Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.











 

 

Matildka néni és az atomtöltetek

 

(Sci-fi szatíra)

 

 

 

 

Biztonsági előírások 42: Ne kezdj ki Stophauer nénivel!

 

 

 

Stophauer Matildka földönkívüli volt, amit házi robotján, Nyamfon kívül senki sem tudott róla. A törékenynek tűnő, látszatra hetven év körüli öregasszony gyakran mosolygott, szeretettel ápolta a kiskertjében burjánzó virágokat, miközben szívesen trécselt nyugdíjas társaival orvosokról, betegségekről, és egyéb érdekes dolgokról.

 

A kedves nénikén semmi rendkívülit nem lehetett észrevenni, pedig több ezer fényévnyire volt a szülőhazája. Űrhajója a lakóhelyétől nem messze lévő földalatti barlangban pihent. A csodálatos jármű alig volt tíz méter átmérőjű, mégis fel volt szerelve az összes wradlalk csúcstechnikával.

 

Matildka bármikor kiruccanhatott a világűrbe, ha kedve szottyant hozzá, persze efféle kockázatos dolgot csak olyankor követett el, amikor igen nyomós indoka volt rá, ami elég ritkán fordult elő.

 

A mosolygós nénike a Grachon kiképzőbolygón született körülbelül százhúsz évvel ezelőtt. E kegyetlen égitest gravitációja több mint a háromszorosa volt a földiének. Itt képezték ki a legkeményebb harcosokat és a legjobb kémeket, akik a Kolónia Népeinek a védelmét biztosították az ősi ellenségeik, a kárhozottakkal szembeni harcban.

 

Földi nevén Stophauer Matildka a vorzonok fajához tartozott, akik átlagosan hetven éves korukig öregedtek, de utána leéltek vagy háromszáz évet.

 

A szuperfajt a Kolóniát alapító wradlalkok tenyésztették ki egy hosszadalmas kísérletezés után, kizárólag azért, hogy tökéletes harci gépezetté neveljék őket.

 

A Grachon bolygón nem csupán a 3 G-s gravitáció okozott gondot, hanem a szélsőséges időjárás, valamint a rajta élő ragadozó lények is, melyek előszeretettel vadásztak a Kolónia tagjaira. Ezekkel a szörnyekkel kellett megküzdeniük az itt született katonáknak, szinte minden áldott nap.

 

E remek harcosok rendkívüli kiképzésen mentek keresztül. Meg kellett tanulniuk a legmostohább körülmények között életben maradni, miközben vizsgát tettek szinte az összes létező wradlalk fegyver gyakorlati használatában, csakúgy, mint a mentális és fizikai önvédelem, a robbanószerek, és az űrjárművek ismeretében.

 

Ismerték a Kárhozottak kihallgatási módszereit, a telepatikus kényszerítő technikákat, és megtanulták álcázni magukat. Képesek voltak átmaszkírozni a testüket több ismert fajjá, (köztük emberré), és kiváló kiképzést kaptak a hírszerzés terén.

 

„Teremtőik" a wradlalkok nem bántak éppen kesztyűs kézzel velük, és ezt unta meg egy Grahan nevű szolga, aki lázadást szított a gazdáik ellen. A felkelés váratlan volt, és határozott. Több tucatnyi harcos vett benne részt, többek között Matildka.

 

A remek katonák igen hamar lefegyverezték a wradlalk őreiket, aztán eltulajdonítottak egy anyahajót, amivel nekivágtak a világűrnek.

 

Teremtőik persze nyomban üldözőbe vették őket, és lézerágyúikkal szinte cafrangokra bombázták az anyahajót. Szerencsére volt néhány kisebb jármű a fedélzeten, amivel néhányan katapultálni tudtak, aztán elteleportáltak a helyszínről.

 

Az egyik ilyen „mentőcsónakon" Matildka és barátja Nyamf, a legmodernebb érzelmi dekóderrel felszerelt mini robot menekült. A nagy zűrzavarban azt sem tudták hirtelen, hogy milyen koordinátákat adtak meg a térugrás helyszínéül, mivel semmi más vágyuk nem volt, mint elhagyni a veszélyzónát. Így kerültek a kiképzőiktől több ezer fénynyi távolságra.

 

Volt néhány pillanat, amikor elveszetnek érezték magukat, ám a szkennerjük szerencsére ismerős csillagállásokat fedezett fel. A wradlalkokról sok rosszat el lehetett mondani, de remek térképeik voltak. A számítógép hamar kielemezte az adott helyszint, és legközelebbi életre alkalmas bolygónak a Földet nevezte meg.

 

Matildka, a vorzon, és hűséges géptársa megnézett az adatbázisban szinte minden Földről fellelhető információt, majd a maximumra tekerte a hajójuk álcavédelmét, és leszálltak ezen az idegen égitesten.

 

Ennek már több mint nyolc éve. Hírszerzési kiképzésének hála a Grachon bolygóról érkezett szökevény remekül átmaszkírozta magát emberré, és hamar beilleszkedett a primitív őslakosok közé.

 

Időközben megszokta a szolid nyugalmat, és már csak annyit akart, hogy békességben élhesse le életének hátralévő részét. A kívánsága azonban nem mindig volt kivitelezhető.

 

 

 

***

 

 

 

Stophauer Matildka a tévé előtt ült, miközben a kezében lévő habos kávét kavargatta. Álmos tekintete unottnak tetszett.

- Vegyetek még egy kis teasüteményt! - fordult a vendégei felé.

Erzsike mosolyogva harapott az édességbe, miközben hálásan nézett rá.

- Még meg sem köszöntük a sálat. Gyönyörűen tudsz kötni.

- Na, ja - vakkantotta oda Józsi, aki már rendesen felöntött a garatra. - Meg is hatódtunk rendesen.

- Maradj már csendben! - szólt rá erélyesen a felesége.

A középkorú házaspár alig néhány saroknyira lakott Stophauer nénitől. Körülbelül egy éve ismerkedtek meg, és azóta igen jó barátságot ápoltak, de Józsi néha benyakalt, és olyankor meglehetősen kellemetlenül viselkedett.

- Ki a fene kért meg rá, hogy megint igyál?! - fakadt ki dühösen a szőke hajú, zöldszemű Erzsike, miközben formás keblei valósággal hullámzani kezdtek az indulattól. Arca kipirult, a szemei szikrákat hánytak.

- Tudod, milyen szexi vagy ilyenkor? - vigyorgott a párja, mint valami debil, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, de a mérges asszony ellökte magától.

- Ne legyél már paraszt! Vendégségben vagyunk!

- Te meg ne legyél már ilyen morcos, cica! - felelte Józsi elkedvtelenedve.

Rendesen keresztbe álltak a szemei.

- Néha ki kell engedni a gőzt - mentegetőzött vigyorogva. - Munkahelyi stressz, meg ilyesmi.

Harsányan röhögni kezdett.

Stophauer néni ekkor felcsavarta a hangerőt a tévén. Éppen valami lövöldözésről volt szó.

- A nyolc tettes fekete színű furgonokkal menekült el a támaszpontról egy rövid autósüldözés után - közölte a bemondónő jól begyakorolt, tárgyilagos hangon. - Az eltulajdonított robbanófejek valószínűleg még a birtokukban vannak. A honvédség hivatalos közleménye szerint három darab kishatóerejű hadászati eszközről van szó. A rendőrség hírzárlatot rendelt el az ügy további részleteivel kapcsolatban, ugyanakkor arra kérik a lakosságot, hogy ha bárkinek információja van az elkövetőkről, az jelentkezzen a legközelebbi rendőrőrsön!

- Ez a honvédség egy nagy rakás szar! - legyintett Józsi. - A rendőrség pedig magától még a pöcsét se találná meg! - Ezért van szükségük állandóan besúgókra.

- Fogd már be azt a mocskos szádat! - fakadt ki a felesége, és mentegetőzve nézett a házigazdájukra. - Ne haragudj, de tudod, milyen, amikor iszik.

- Van igazság abban, amit mond - közölte Matildka elgondolkodva. - Ilyen esetben a terrorelhárítóknak már villámgyorsan lépniük kellett volna, és szöges lánccal megállítani a menekülőket. Ha autósüldözésre kerül sor, az régen rossz, de még rosszabb, ha hagyják a bűnözőket elmenekülni.

- Ez igen! - vigyorgott a köpcös férfi. - Na, és mennyi idő, amíg valaki értesíti a kommandósokat? Addigra a banditák már héthatáron túl vannak.

Gúnyosan elhúzta a száját.

- Vajon hány ilyen kötögetős vénszatyor lehet szakértője a terrorelhárításnak, vagy a gerillaharcnak?

- Nem vagyok szakértő - rémült meg Stophauer néni.

- Akkor miért okoskodik, mamika?

- Állítsd már le magad, Józsi! - kiáltotta Erzsike. - Most már tényleg elég volt!

- Nehogy már ő mondja meg a frankót!

- Jól van, elmegyünk!

- Most mi van?

- Ne haragudj, kedves Matildka! - szabadkozott a nő tűzpiros arccal. - Ígérem, hogy ilyesmi nem fog többet előfordulni.

- Semmi baj.

- Én szégyellem magam őhelyette.

- Valami rosszat mondtam?

- Kérj tőle bocsánatot!

- Dehogy kérek. Csak őszinte voltam vele.

- Felesleges bocsánatot kérni - nyugtatta őket Stophauer néni. - A férjednek igaza van.

- Na, ugye! Még ő is ezt mondja.

- Igaza van? - lepődött meg Erzsike. - Tudod, már nem először csodálom a nyugalmadat. Ezért szeretek nálad lenni. Itt valahogy minden olyan békés. Soha nem akarnálak megbántani... ezért ígérem, hogy ez a disznó bocsánatot fog kérni, csak előbb józanodjon ki! Most pedig elmegyünk!

 

Megfogta a férje karját és húzni kezdte maga után.

- Még a süteményt sem ettétek meg!

- Ne haragudj, de ez nekem annyira kínos! Hamarosan visszajövünk, és ez a marha majd megkövet téged... de most mennünk kell.

- Ha úgy gondoljátok, menjetek, de én tényleg nem haragszom.

 

Matildka kikísérte őket és bezárta mögöttük az ajtót. A falap mögül még mindig hallotta Erzsike zsörtölődését, és a férje dörmögő hangját. Elfordította a kulcsot, beakasztotta a biztonsági láncot és visszaült a helyére. Egy ideig merengően nézett maga elé, majd lehunyta a szemét.

 

Vorzon révén képes volt távolbalátásra és gondolatolvasásra is, amit igen komoly távolságokból végre tudott hajtani. Ez neki olyan természetes volt, mint egy ember számára a látás vagy a hallás.

 

Amikor lehunyta a szemét, máris kivetítette az öntudatát vagy tíz kilométernyire, és ráállt az egyik bombarabló agyhullámaira. Mivel a helyi híradót látta az imént, az elkövetők nem lehettek túl messze tőle, nem mintha ez számított volna valamit.

 

Stophauer néni lelki szemei előtt két fekete színű furgon jelent meg - a kocsik éppen egy könnyűfém szerkezetű épületbe hajtottak be, ami talán valamiféle raktár lehetett, ám ezúttal szinte teljesen üres volt.

 

A férfiak bőrkabátot viseltek, és meglehetősen feszültnek tűntek, de már kezdtek feloldódni a sikeres akció után. Néhányuknál rövid csövű gépfegyver, másoknál ilyen-olyan pisztoly volt. Rendesen fel voltak fegyverkezve.

 

Kiszálltak a járművekből, majd leengedték az elektromos fémajtót és felkapcsolták a villanyt. Kettő egy faládát emelt ki az egyik furgonból, és Matildka abban a pillanatban tudta, hogy nem akármilyen csomagról van szó - a ládában három darab nukleáris robbanófej pihent.

 

Bár a híradóban ezt nem hozták nyilvánosságra, de a haramiák gondolatai mégis erről árulkodtak.

 

A vorzon ráállt az egyik sofőr agyhullámaira, és pillanatok alatt mindent megtudott az akcióról, csak arról nem, hogy kinek akarják továbbítani a szállítmányukat... mert tovább akarták adni valakinek, de a lehallgatott férfi csupán zsoldos volt a csapatban, és nem tudott az üzletfeleikről semmit.

 

„Melyik lehet a főnökük?" - tűnődött az öregasszony szórakozottan.

 

Igazából csak a kíváncsiság hajtotta arra, hogy leskelődjön, de rendesen meglepődött azon, hogy mire bukkant, s bár nem akart beavatkozni az eseményekbe, a nukleáris fenyegetés túlságosan súlyos helyzet volt.

 

Pillanatok alatt rájött, hogy ki a vezér, és azt is megtudta, hogy igen veszélyes alakoknak szállítják az „árut".

 

- Nem szabad hagynom, hogy felhasználják a tölteteket - motyogta maga elé, miközben kinyitotta a szemét.

 

Egy dologban biztos volt: nagyon gyorsan kell közbelépnie, mert hamarosan megérkeznek a vevők, és máris továbbadják nekik a szállítmányt.  Ezt nem lett volna jó megvárni. Elméjében rögzítette a bűnözők pillanatnyi helyzetét, és a fegyverzetüket. Kettő az épület elé ment őrködni, hat pedig egyelőre még bent volt a furgonoknál.

 

A vorzon a gyors döntések híve volt. Felállt a fotelból, átment a kisszobába és leakasztott egy tájképet a falról.

 

Az egyszerűnek tűnő használati tárgy egy portáleszköz volt.

 

Erősen szorította a telekóder műanyagkeretét, miközben idegen nyelvű aktiváló szavakat ismételgetett.

 

Miután a kódszavak, a hangszín, és az ujjlenyomat ellenérzés megtörtént, a tájkép tüstént tükörszerűvé vált, és hamar megjelent benne a fémszerkezetes épület, valamint az előtte őrködő, ijesztő külsejű alakok. Az ütésálló monitor alsó részén wradlalk jelek váltakoztak, amíg a műszer kiszámította a helyszín koordinátáit.

 

A vorzon végigszkennelte a környéket, és a térugrás céljául egy csendes kis utcát jelölt meg, a rosszfiúktól egy saroknyira. A környék ebben a pillanatban teljesen kihaltnak tűnt.

 

Matildka megnyomott a fülbevalóján egy gombot, amivel aktivált egy olyan berendezést, ami az összes lehetséges kamerát, mobiltelefont és egyéb hasonló eszközt gallyra vágja egy időre, ami a közelében van. Nem akarta, hogy valaki véletlenül rögzítse a hamarosan végbemenő eseményeket.

 

Letette a telekódert az asztalára, magához vette a falhoz támasztott sétabotját, vett egy mély levegőt, és máris harcra kész állapotba hozta magát. Gyorsan kellett cselekednie és kíméletlenül.

 

Csavart egyet a másik fülbevalóján, és belenézett az asztalon pihenő „tükörbe". A számítógép már kiszámolta az ideális ugrási pályát. A fülbevaló segítségével nemcsak elteleportál, de vissza is tud majd térni, ha végzett a feladatával. Az eszköz energia tápegysége ezt is lehetővé tette, bár hamarosan újra fel kell tölteni a napelemeket.

 

Összehúzott szemmel figyelte a telekóderben látható helyszínt, majd egy erőteljes mentális paranccsal aktiválta az eszközt!

 

Fehér színű fény öntötte el a szobát, de csupán egy pillanatra, és mihelyt a pillanat véget ért, az öreg hölgy már nem ott volt, hanem egyenest a kívánt helyszínen jelent meg, egy csendes kis utcában, két bokor között.

 

Hunyorgott kicsit, és megrázkódott. Valamiért sosem tudta megszokni a térugrást követő disszonanciákat. Előtte keresztben keskeny aszfaltút húzódott, annak túloldalán pedig egy kerítés, és egy üres telek látszott. A nap kellemesen sütött, és madarak csiviteltek.

 

Matildka arcát lágy szellő cirógatta. Rövid várakozás után kilépett az útra, aztán körülnézett. Szerencsére a környék ezúttal is kihaltnak tetszett. Lazán fogva sétabotját, kényelmes léptekkel elindult, majd elhaladva néhány házikó mellett, lekanyarodott egy bal kéz felől lévő utcácskára, és rögvest meglátta a raktárépületet, valamint a két pasast, akik előtte strázsáltak.

 

Alig voltak százméternyire tőle, a zsákutca legvégén. Kíváncsian vetettek rá egy pillantást, de úgy tűnt, nem látnak benne veszélyt, mert nyugodtan beszélgettek tovább. A vorzon persze tisztán hallotta őket, még ebből a távolságból is.

 

- Értem, hogy ezek atomtöltetek... - suttogta a Jenő nevű, zömök férfi. - Csak azt nem tudom, hogy ballisztikus rakéták híján hogyan akarják célba juttatni őket.

- Nem kellenek ballisztikus rakéták. - felelte Ottó, egy szintén termetes testépítő, miközben szívott egyet a cigarettájából. - Elég hozzá RPG, vagy egy gyengébb távirányító.

- De akkor az elkövető is a robbanás hatósugarába kerül.

- Ez így igaz.

- Nem tudja talán, hogy meghal?

- Öngyilkos merényletről nem hallottál még?

- Szóval terroristáknak adjuk el a cuccot?

- Nem mindegy neked, hogy kinek adjuk el?! - fakadt ki dühösen Ottó. - A lényeg a pénz, te pedig ne kérdezz semmit!

- Jól van már, nagyfőnök - fintorgott a másik. - Azt hiszed, engem érdekel az ilyesmi? Úgy teszel, mintha nem ismernél. Néha tényleg tele a tököm az okoskodásoddal.

- Te értetlenkedsz folyton. Jó lenne, ha befognád a pofádat, mielőtt még bajt csinálsz... különben is ott jön az az öreglány! Meg ne hallja, miről beszélünk, mert akkor ki kell, hogy csontoznunk.

- Mit akar ez a vén picsa?

 

Matildka néni odaért lassan hozzájuk, és mosolyogva nézte őket.

 

- Elnézést, nem látták a kiskutyámat?

- Nem láttunk semmilyen kutyát - felelte Ottó, miközben elpöckölte a cigi csikket. - Ez egy magánterület.

- Morzsi állandóan elcsatangol, pedig hányszor mondtam már neki, hogy vigyázzon magára. A múltkor is megkergetett egy macskát, és alig találtam meg. Pedig nagyon szófogadó kutyuska, és igen különleges. Tacskó, pudli keverék.

- Nem láttuk a hülye kutyáját, és húzzon innen a francba! - kiáltotta Jenő, aki még mindig dühös volt az előbbi szóváltás miatt. - Ha véletlenül erre jön a dög, majd szólunk magának.

- Észre kellet venniük, mert ide kanyarodott, láttam a másik utcáról. Tudják, nekem még a szemészeten is azt mondták, hogy kiválóak az eredményeim.

- Nem jött ide semmilyen kutya, fogja már fel! Most pedig tessék innen távozni...

- Milyen udvariatlan fiatalember. Biztos odabent rejtegetik Morzsikát, abban az épületben. Aljas kutyarablók!

 

A két keményfiú összenézett. Ottó kínosan mosolygott, és már mozdult volna, hogy elvezesse az öregasszonyt, Jenő azonban egyre ingerültebb lett, mindazonáltal volt némi humorérzéke, és időnként hajlamos volt a könnyelmű viselkedésre.

 

„Ideje ráijesztenem erre a vén csajra, hogy jól összeszarja magát!" - gondolta, és ahogy a lövészeten tanulta, villámgyorsan előrántotta a fegyverét.

 

Na, ez volt az a cselekedet, amit még viccből sem kellett volna végrehajtania, mert Stophauer néni reflexei rögvest működésbe léptek.

 

A naiv kis öregasszony a jobb kezében lévő sétabottal egy felfelé irányuló csuklómozdulattal kiütötte a férfi kezéből a pisztolyt, ami a levegőbe röppent, de mielőtt még leesett volna, Matildka máris nyakon vágta botjával a banditát, mégpedig olyan erővel, hogy a kemény fabot egyszerűen kettétört.

 

Stophauer néni nem állt meg egy pillanatra sem, hanem oldalt fordult, és a kezében lévő sétabot csonkját beledöfte Ottó mellkasába, olyan határozottsággal, hogy teljesen átszúrta vele a testét. Éles sikoly hangzott fel, de az öregasszony már nem foglalkozott a második áldozatával, hanem elkapta az imént nyakon sújtott Jenőnek fejét, és csavart rajta egyet.

 

Diszkrét roppanást követően Jenő is összeesett - a két férfi tehetetlen teste szinte egyszerre ért földet, és egy másodperc múlva már mindkettő halott volt.

 

Matildka átszökkent felettük, benyitott a raktárépület ajtaján, és fenyegetően közeledett egy döbbent arcot vágó, széles vállú alak felé.

 

- Álljon meg! - kiáltott a pasas, miközben a pisztolytáskája felé kaparászott.

 

Matildka egészen hirtelen tempóváltással iramodott meg, aztán egy tigrisugrást követően bukfencet vetett a földön, miközben golyó fütyölt el a feje felett. A földön való gurulást követően a vorzon közvetlenül a rosszfiú elé érkezett, és miközben guggoló helyzetéből felegyenesedett, az öklével mellbe vágta a borostás alakot, hogy két métert repült hátra. A termetes banditának az ütés hatására beszakadt a mellkasa, és megállt a szíve.

 

Az öregasszony egy vállon átgurulás közben felkapta áldozatának revolverét a földről, és fejbe lőtt egy másik férfit, aki rövid csövű gépfegyvert szorongatott... lőni azonban már nem maradt ideje, mert éppen a homloka közepébe kapta a golyót.

 

Stophauer néni ezután még kettőt lőtt, amivel pontosan két újabb ellenfelet juttatott a túlvilágra, de ekkor besült a negyvenötöse.

Még csak el sem káromkodta magát, mint ahogy egy ember tette volna, hanem hatalmas erővel a fejéhez vágta a fegyvert egy nyurga alaknak, aki valósággal megszédült a találattól.

 

- Most véged van, te mocsok! - üvöltötte ekkor egy vörös hajú, szeplős zsoldos, de valami érthetetlen okból kifolyólag ő is megszédült.

 

Stophauer néni egy wradlalkoktól tanult telepatikus tudatblokkolást alkalmazott nála - csak néhány pillanatot vett igénybe, és már át is vette a primitív férfi akarata felett az irányítást.

 

A vörös hajú nem tudta, hogy mi történik vele, de ösztönösen védekezni próbált az agresszív támadás ellen, az esélyei azonban erősen megkérdőjelezhetőek voltak.

 

- Tedd meg! - adta ki az utasítást Matildka.

 

A pasas ekkor ordítani kezdett, majd oldalt fordulva beleengedett négy golyót a nyurga társába.

 

- Folytasd csak!

 

A szeplős még hangosabban ordított, miközben megpróbált ellenállni a mentális erőszaknak, de aztán a szájába vette a fegyvercsövet és meghúzta a ravaszt. Tarkójából vér fröccsent, amint összeesett.

 

Úgy tűnt, hogy nincs már több életben maradt bandita, ám a vorzon biztosra akart menni, ezért végigjárta az egész helyiséget még a furgonok alá is benézett, miközben kósza agyhullámok után kutakodott.

 

Mikor megbizonyosodott róla, hogy tiszta a terep, hozzálátott a feladatának a második fázisához.

 

Be kellett pakolnia az összes hullát, valamint a két atomtöltetet a furgonokba, majd az űrhajója segítségével az egész hóbelevancot el kellett portálnia a világűrbe, hogy tovább ne jelenthessenek veszélyt az emberiségre.

 

Sóhajtott egy mélyet, és tekert egyet a fülbevalóján. Hamarosan az űrhajójába „ugrik", de előbb egy kis cipekedés várt még rá. Persze ez az ő emberfeletti fizikumával már a munka könnyebbik részét jelentette.

 

 

 

***

 

 

Stophauer néni a tévé előtt ült, és teát szürcsölgetett. Merengőn nézte a híradót, melyben épp a nemrég elrabolt „kishatóerejű bombákról" volt szó, illetve arról, hogy a tetteseket még mindig nem találták meg.

 

A kedves arcú nénike hamiskásan elmosolyodott. A tetteseket valószínűleg már sosem fogják megtalálni. Ő legalábbis nagyon csodálkozna rajta, az egyszer biztos.

 

Kortyolt egyet a teából, majd letette a csészét az asztalra, és az ajtóhoz sietett. Még be sem csengettek, de telepatikus képességei révén már tudta, hogy vendégei érkeznek: Erzsike, és egy nagyon pironkodó Józsi. A férfi már kijózanodott a múltkori találkozásuk óta, és neje unszolására bocsánatot kérni jött. Még virág is volt nála.

 

Matildka tudta, hogy érdekes jelenet vár rá. Csak el ne röhögje magát közben! Megpróbált pókerarcot vágni, miközben elégedetten bólogatott.

 

- Ezért szeretek ezen a bolygón élni. Itt mindig történik valami érdekes.

 

 

***

 

Mikor Batman lebetegszik,

Segélyért kiáltunk,

Pókember is eltűnt messze,

Ki vigyázza álmunk?

 

Nem kell félnünk, hogyha itt van,

Matildka, a szélvész,

A jófiúknak megváltás ő,

A rosszaknak dögvész.

 

Amikor kell, bőszen kiáll,

A jogért, s mindnyájunkért,

Fáradatlan, vadul harcol,

A biztonságunkért!

 

 

 

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!