz üzemet?

- Úgy van. Hamar meg is építették. Kázmér minden nap befalt vagy három tányérral a nagymama legjobb főztjéből, aztán csak hagyta, amit a természet diktált: bele kellett szellentenie egy tölcsérbe, ami egy gázvezetékhez csatlakozott.

- És mit értek el ezzel?

- Hogy mit? Felfűtötték vele az egész várost. Az üzem építéséhez felvettek vagy kétmilliárd forintnyi állami, és hatmilliárd forintnyi uniós támogatást. Így ezzel is jól jártak.

- Okos az a gázszerelő.

- De még milyen okos. Ráadásul aznap egy másik problémát is megoldott.

- Tényleg?

- Hallottál már a mindent megtisztító Mosó Másáról?

- Még nem.

- Ő egy orosz takarítónő volt, aki túlzásba vitte a munkáját. Kényszeres takarító volt, és amikor végzett a villanykörtegyárban, ahol dolgozott, akkor az utcán folytatta a takarítást.

- Miért volt az baj?

- Hogy miért? Úgy kivikszolta az autók szélvédőjét, hogy fényleni kezdtek, mint a Salamon töke, a szembejövő sofőrök pedig elvakultak tőle. A tömeges karambolok szinte állandósultak a városban.

- Borzasztó!

- Mására ráadásul kihívta a kommandósokat a Mindenkit Feljelentő Mancika néni, és lecsukták szegényt egy időre, de még a börtönben is csak sikált. Nagy álmai voltak.

- Reménykedett valamiben?

- Az volt a terve, hogy amikor kiszabadul, létrehoz egy takarítócéget.

- És sikerült neki?

- Sajnos nem, mivel büntetett előéletű volt, de nem ez volt a legnagyobb baja, hanem az, hogy nem adtak neki állami támogatást.

- Miért nem?

- Mert nem volt elég tehetséges. Azt a támogatást a legkitűnőbb gázszerelő kapta meg.

- Ki hitte volna.

- Ugye, milyen meglepő?

- Akkor szegény Mása tovább szomorkodhatott.

- Egy ideig. Aztán segített rajta a jó gázszerelő, aki egyedül tehetségesebb volt, mint kéttucatnyi ember.

- Megszánta talán?

- Úgy van. Rájött, hogy nem tehet róla, hogy annyira okos, és magasan képzett, mint senki más a világon. Adni kell valamit azoknak is, akiket nem áldott meg a sors az ő csodálatos képességeivel.

- Nagyon nehéz lehet egy ekkora tehetséggel élni.

- Jól mondod, Picur.

- Na és mit talált ki az a zseni?

- Mivel Mását nem tudták kigyógyítani a betegségéből, ezért folyamatos munkát kellett neki biztosítani, ami nem annyira balesetveszélyes, mint a szélvédő fényesítés.

- Milyen munkát adtak neki?

- Szerencsére a jó gázszerelőnek volt egy barátja, aki kaszinót üzemeltetett, és rengeteg piszkos pénz folyt át a kezei között.

- Azt akarod mondani...

- Úgy van! Az orosz Mása jelenleg a pénzt mossa tisztára a kaszinóban.

- És nem fogy el a pénz?

- Viccelsz, Picur? Manapság nem talicskával, hanem kamionszám hordják ki a piszkos pénzt az ország legnagyobb kasszáiból. Másának így folyamatosan van munkája.

- Nagyon szép történet volt. De már megint elkéstem az iskolából.

- Sietned kell?

- Nem akarom, hogy ismét büntetést kapjak. Már unom a fenekelést, és a tanár úr előtti térdelést is.

- De jó annak a tanárnak.

- Szervusz, kedves Pom Pom!

- Picur... az este én is megvárhatlak?

- Hááát...

- Ez most egy igen, vagy egy nem?

 

Vége

 

Vitéz Vilhelm

 

Vitéz Vilhelm, felső bruhaha diktátora kihúzta magát a mikrofon mögött állva, hogy jól látszódjon délceg, százötven centis alakja, majd körülnézett az elébe sereglett tömegen. A mai gyűlésen elég sokan megjelentek.

 

Leghátul a fotelforradalmárok ültek. Egyesek chipset rágcsáltak, mások sört kortyolgattak, miközben harsányan szentségeltek, hogy hú de sz...r az élet, és mindenüket ellopják. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy felálljanak az ülőalkalmatosságaikból, de nagyon örültek, amikor azt látták, hogy mások lázadoznak.

 

Kicsit előttük internetes trollok foglaltak helyet. A legtöbbjük annyira bátor volt, hogy még a saját személyét sem vállalta föl, hanem álarc mögé bújt, és úgy mocskolta azokat, akiket a Nagy Médiaisten áldozatnak jelölt a közcirkusz oltárán, és akik általában hatszor különbek voltak náluk valamiben.

 

A „harcedzett" trollok magas hatótávolságú sárpuskákkal rendelkeztek, és előszeretettel lövöldöztek sportolókra, színészekre, közszereplőkre és civilekre. A trollok között szinte minden oldal képviselője jelen volt ilyen-olyan mértékben, sőt még Vitéz Vilhelm beépített hivatásos provokátorai is gyakran szót emeltek, habár általában nem kérdezte őket senki.

 

Sokszor előfordult, hogy minősíthetetlen modorban mocskoltak másokat, miközben önmagukat és a királyukat az egekig magasztalták. Ilyenkor nagyon büszkék voltak arra, hogy milyen szép, nagy, tehetséges és okos gyermekei az édes jó anyukájuknak. Sárköpködéseikre természetesen mindig volt pro és kontra reakció az össznépi cirkuszban.

 

A hivatásos provokátoroktól jobbra a nemzeti érzelmű, nagyon bruhahák helyezkedtek el. Ők voltak azok, akik annyira szerették a saját népüket, hogy a legszívesebben kiirtották volna azokat a honfitársaikat, akik másképp gondolkoztak a világ dolgairól... vagyis megsemmisítették volna a bruhahák legalább nyolcvanöt százalékát. Hiába, a hazaszeretet náluk mindenekfelett állt.

 

Velük átellenben az emberi egyenlőségért harcoló bruhahák ültek, akik szerint a bűnözőknek is vannak jogaik, és ők is ugyanolyan emberek, mint mások. Egy sorozatgyilkosnak talán nem fáj, ha külön cellába rakják, magányosan a többiektől? Egy pedofil talán nem vágyik a szeretetre?  Emberek vagyunk és meg kell értenünk egymást!

Mindenkinek vannak jogai. Kár, hogy ezek az empatikus bruhahák az áldozatokat általában sosem kérdezték meg erről.

 

Aztán ott voltak még a megvásároltak, és az ellehetetlenítettek. A megvásároltakra jellemző volt, hogy nagyon hosszú nyelvvel rendelkeztek, szinte elestek benne, az ellehetetlenítettek pedig apatikus állapotban tűrték, még azt is, amikor fát vágtak a hátukon.

 

Volt még néhány "statisztika fényező", rengeteg munkásrabszolga, munkanélküli, és vagy kéttucatnyi alkirály, akiknek a birtokába került minden, amiből csak nyerészkedni lehetett. Kicsit hátrébb az egyre bővülő létszámú agymosottak csoportja helyezkedett el. Nekik teljesen mindegy volt, hogy kaptak valamit, vagy éppen elvettek tőlük, mert mindkét esetben lelkesen tapsoltak. Vitéz Vilhelm rájuk volt a legbüszkébb. Hiába, na... a kábító szónoklatait olykor még a gyógyszertárban is ajánlani szokták az idegtompító hatásuk miatt.

 

A kis nagy ember elégedetten nézett körül a tarkabarka tömegen, majd olvasni kezdett a jól begyakorolt, népaltató hangján.

 

- Azért hívtuk össze ezt a kis gyűlést, mert a Nemzetközi Tortaföderáció már megint bele akar szólni a támogatások elosztásába, ezért újra el kell ismételnünk... immár sokadszor... hogy a Föderáció által kapott tortaszeletek elosztása minden országnak az egyéni joga. Nehogy már kívülállók döntsenek mihelyettem a belügyeinkről! Tudniuk kell, hogy itt demokrácia van, és mi közösen döntök el mindent. Közösen döntöm el, hogy kinek mennyi támogatást adjunk, és közösen döntöm el azt is, hogy mire van szükségünk és mire nincs. Nekünk ehhez jogom van. Ezért harcoltunk, ezért dolgoztunk, és ezt akarta az istenáldotta nép is, aki bizalmat szavazott nekem. Nehogy már visszaéljek ezzel!

 

Az agymosottak és a megvásároltak ekkor lelkesen tapsolni kezdtek, ám a fotelforradalmárok hangosan huhogtak, néhányan pedig elhagyták az országhatárt.

 

Vilhelm látta, hogy a zúgolódásból még akármi is lehet, ezért gumicsontokat dobált be, amire a fotelforradalmárok és az internetes trollok egyből ráharaptak, és nyammogni kezdtek rajta.

 

A morajlás elhalkult, a diktátor pedig folytatta.

 

- El kellene fogadnia a Tortaföderációnak azt, hogy ez egy szabad ország, ahol mindenki egyenlő, és mindenkinek az érdemei szerint jár... a szája. Közösen döntöm el, hogy az állami földjeimet kiknek adjuk oda, és azt is, hogy milyen cégek kerülhetnek a nagyon tehetséges, nagyon szorgalmas embereimnek a kezébe, hogy felvirágoztassuk a nagy közös bankszámláimat. Mivel demokrácia van, közösen áll jogomban eldönteni azt is, hogy milyen vállalkozók maradhatnak nálunk, és kik fognak majd úgyis eltávozni innen. Ha nem fogadják el a feltételeimet, akkor fektessenek be máshol! Adjanak munkát, akinek akarnak, de itt csak a mi nemzetünk nyerészkedhetek! Le az aljas kizsákmányoló ellenségekkel!

 

Ekkor egyrészt harsány éljenzés zendült, másrészt újabb emberek hagyták el az országhatárt, a rabszolgamunkások pedig a láncaikat kezdték rázni.

 

Az uralkodó ekkor aktivizálta a hivatásos provokátorait, akik az agymosottakat felheccelve szembefordultak a lázadozókkal, és az internetes trolljaik segítségével akcióba léptek. A médiademagógok rögvest a segítségűkre siettek, és összevissza sárdobálás vette a kezdetét.

 

Egy idő után már azt sem lehetett látni, hogy ki kivel van, de az indulatok egyre erősödtek. A bruhahák egymást mocskolták és magukat tisztogatták, de végül mindenki sáros lett. Páran ekkor hányni kezdtek és újabb emberek hagyták el az országhatárt.

 

Miután elült a végre a vihar, a kis nagy vezér tovább folytatta a beszédét.

 

- A Nemzetközi Tortaföderációnak rá kellett volna már régen döbbennie arra, hogy a bruhaha néppel közösen döntöm el azt, hogy mi fejlődjön, és mi maradjon az ebek harmincadjára az országunkban. Majd én közösen megmondom, hogy kit támogassanak és kit nem! Ez ilyen egyszerű! Le a mocskos kapitalistákkal!

 

Ekkor újabb sárdobálás vette a kezdetét, némi anyázással vegyítve. Ezúttal a nagyon bruhahák voltak a legharsányabbak.

 

- Az okosabbak már látják, hogy a Tortaföderáció csak ki akar bennünket használni, mert a kapzsi üzleti érdekük ezt kívánja, de az a helyzet, hogy semmi közük a költségvetésünkhöz - folytatta a diktátor. - Nem tetszik nekik, de azt csinálunk a saját pénzünkkel, amit csak én akarok. Ha valakinek panasza van, majd hozok rá egy törvényt, és úgyis az lesz, amit mondok. Egy országnak jogomban áll eldönteni, hogy milyen legyen az alkotmánya! Teszek az alkotmányra, mert én írom az egészet, és ezt komolyan kell venni! Tiszteletben kell tartaniuk a demokratikus eredményeinket: közösen döntöm el, hogy kinek mi jár, mikor mit kell csinálni, és közösen mondom el, hogy kinek hogyan kell élnie.

 

Újabb tapsolás, fujjolás és sárdobálás vette a kezdetét, az uralkodó pedig elégedetten vette tudomásul, hogy a törvénykezésen kívül a kollektív hangulat is az irányítása alá került. Azt még az ellenfelei is elismerték, hogy ebben bizony igen tehetséges volt. Nagyon úgy nézett ki, hogy ha ugyanilyen ügyesen forgatja a lapokat és használja ki az emberi gyarlóságokat, akkor még igen sokáig a hatalomban fog maradni.

 

 

Vége

 

 

Jocó bácsi és az ördögök

 

 

 

Jozsovics Jocó nagyon vallásos férfi volt. Minden este imádkozott és rendszeresen járt a templomba. Már a szülei is hittek az istenben, ám ő nem ezért lett hitbuzgó, hanem sokkal inkább Köpülős néni miatt, aki rendszeresen azt kiabálta a fejére, hogy a pokolba fog kerülni.

 

Jocó már kisgyerekként azt hallgatta, szinte minden nap, hogy neki bérelt helye van a pokolban. Elég volt, ha szaladgált egy kicsit, vagy hangosabb volt a kelleténél, Köpülős néni rögvest a pokollal fenyegette. Olyan beleéléssel ecsetelte az ottani kínokat, és annyiszor, hogy Jocóka szabályosan rettegni kezdett a túlvilágtól.

 

Rendszeresen rémálmai voltak, később pedig buzgó hívő vált belőle.

Minden hétvégéjét a templomban töltötte, és anyagi helyzetéhez mérten igyekezett támogatni az egyházat is. Később, ahogy elkezdett önállósodni, gyakran elgondolkodott az élet ellentmondásain. Rengeteg hívőt látott, akik nem igazán nyerték el a tetszését. Ájtatoskodtak a templomban, aztán alig várták, hogy kibeszéljenek valakit a háta mögött. Jozsovics úr sejtette, hogy őt is a szájukra vették.

 

De ez nem volt olyan idegesítő, mint a vallásos politikusok és egyházi méltóságok, akik gyakran igen arrogánsan viselkedtek, és olyan primitív módon nézték le a hívők intelligenciáját, hogy az szinte már fájt. Állandóan ellenséget kerestek és lelkesen uszítottak.

 

Együtt érző embereknek hazudták magukat, miközben szemrebbenés nélkül hazudoztak, loptak, csaltak, gúnyolódtak, és tapostak le másokat. Jocó néha émelygett tőlük, aztán eljött az idő, amikor rájött arra, hogy ezek bizony ritka gonosz emberek.

 

De még most sem akart megválni a vallástól, mert úgy vélte, hogy a hit az jó dolog, és vannak ugyan, akik visszaélnek vele, de arról nem az egyház tehet.

 

Mégis egyre több képmutató figurát látott, akik jöttek-mentek, születtek és meghaltak, de valahogy sosem fogytak el. Ő azonban mindig megőrizte a becsületét, és úgy érezte, sikerült elkerülnie Köpülős néni átkát.

 

Aztán, mint mindenki másnak, neki is eljött az ideje. Ebben a tekintetben szerencséje volt, mert nem kellett hosszan szenvednie egy kórházi ágyon, hanem motorbalesetben hunyt el, ötvenöt éves korában. Talán élhetett volna még egy darabig, de vigasztalta az a tudat, hogy valóban elkerülte a poklot, hovatovább meglehetősen jó helyre került!

 

A Mennyország Tourist utazási iroda segítségével, busszal szállították az üdvözülés földjére, és a sofőr maga Szent Péter volt! Jocó bá sok mindenről kérdezősködött útközben, ám Péter meglehetősen szűkszavúnak bizonyult, mert volt ideje megunni a hosszú-hosszú évek alatt, hogy hasonló kérdésekre válaszoljon. Mogorván csak annyit mondott, hogy a kedves utas mindent megtud, ha odaérnek.

 

Jocó bácsi csendben maradt inkább, és a tájban kezdett gyönyörködni. Végtelen mezőkön és szebbnél szebb vidékeken haladtak a céljuk felé, végül áthajtottak a mennyország kapuján, miközben fanfárok köszöntötték őket.

 

Rengetegen voltak azon a csodálatos helyen, ám Jozsovics úr úgy érezte, rosszul lát, mert olyan embereket pillantott meg, akikről sosem hitte volna, hogy ott fog velük találkozni. A kétszínű tolvaj ugyanúgy jelen volt, mint a sima nyelvű csaló és a gátlástalan politikus bűnöző.

- Hogyhogy ezek ide kerültek? - nyögött fel döbbenten, alig találva a megfelelő szavakat.

- Hogyhogy hogyhogy? - csodálkozott Szent Péter, kissé borízű hangon. - Ezek a személyek már a földi életük során is igen komoly társadalmi pozíciót töltöttek be, törvényszerű, hogy a mennyországba jutottak. Hogy őszinte legyek, nekik több esélyük volt, mint neked, hiszen ők nagy emberek voltak.

Szent Péter szemében igazi rajongás csillogott.

- Nézd csak, ott van Márió, a maffiavezér, aki rengeteg pénzzel támogatta az egyházat. Őt persze nem ismered.

- Maffiavezér? - hökkent meg Jocó.

- Mélyen vallásos volt - bólintott a szent, aztán élénken mutogatni kezdett. - Ott van Harcsaghh Papa, a kiváló szónok, ott van Sumák Zsóti, a gazdagsági szagember, ott van Mezővári Bubus, és a többiek.

Üzletemberek, papok és politikusok. Itt vannak egy csomón.

- Ezektől kifordul a gyomrom.

- Mi bajod van? - lepődött meg Péter. - Hálás lehetnél, amiért beválogattunk közéjük.

- Nagyon hálás vagyok - morogta a másik. - Úgy tűnik, hogy nem csak a Földön, de a túlvilágon sincs igazság.

- Megbolondultál? Elképesztő ez a hozzáállás.

Jocó bácsi fancsali képet vágott, miközben a távolban kávézgató egykori politikusokat figyelte. Jól emlékezett még a lopkodásaikra és az arcpirító hazugságaikra.

- Ha ezek a mennyországba kerültek... - kezdte szomorúan. - Akkor én inkább a pokolba megyek!

 

­­***

 

Jocó bácsi kérése teljesíthető volt. Szent Péter nem értette ugyan az elégedetlenségét, de az akaratának megfelelően járt el, és pillanatok alatt a pokolba fuvarozta. Ott nem bántották az öreget, mivel a saját kérésére került oda, nem pedig büntetésből.

 

Furcsa módon az ördögök mintha némi szimpátiával viszonyultak volna hozzá. Tény, hogy kevés volt az olyan ember, aki önszántából akart odamenni. Száz év alatt, jó, ha egy hasonló akadt.

 

Megmutatták neki Lávavárost, és a különböző kínzókamrákat. Minden embernek más volt a gyengéje, ám bizonyos módszerekkel mindegyiknek meg lehetett keseríteni az életét.

 

Jocó bácsit nem hagyták sokáig unatkozni. Néhány napnyi pihenés és szemlélődés után feladatot kapott: neki kellett aláfűtenie azoknak a szerencsétleneknek, akiket vasvillával a Nagy Üstbe kényszerítettek.

Nem volt túl hálás feladat, ám az öreg egy idő után hozzáedződött, olyannyira, hogy később szinte unalmassá vált számára a dolog.

 

Rezignáltan vette tudomásul, hogy a földi léte során is csak egy egyszerű munkásember volt, és lám, a túlvilágon se változott a helyzet. Csak lapátolta a szenet naphosszat. Talán tényleg megtalálta a valódi helyét. Az ordításokat megszokta már, és a könyörgések se hatották meg. És amikor már kezdett belefásulni a munkába, megérkezett Köpülős néni!

 

Az öregasszony kilencvennyolc éves korában halt meg. Mikor Jocó megkérdezte az egyik ördögöt, hogy miért élhetett ilyen sokat a szipirtyó, azt a választ kapta, hogy esélyt akartak adni neki, hogy elkerülje a poklot, de nem sikerült, mert még az utolsó napjaiban is csak mocskolódott, és azon törte a fejét, hogy mi módon tud ártani másoknak.

- Én mondom, szánalmas - közölte egy piros színű, nagy patájú ördög. - Mi értelme van egy ilyen ember életének? Szemétkedik, kézzel-lábbal árt, aztán úgyis a föld alá kerül. Ezért élne az ilyen? Ennyi lenne az értelme a létezésének?

- Hagyjuk a filozófiát - legyintett Jocó. - Mások se különbek nála. A mennyországba sokkal rosszabbakat láttam.

- Igen, de ők nagy emberek voltak. Politikusok, meg ilyesmi. Őket limuzinnal viszik a mennybe, meg helikopterrel.

- Lehet, de én akkor sem értem ezt az egészet - sóhajtott az öreg. - Valahogy nincs ez így rendben.

- Remélem, azért neked nem olyan rossz a sorod - vigasztalta az ördög.

- Lehetne rosszabb is. Én valahol középen állok. Na, jó... nézzük, miből élünk!

- Jocó fiam, tudtam, hogy ide kerülsz! - rikácsolta Köpülős néni, ahogy megismerte az öreget. - Te vagy az, ugye?! Tudom, hogy te vagy!

- Én vagyok, mamika! - derült jobb kedvre a férfi.

- Aú, ez fáj! - kiáltott az öregasszony, ahogy az ördögök a fazékba kényszerítették.

De még akkor is a másikat szapulta.

- Ugye mondtam, te szerencsétlen, hogy ide kerülsz, de nem hittél nekem!

- Belátom, igaza volt - vigyorgott Jocó.

- Jó előre megmondtam, hogy a pokolra jutsz, és tessék... tényleg ide jutottál!

- Tényleg ide jutottam - ismételte az öreg, miközben megemelte a lapátot. - És tudja, mi a szép ebben, mamika?

- Mi? - lepődött meg a vénasszony.

- Az, hogy én fűtök maga alá.

 

 

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!