Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.













Anthony Norton

Csak egy kis eltérítés

A kongói dzsungel borzasztóan kellemetlen volt. Egészségtelen pára, hőség, kullancsok, fertőző betegségek, mérges kígyók, rovarok, éhes ragadozók - s mindezek tetejében az ember még ott is megizzadt, ahol a legkevésbé sem szerette volna. A szúnyogok persze mindenütt megtalálták. Johnnak már nagyon elege volt az egészből. Sajgott a keze, a lába, fájtak az ízületei és nehezen vette a levegőt. Mogorván verekedte át magát a gyűlöletes liánok között. A fülledt melegben rettenetesen kimerült. Egy pohár jeges vízre gondolt a légkondicionált luxuslakosztályban. Hangyányival sem lett jobb a hangulata tőle. Suhintott a bozótvágóval, és halk szitkokat préselt ki a fogai között. Nem elég, hogy szakadt róla a veríték, még a rovarok is gyötörték. Hátizsákja egyre jobban húzta a vállát. Egy madár rikácsolt élesedő hangon valahol a lombok között, még tovább fokozván benne a már jócskán felgyülemlett feszültséget.

Próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemetlen helyzetet, de igazság szerint kezdett lassan az idegroham szélére kerülni. Persze élt már át hasonló dolgot többször is a dzsungelben: ilyenkor idegroham helyett az apátia vette elő. Egyszerűen semmi nem érdekelte, s volt, hogy ez hetekig is elhúzódott nála. Kezdő biológusként hatalmas lehetőséget látott abban, hogy idejöjjön a távoli Európából, ám hiába figyelmeztették jó szándékúan arra, hogy ez kemény menet lesz, nem akarta elhinni. Pedig talán jobban tette volna! A természet ily közelségből mégsem ugyanaz, mint egy képeskönyvet nézegetni az összkomfortos lakosztályban. Sajnos igaznak bizonyult a figyelmeztetés: nem mindenki bírja jól a dzsungelt. Ő egyelőre tartotta magát, de már a legelső napokon ráébredt arra, hogy ez nem neki való. Alig várta, hogy hazatérhessen végre. Már csak két hetet kellett kibírnia, aztán várt reá a kényelmes szobája, hol bebújhat a pihe-puha ágyikóba, a készséges felesége mellé.

„Judit vajon mit csinál éppen?" - jutott eszébe hirtelen. „Vajon kivel lehet készséges?"

Próbálta elhessegetni az ördögöt, s inkább a környezetére koncentrált. Smith haladt elől, Wesson pedig a hátvéd szerepét töltötte be. A kettő közé szorulva biztonságba tudhatta magát. Társai profik voltak; igazi „öreg rókának" számítottak. Ha nem lennének vele, már rég elpatkolt volna, ezt szinte biztosra vette. Köpcös alkata egyre vékonyodott a hosszú hetek alatt, s bár a többiek avval bíztatták, hogy ha kibír valaki két hónapot az őserdőben, az már kibírja a többit is, valahogy nem nyugodott meg ettől. Sosem hitte volna magáról, hogy egyszer meggyűlöli az állatokat, most mégis ezt kellett megtapasztalnia! A pokolba kívánta a gorillákat, úgy konkrétan mindenestül. Őt már az sem érdekelné, ha az orvvadászok kiirtanák mindet, akkor legalább mehetnének végre haza, a francba!

Smith váratlanul felemelte a kezét. Tüstént megtorpant. Valami esemény történt. Ez nem volt baj, mert így legalább pihenhetett kicsit. Vezetőjük vagy tíz méterrel lehetett előrébb, „szoborrá vált" és célzásra emelte az altatópuskát.

„Végre elkaptuk őket!" - örült meg egyből John, s bár szörnyen fáradt volt, szinte még a lélegzetét is visszatartotta. Ha most elrontanak valamit, küszködhetnek napokig, míg adódik egy újabb lehetőség. Smith azonban profi volt szerencsére; nem ma kezdte az „ipart".

Higgadtan mérte fel a távolságot, a szöget és talán még a légáramlatokat is. Egy leheletfinom húzás a ravaszon, majd harsány üvöltés és gallyak reccsenése - telitalálat. Az volt mindig a legizgalmasabb rész, amíg hatni kezdett az altató. Eme kritikus perc akár végzetes is lehetett! Smith hátrahúzódott és hangosan kiabált. Az ezüsthátú hím üvöltve csapkodta a földet: egyre közelebb jött hozzájuk. A mellkasát döngetve hergelte magát. John kezében bozótvágó kés volt, ám látván a hatalmas, őrjöngő jószágot, kis híján maga alá könnyezett a rémülettől. Most értette meg, milyen az, amikor valakinek égnek áll a haja a rémülettől: szó szerint élte át a helyzetet. Smith és Wesson ordítottak, mire az ezüsthátú visszább húzódott. Még mindig hergelte magát, de egyre erőtlenebbül. A kutatók zihálva szedték a levegőt; az állatok a háttérben agresszívan zajongtak.

- Ha ránk támadnak, végünk!

A helyzet egyre veszélyesebbé vált. A gorillák félelmetesen közel kerültek hozzájuk. Wesson a levegőbe lőtt háromszor, mire a törzs végre menekülni kezdett. Alig telt el néhány perc, és megszűnt a gallyak recsegése. A rikoltozás még élt egy darabig, aztán az is abbamaradt. Az emberek összenéztek.

- Ennél azért jobb társasághoz vagyok szokva - fújt egyet Smith.
- Volt azért már rosszabb is - vigyorgott Wesson. - Például anyámék teapartiján.

A két sokat megélt kutató cinkosan vigyorgott össze.

- Jól vagy, kisöreg? - néztek a harmadik társukra.
- Nadrágot szeretnék váltani - érkezett az erőtlen felelet.

Felnevettek, ahogy enyhülni kezdett a feszültség.

- Úgy szép az élet, ha zajlik - mosolygott Smith. - Na, gyertek, nézzük meg a hímet.

Az „új fiú" oly erősen markolta a bozótvágó kést, hogy belefehéredtek az ujjai. Még mindig benne volt a stressz, mégpedig igen erősen - ám így legalább nem eshetett apátiába egy darabig. Még a szúnyogokról és az izomlázról is elfeledkezett egy időre, mert az életveszély hatására úgy „felpörgött" a szervezete, mint a ventilátor. Amint odaértek a mozdulatlanul heverő, hatalmas testhez, feszt csak a fákat kémlelte. Szerencsére nem észlelt veszélyt. Egy pillanatra megérzett valami ősi erőt; mintha több ezer évet utazott volna vissza az időben. Itt nem létezett más törvény, csak a természeté: ölj vagy megölnek. A bozótvágó kés mintha megnyúlt volna a kezében.

„Istenem, de jó ez a kaland. Ezért érdemes volt idejönnöm!"

Álmában sem hitte volna, hogy egyszer erre a következtetésre fog jutni. Kifújta a levegőt. Wessont figyelte, aki szánakozó arcot vágott.

- Néha azért sajnálom, hogy ilyesmit kell csinálnunk - szólalt meg a szikár férfi. - Rossz lehet most Alajosnak.
- Mi legalább nem vadásszuk le őket! - csattant fel az „új fiú" meglepően indulatos hangon.

Már nagyon elege volt Alajosból, Eleonórából és az összes többi gorillából.

- Csitulj, barátom.
- Elnézést, de már nagyon fáradt vagyok.
- Mint ahogyan mi is - felelte Smith. - De ne aggódj, már nem tart soká. Veszünk egy kis vért, felrakjuk rá a nyomkövetőt, aztán visszaengedjük a társaihoz. Ha felébred, semmi baja nem lesz. Talán fog egy kicsit fájni a feje, de az hamar elmúlik, pár nap múlva pedig elfelejti az egészet. Kicsit drasztikus a módszer, de igazad van, öcsi... mi tényleg nem ölünk. Az orvvadászokról azonban nem lehet ugyanezt elmondani. Sosem szabad elfelednünk, miért jöttünk! Vitatkozni tényleg nem szabad... főleg itt nem. A széthúzás akár végzetes is lehet! Higgyétek el, láttam már ilyet. A kimerültség és a stressz miatt egy jelentéktelen nézeteltérésből akár vérontás is származhat. Az viszont elég nagy ostobaság lenne részünkről a cél előtt egy lépéssel. Legalább mi színes bőrűek tartsunk össze!

John furán nézett rá. Az izmos, keménykötésű férfi, fehér ember létére mindig úgy beszélt magáról, mintha néger lett volna... ráadásul őket is annak állította be. Eleinte poénnak tűnt a dolog, mostanra azonban felmerült benne a gyanú, hogy valami talán nincs rendben a fejével. Bár igaz, hogy úgy ismerte a dzsungelt, mint a bennszülöttek, de mégiscsak fehér volt! És ha nem egészen épeszű, abból még komoly bajok lehetnek! Kellemetlen lett volna, ha egy őrülttől függene az élete.

„Fura ember, az már biztos."

Nyelt egy nagyot, és igyekezett elhessegetni magától a félelem démonait.

- A faj megmentése a cél, nem pedig a kiirtása - krákogta zavartan, amivel igyekezett elterelni a figyelmet a színes bőrű témáról. - A gorillák megmentése mindennél fontosabb, ezért nem szabad finomkodnunk.
- Én ezt értem - vitatkozott Wesson. - De attól még sajnálhatom az állatot.
- Nincs mit sajnálni rajta! - csattant fel hirtelen a „néger".

Úgy tűnt, már ő is kezdte elveszteni a türelmét.

- Jó dolguk van az erdőben, és ha elaltatunk néhányat, azt csak az érdekükben tesszük. Én egyáltalán nem érzek lelkiismeret furdalást miattuk. Ne feledd, barátom, mi vagyunk a teremtés koronái.
- Jó ügyet szolgálunk.
- Ahogy mondod, kisöreg. Látod, még ő is keményedik. Szerintem végezzük el a feladatunkat, aztán mehet vissza Alajos a csordába. Nem tettünk mást, csak eltérítettük egy kissé a többiektől. Kellene a tű a vérvételhez.
- Remek ötlet. Add az orvosi táskát! Mi a jó...

Fehér fény burkolta be őket, amely valahonnét a magasból érkezett - átszűrődött a sűrű lombkoronán.

- Én ilyet még nem is...

Hirtelen álmosság zuhant rájuk, ólomként húzva le a szemhéjukat. Öt másodpercig tartott az egész, és már aludtak is, mint a mormota - rongybabaként hevertek a nyirkos földön. A dzsungel fölött egy űrhajó lebegett. Fennkölt látványt nyújtott, amint a hatalmas, ezüstszürke testével szinte súlytalannak tűnő módon kérdőjelezte meg a fizikai törvényeket. Úgy úszott a levegőben, akár egy tankhajó a vízen. A korongtest kissé feljebb emelkedett, majd világoskék fényderengésnek tűnő gravitációs lift indult meg a legaljából. Három technikus ereszkedett a földre. A szürke bőrű, alacsony emberkék izgatottan néztek körül. Fantasztikus dolog volt nekik belépni egy ennyire idegen világba; a természet érintetlenségébe. Mindazonáltal perceik voltak csupán. Svaplin főgrum bekapcsolta a súlytalanítót a csuklóján, és egy légiesen könnyed mozdulattal felemelte az egyik száz kilós hímet a levegőbe. Óvatosan helyezte a gravitációs liftre, s társai ugyanezt tették a másik két példánnyal. Alajossal, az elkábított gorillával egyáltalán nem foglalkoztak. Egy perc telt el mindössze, máris a liftre léptek.

„Az ilyen pillanatokért érdemes ezt csinálni" - gondolta a főgrum és elégedetten mosolyodott el. Amint a gravitációs lift az űrhajóba emelte őket, elszorult a szíve, hogy ott kell hagyni ezt a csodálatos helyet. Valami ősi erő érintette meg a lelkét, ám következő pillanatban sajnos már a laboratóriumban voltak mindahányan. A hajó alja bezáródott, ők pedig megkönnyebbülten fújták ki magukat. A befogás, hiába számított rutinfeladatnak, mindig nagyon izgalmas volt.

Fölemelték az embereket a laborasztalokra. Meglehetősen büdös volt mindhárom példány. Most látta csak, mekkora keze van a Wesson nevű hímnek. Avval az ököllel hatalmasat lehet ám ütni! Egy kifejlett hím ember legalább ötször erősebb, mint egy growlok.

- Remek munkát végeztetek! - dicsérte meg Smarh kapitány. - Gyorsan és szakszerűen dolgoztatok.
- Ez már a sokadik befogásunk.
- Én azért egy kicsit sajnálom őket - kotnyeleskedett közbe a mimózalelkű Csrubak. - Biztos kellemetlen nekik ez az élmény.

Szánakozva néztek rá.

- Ezek csak emberek.
- Az igaz. De ők is értelmes lények.

A kapitány felnevetett.

- Ezek? Mihez képest, jimdarmom? Még a saját naprendszerüket sem tudják elhagyni. Mikor ezek a létformák még a fákon makogtak, mi már rég a világűrt jártuk! Értelmes lények, ugyan már! Annyira azok, hogy ki fogják irtani önmagukat. Ha nem vennénk génmintákat egynémely példányból, végleg eltűnne ez a primitív faj a világból. De hát erről szól a biológusok élete! A módszer ráadásul teljesen biztonságos. Nem lesz tőle semmi bajuk. Elkábulnak szépen és semmit sem éreznek. Talán kicsit fájni fog a fejük, mikor magukhoz tértnek, de azt ki lehet bírni. Látod? A munkatársak átvilágítják a testüket, kielemzik a fizikai állapotukat, majd leveszik a vért, a szövetmintákat, aztán egy teljesen fájdalommentes módszerrel beleültetik az agyukba a nyomkövetőt, melyet még csak észre sem fognak venni. Utána törölik szépen a memóriájukat, és mehetnek haza, a csordájukhoz. Ennyi az egész. Nem teszünk mást, csak egy kicsit eltérítjük őket a társaiktól. Ez egy civilizált módszer. Nem vagyunk mészárosok, mint a Grohullok, de nem szabad finnyáskodnunk sem. Ne felejtsük el, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. Egyáltalán, miért akart biológus lenni, fiatalúr? Örülnie kellene neki, hogy a hajómon szolgálhat!

Csrubak kissé elpirult, de nem tudott megszólalni, mert váratlanul fény árasztotta el a laboratóriumot. Az idő mintha lelassult volna, s furcsa suttogások áramlottak feléjük. A látásuk homályosodni kezdett.

- Harci riadó - nyögte a kapitány, de már nem ért el az aktiváló gombhoz, mert félúton sem járt, amikor összeesett. Rápillantva az egyik monitorra, meglátta a gigászi méretű űrhajót. A környező bolygók környékét pásztázó szkenner olyan jelenséget közvetített, melyet alig akart elhinni.

„Mégis léteznek?"

A growlokok között élt egy legenda: a világűrt járva, néhányan azonosítatlan repülőtárgyakról számoltak be. Néha összezavarodtak a pilóták, és nem tudták eldönteni, hogy igaz volt-e, vagy csak képzelegtek. Űrbetegségnek nevezték el a kórt, bár fura volt az egyes beszámolók közötti hasonlatosság. Ám ennek lehetett az oka szimplán az utánzás is. A „kozmikus magányban" megeshet olykor némi mentális zavar - ez egyáltalán nem volt új keletű dolog. A szellemhajókról szóló legendáknak pedig valószínűleg semmi alapjuk nincs - legalábbis ezt gondolta Smarh kapitány egész mostanáig. Pillanatok alatt elkábult a dermesztő sugártól, így nem volt módja meglepődni a laborban megjelenő alakoktól. Három cefaloda technikus érkezett meg, ezüstszínű egyenruhában. Lárvaszerű arcukon a legcsekélyebb érzelem sem látszódott. Bekapcsolták a growlok hajó álcavédelmét, így észrevétlenekké tették magukat a primitív, földi radarok előtt, majd az egész űrjárművet átsugározták a saját hajójukra. Itt már nagy volt a készülődés. A tudóscsoport kíváncsian figyelte a kezdetleges, korong alakú testet. A három technikus kinyitotta a jármű ajtaját, és egy fénycsúszda segítségével a laborba juttatott néhány growlokot. Hamarjában felfektették őket a vizsgálóasztalra.

- Gratulálok, bajnokok! - dicsérte meg őket a kapitány. - Remek munkát végeztetek.
- Rutinfeladat.
- Én azért egy kicsit sajnálom őket - szólalt meg a fiatal Ghraxs megfigyelő.
- Te még csak gyerek vagy - torkolta le a kapitány. - Földi időben mérve alig élted meg a háromszáz évet. Mi öregek már nem engedünk tért mindenféle szentimentális érzelmeknek. Nincs rá módunk. Talán egyszer te is megtanulod.
- Különben is, nem bántjuk őket - szólt közbe Sriwoxcs első tiszt. - Nem célunk kiirtani a primitív létformákat, főképpen mert teljességgel veszélytelenek ránk nézve. Még a saját galaxisukat sem tudják elhagyni ezek a fejletlen lények. Hosszú astrwv fázisokon át utaznak egy szomszédos bolygóra, pedig alig párszáz fényévnyire laknak innen. És a fegyvereik... nevetséges. Egy bolygót, mondjuk, szét lehetne lőni a lézerágyújukkal, de csak akkor, ha megfelelő közelségben vannak hozzá. Azt se tudják, mi az a technika.
- Úgy van! - értett egyet a kapitány. - Ne feledjük, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. Ráadásul nem pusztítjuk el ezeket a lényeket, csak egy kicsit kísérletezünk rajtuk, aztán mehetnek vissza a csordájukba. Nincs evvel semmi baj. De mi a...

A kapitány elharapta a mondatot. Vakító fény öntötte el a laboratóriumot, és a tér mintha hullámzani kezdett volna.

- Vészhelyzet, gravitációs örv...

Sriwoxcs első tiszt elvesztette az eszméletét, és a többiek sem bírták sokáig; a legénység szinte pillanatok alatt elkábult. A rejtőzködő Frangon hajó egyenest a dimenzió pereméről bénította meg őket.

- Befogásra felkészülni! - üzente telepatikusan Sroxy grohvul. - Két sron fázis és átsugározzuk őket!
- Én azért sajnálom ezeket a lényeket - szólalt meg Lerila Obrogovan.
- Nők! - legyintet a grohvul. - Nem kell finnyáskodni, hisz életben maradnak. Elvégezzük a szükséges vizsgálatokat, aztán mehetnek vissza a csordájukhoz. Ne feledjük el, hogy mi vagyunk a teremtés koronái!

Nem tudták, hogy figyelik őket.

 

Összefoglalás:

John távol került otthonától,
s nem tudta megérteni,
hogy mi a fenének jött ide,
gorillákat védeni.

Kongó, bongó dzsungelében
mindenféle baj éri,
s nincs mellette felesége,
ki tudja, ki... beszélget vele.

Elaltatnak egy gorillát,
s örülnek a kutatók,
ám rájuk is les egy csapat,
messziről jött utazók.

Zűr lények ők, nem piskóták,
nem ma kezdtek utazni,
az embereket elaltatják,
mert imádnak ők kutatni.

De rájuk is les már egy hajó!
Fejlett lények, nem vitás,
elkábulnak, kifekszenek,
rossz az idegbénulás.

Az új vendégek rém boldogok,
remek munkát végeztek,
de nem sejtik ők, hogy még újabb
zűr lények is érkeznek.

Kábulnak már, szépen rendben,
itt van már az új hajó,
úgy lepték meg „áldozatuk”,
mint gyermeket a télapó.

Minden biza csak nézőpont,
megítélés kérdése,
talán nincs is legerősebb,
az az ember érzése.

Mert rájuk is les már egy hajó!
A történet nem múlhat,
de abba is hagyom rögtön,
mert valakit ez eluntat. 

 












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!