Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.













Anthony Norton

A kísérlet


Lennék kelő napfény,
Hogy melegítselek,
Lennék selymes bársony,
Hogy kényeztesselek.

Lennék tiszta patak,
Hogy megitassalak,
Lennék puha paplan,
Hogy betakarjalak.

Lennék édes gyümölcs,
Hogy megetesselek,
S lennék gyilkos medve,
Hogy széttéphesselek!

Harmincezer évvel időszámításunk előtt

Grak mozdulatlanná dermedt. Hihetetlen volt számára, hogy a kismalac épp feléje tart - nem számított ekkora szerencsére. A faágon egyensúlyozva erősen koncentrált. Bunkósbotját a földön hagyta, amikor felkapaszkodott a lombok közé. Valójában egy kis szilvát akart szedni, de ha már így alakult a helyzet, akkor talán a malacsült is megteszi! 
A csíkos hátú a közelébe ért: hamarosan rávetheti magát. Izmai megfeszültek amint felkészült a nagy ugrásra. Ha most elvéti, azt bánni fogja. Ezek az idomtalan jószágok meglepően fürgén mozogtak. Kergetni őket teljesen felesleges volt. Néhány feszült pillanat elteltével levetette magát a magasból!
Az állatnak remek reflexei voltak - mihelyt némi hangot hallott a feje fölül, rögvest nekiiramodott. A testes férfi csak a hűlt helyére zuhant, ám előrevetődött, és egy bravúros mozdulattal sikerült megfognia!
A lábát markolta meg, és már fel is állt vele. A kétségbeesett zsákmány hangosan visított és összevissza vergődött. Grak nagyon boldog volt. Szinte összefutott a szájában a nyál. Ekkor azonban gallyak recsegését hallotta. Egy kifejlett vaddisznó csörtetett felé, akár a bosszúállás életre kelt angyala. Feltehetően az anyaállat lehetett. Ez bizony egy cseppet sem volt tréfa! Ijedtében menten elejtette a visítozó csöppséget, de még így is alig tudott kitérni a száguldó rémség elől - a szőrös test súrolta, ahogy elviharzott mellette.
A zömök vadász csinált egy piruettet, de az ijedtségen kívül semmi baja sem lett. Mikor nagy nehezen helyreállt a térérzékelése, máris figyelnie kellett, mert az agresszív vad túlfutott ugyan rajta, de galád módon visszafordult rá! Nagyon sebesen közeledett. Pánikba esve vetődött félre. Az agyaras a jobb keze mellett száguldott tovább... aztán lefékezett, s harmadszor is célba vette - most azonban kivárt egy kicsit. Láthatóan felmérte a távot és a szöget. Talán biztosra akart menni. Lábával ingerülten toporzékolt, bősz szemei vérben forogtak. A rémült férfi lassan oldalazva egy vaskos törzsű fa elé állt. A veríték csípte a bőrét. Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat elteltével az ingerült vad megiramodott. Most minden az ügyességen múlott. Ha elvéti az ütemet, több hibára nincsen lehetőség. Még nem... még nem... az utolsó pillanatban ugrott félre. Zömök alkatát meghazudtolva elképesztő magasságba emelkedett. Talán az ijedtség lehetett az oka. Taktikája azonban bevált, mert az állat a fának rohant! Kaffantott néhányat és valóssággal tántorogni kezdett.
Grak felkapta a bunkósbotját és fejbe verte vele, hogy csak úgy kongott. Aztán még háromszor sújtott le teljes erejéből, az utolsó találattal pedig sikerült letaglóznia áldozatát! Felkiáltott örömében és a biztonság kedvéjért újból odavágott. Elejtett egy kifejlett vaddisznót! Ez csapda nélkül eddig csak a legkitűnőbb vadászoknak sikerült. De most már neki is! Büszkeség töltötte el a szívét, miközben rögtön az ínycsiklandó falatokra gondolt.
Elégedetten mosolygott, ám hirtelen olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki. Ösztönösen megfordult, és egy fura alakot látott a bokrok között állni - szürke bőrű, alacsony, kétlábú lény volt, hatalmas, pupillák nélküli, fekete szemekkel. Felmordult a meglepetéstől és erősebben szorította meg a bunkósbotját. Biztosra vette, hogy emberfélét lát, bár nagyon különbözött a lapos fejűektől, és a saját népétől is. Az első gondolata az volt, hogy meg kell védenie a prédát. Tett néhány tétova lépést az idegen felé, ám a hatalmas, sötét szemek beszélni kezdtek hozzá.
Nem tudta honnan, de mintha ismerte volna azt a kis törpét. Leengedte fegyverét. A félelem és a kíváncsiság küzdött benne, amint előrelépett. Valami egészen elképesztő hatalmat érzett a lény felől áramlani - olyan volt, mintha behatolt volna a fejébe - talán át akarta venni az irányítást felette. Megszédült és tántorogni kezdett. Nagyon gyengének érezte magát. Hirtelen ráébredt, hogy egy felsőbb hatalommal került szembe. Egy istennel találkozott volna? Iszonyatos súly húzta lefelé az akaratát. Ennek nem lehetett ellenállni! Képtelen volt megfogalmazni, mi lehet ez, de nem testi erő volt, hanem valami másfajta. Mire felfogta volna, mi történik, összeesett és elvesztette az eszméletét.
Az elkövetkezendő időszak álomszerűen telt. Csak néha tért észhez, de meglehetősen érdekes dolgokat tapasztalt. Nagyon könnyűnek érezte magát, és mintha a levegőben húzták volna. Szürke bőrű istenek vették körül. Hasonló alkattal bírtak, mint akivel nemrég találkozott. Az erős fény kellemetlen volt egy kissé. Megszúrták a karját. Nem érzett fájdalmat, és félelmet se nagyon - a sötét szemek megnyugtatták. Szavak nélkül beszéltek hozzá, ő pedig végrehajtott mindent, amit kértek tőle. Eszébe sem jutott volna ellenkezni. Engedelmesen tűrte, hogy megvizsgálják. A fejénél matattak a legtöbbet. Aztán egy hideg barlangba tették, ami teljesen sima falú volt. Még sosem hallott olyan zúgást. Fénysugarak pásztázták végig a testét. Fogalma sem volt róla, mit tesznek vele, de biztonságban érezte magát. Aztán újra sötétségbe zuhant.
Malacokról álmodott, tábortűzről és az otthon melegéről. Nem kellett tartania semmitől, mert tökéletesen szabadnak érezte magát. Talán egész életében először. De sajnos nem tarthatott örökké a csoda.
Mikor felnyitotta a szemét, kábán nézett körül. A földre hulló napsugarak csíkokká folytak a lombok között. Madárdal hallatszott és bogarak ciripeltek. Egy hangya mászott az arcán. Erőtlenül tápászkodott fel. Az erdőben volt, mintha el se vitték volna. Nehezen tudta összeszedni a gondolatait. Fájt kissé a feje. Eszébe jutott a zsákmány, amit elejtett... és lassan a furcsa álmai. Mi történt vele?
Körülnézett, de sehol nem látta a bunkósbotját, sem pedig a disznótetemet vagy a szilvafákat. Kár, pedig jó lett volna! Korogni kezdett a gyomra. A hasába éles fájdalom nyílalt - már igencsak éhes volt. Meg kellett keresnie a társait. A bokrok susogni kezdtek, ahogy átfújt köztük a szél. A háta mögül kellemetlen szag áradt. Tüstént feszülté vált tőle. Megfordult és farkasszemet nézett egy óriásmedvével.
A kifejlett ragadozó alig néhány méternyire volt tőle - kitátotta hatalmas száját és beleüvöltött a szélbe. Úgy nézett ki, mintha tüstént rá akarná vetni magát. Grak valósággal megdermedt a rémülettől. Egyenest az állat szemébe nézett. Vadságot látott benne, gyilkos ösztönt: egyszerűen képtelen volt elszakítani róla a pillantását. A vérengző bestia azonban nem támadta meg. Talán meglepődött rajta, hogy nem futnak el előle. Ijesztésképpen újra felüvöltött... aztán hirtelen megdermedt.
A rémült vadász összehúzta a szemöldökét. Olyan érzése volt, mint a szürke bőrű istenek közelében. Valami érthetetlen, teljesen ösztönös módon kapcsolatba lépett az állattal! És akkor már tudta, hogy nem érheti baj! Átvette az irányítást a félelmetes ragadozó felett. Fölényben volt vele szemben. Uralmat nyert rajta - nemrég vele is ugyanezt csinálták.
„Menj innen!" - sugallta a medvének, az pedig engedelmeskedett neki! Megfordult és elfutott. Pár pillanat elteltével már csupán a bokrok hajladozása emlékeztetett rá. A férfi csak állt és bután nézett. Valami egészen elképesztő dolgok történtek vele az utóbbi időben. Már biztosra vette, hogy istenek rabolták el, de hogy miért, az rejtély maradt. Az viszont nagyon érdekelte, hogy merre lehetnek a többiek. Beleszimatolt a levegőbe, és tüstént megérezte a tó illatát. Igen kiváló szaglással rendelkezett. Elindult az orra után, és tudta, hogy hamarosan megleli őket - a népe ugyanis a víz partján élt, bőrökből készített sátrakban.
Hosszú ideig gyalogolt, végül ismerős környékre tévedt. Vadszilvafákat talált. Ennek nagyon megörült. Rögvest telefalta magát, aztán keresgélni kezdte a disznótetemet, ám sehol se találta. Vagy az állatok tüntették el, vagy az istenek vitték magukkal.
Szomorú volt kissé, de hamar túltette magát rajta. Haza kellett térnie. Hosszas gyaloglás után kiért végre az erdőből - a sekély vizű tó kicsit távolabb hullámzott, de máris találkozott Lándzsással és Csumakkal, akik éppen arrafelé tartottak. Mikor meglátták, lelkesen mosolyogtak rá.
- Merre jártál?
- Azt hittük a halálodat lelted! Épp most indultunk a keresésedre!
- Kevés reményünk volt!
- Istenekkel találkoztam!
- Már két napja, hogy eltűntél.
Grak megtorpant, amint odaértek hozzá.
- Az nem lehet.
- Dron már elfoglalta a sátradat.
- Figyeljetek ide... istenekkel találkoztam!
Furcsán néztek rá.
- Istenekkel? És milyenek voltak?
- Alacsony emberkék, hatalmas szemekkel. Szavak nélkül beszéltek hozzám.
- Itt vannak még?
- Már elmentek. Elejtettem egy vadkant, és akkor vettem észre az egyiket. Magával vitt egy furcsa helyre.
A vadászok hitetlenkedve bámulták.
- Elejtettél egy vadkant? Hogyan?
- Leütöttem.
- Valóban? És hol van?
- Nincs meg. Az istenek elvitték.
A két másik összenézett.
- Fura dolgokat beszélsz.
- Pedig igaz. Találkoztam egy medvével is, de ránéztem és elmenekült.
A társai felnevettek, aztán Csumak futni kezdett a tó felé. Alig várta, hogy elmesélje a többieknek, amit hallott. Grak keserűen figyelte. Lándzsás csak mosolygott.
- Gyere, menjünk!
Megindultak a tábor felé. Várható módon már nagy volt a hangulat, amint odaértek - a tömzsi Csumak rendesen felvidította az embereket. Úgy sereglettek köréjük, mint a dögevők.
- Mit hallok, elkergettél egy medvét? - kérdezte Ras.
- Az még semmi, de leütött egy vadkant is! - röhögött valaki.
- És az istenek milyenek voltak? Mesélj róluk valamit!
Szinte áradt felé a gúny.
- Hagyjatok békén!
Bement volna a sátrába, de az útjába álltak. Dron volt az, a törzs egyik legerősebb harcosa.
- A sátor már az enyém!
- Miért?
- Két napra eltűntél, és azt hittük, hogy meghaltál. Beköltöztem a helyedre.
- De már visszajöttem!
- Ez a sátor akkor is az enyém! Neked adom helyette a másikat.
A rozoga, toldott-foldott tákolmány nem volt túl bizalomkeltő.
- Inkább a sajátom kell!
- Vedd el, ha mered! - hörögte Dron.
Volt már vele probléma régebben is, mert kiszemelte magának Grak asszonyát, ám a nő már meghalt, így a konfliktus elmaradt... most azonban újabb volt kilátásban.
- Állj félre az utamból!
- Különben mi lesz? Engem is elkergetsz, mint a medvét?
Sokan felnevettek, Grak pedig érezte, amint a félelem végigkúszik a hátgerincén. Testes ellensége már nem egy emberrel végzett - ha most szembeszáll vele, akkor ő következik! Megfordult és bement a másik sátorba.
- Ez az! Takarodj csak el!
A többiek kicsúfolták. Világosan hallotta a megkopott állatbőrök mögül, persze ők is tisztában voltak ezzel. S mindezek tetejében a sámán is ócsárolni kezdte.
- Még hogy elijesztett egy medvét a puszta tekintetével! Tán varázslónak képzeli magát?
Csak nevették és pocskondiázták. A törzsfőnök fennhangon kijelentette, hogy gyűlöli a gyáva hazudozókat.
A legszívesebben üvöltött volna a visszafojtott indulatoktól, de nem csinált semmit. Tudta, hogy pár nap múlva elfelejtik az egészet, mégis fájdalmat érzett. Fájt a lelke. Egy idő után azonban megunták a hangoskodást. Talán belefáradtak. Összehúzta magát és aludni próbált. Nem sikerült neki. A levegő egyre jobban lehűlt. Betakarta magát egy büdös, szakadozott, kimustrált állatbőrrel, de még sokáig forgolódott, mire sikerült elszenderednie.
Álmában felhők között járt - egy átlátszó falon keresztül nézte őket. A nagy szemű istenek között volt. Szavak nélkül beszéltek hozzá most is, mint nemrégiben. Nyugalomra intették. Hihetetlen szeretet vette körül. Ilyesmit a törzsében sohasem tapasztalt. Az emberek gonoszak. Talán még a vadállatok is jobbak náluk.
A gondolat hatására tüstént meglátta a medvét. A félelmetes ragadozó a tó felé sétált... ő pedig leereszkedett hozzá. Súlytalanul lebegett felette, miközben kezdte átvenni az ösztöneit, ahogy közelített felé. Érezte az éhségét, a vérszomját, a mohóságát, az elfojtott indulatait - sok tekintetben hasonlítottak egymásra. Még közelebb került hozzá... és akkor megtörtént! Eggyé vált vele! Ez kisebbfajta csodának beillett.
Felerősödtek a szagok és a természet hangjai. Egyre inkább elöntötte a vérszomj. Már nagyon éhes volt. Legszívesebben felüvöltött volna, de visszafogta magát. Csendben kellett maradnia! A nagy víz felé lopakodott. Füst áradt felé. Hatalmas mancsait puhán tette a földre. Már besötétedett, és a nap helyett a félig telt hold világított bágyatag fényével. A csillagok, mint apró szentjánosbogarak szóródtak szét az égen. A tábor felé vette az irányt. Egy láng vezette, ami már a földön izzott - a törzse minden éjszaka kijelölt egy őrszemet, aki táplálta a tüzet és figyelt, hogy ne tévedjen arra ragadozó. Most azonban ritka kellemetlen látogatójuk lesz! Hamarosan meg is látta a régi sátrát. Azt most Dron bitorolta! Kérdés, hogy meddig. Lesből ugrott az ügyeletes őrszemre, aki nem volt más, mint Hosszúléptű, az egykori jó barátja. Ezúttal viszont nem számított a barátság, mivel csak gyilkolni akart! A szerencsétlen férfinak még arra se maradt ideje, hogy felkiáltson. Egy gigászi hústömeg teperte maga alá, és kegyetlenül erős állkapocs tépte ki a légcsövét. Grak élvezettel marcangolta, majd egyszerűen besétált abba a sátorba, amelyet nemrég Dron vett el tőle, és meglepte a bentieket is!
Nem csupán a gyűlöletes harcos, hanem az asszonya és a kisgyereke is ott tartózkodott. Mindnyájan mélyen aludtak. Ő csupán tette a dolgát: hatalmas fogazatát tövig mélyesztette ellensége húsába. Isteni érzés volt összeszorítani az állkapcsát. Roppantak a csontok, ahogy szétharapta a nyakát. Spriccelt a vér a pofájára és élvezettel harapott újra. Éles sikoltás harsant mellette: Dron asszonya felébredt. Odacsapott hatalmas mancsával, valósággal letépvén a fejét. Majd rávetette magát a felriadó gyermekre, és könnyedén agyonnyomta a súlyával. Aztán kimászott a sátorból, mert tudta, hogy az emberek felriadtak. Egyáltalán nem tévedett. Art futott felé, kőbaltát szorongatva. Ő mindig bátor volt. Vagy ostoba inkább? Előrelendült és hatalmas mancsának egyetlen csapásával kivégezte. Agresszívan üvöltött a szélbe. Vértől mocskos pofája félelmetes látványt nyújtott.
Az emberek pánikba esve menekültek, egyedül Lándzsás támadott rá. Elhajította nehéz fegyverét, ami a bal vállába fúródott. Grak valósággal őrjöngeni kezdett. Na, ezt nem kellett volna! A fogával tépte ki magából a fegyvert, majd üldözőbe vette egykori barátját. Vérvörös ködfüggöny ereszkedett a szeme elé. Egy asszony került az útjába, mire egyszerűen eltaposta. A gyereket sírtak, Lándzsás pedig az erdőbe menekült. Úgy döntött, nem üldözi tovább - volt még préda bőven a táborban. A sámán megkövülten állt, és tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve nézett.
„Tán varázslónak képzeli magát?" - visszhangzott a „medveember" fejében a gondolat. Rávetette magát és összetiporta. Aztán néhány gyereket vett célba - élvezettel hasította szét a testüket. Valaki egy lángoló faággal közeledett felé. Egyáltalán nem ijedt meg, de már a harcosnak sem volt ideje rémüldözni - pillanatok alatt végzett vele. Már nem barátokat látott, hanem prédákat. Az állat ösztönei teljesen átvették felette a hatalmat. Gyilkolt, akit csak tudott. Csak egyetlen sátorba nem ment be, de így is tökéletesen kiélhette magát!
Másnap
Csipásan ébredt fel. Nehéznek érezte a testét, és borzasztóan szomjas volt. Valami állatok marakodtak odakinn, és legyek zümmögését hallotta. Kellemetlen szagok csapták meg az orrát. Lomhán mászott ki a sátrából. Az elé táruló látványtól égnek állt a haja: az egész tábor szét volt dúlva, s mindenfelé holttestek hevertek - a törzsének a tagjai. Vadkutyák marakodtak rajtuk; nyúlós beleket próbáltak kitépni egymás szájából. Belsőségek szóródtak szét. Az egyik kutya morogva indult meg felé, aztán rémülten futott el, mintha megijedt volna tőle. A többiek rögvest követték.
A férfi lassan tért magához. Döbbenten figyelte az áldozatokat. Eszébe jutott az álma. A hányinger kerülgette. Meglátta a gyermekét is a halottak között! Odatámolygott, és térdre vetette magát. A kisfia teste szét volt marcangolva! Alig tudta felismerni, de ő volt az, semmi kétség. Magához szorította és zokogni kezdett. Lándzsás közeledett felé, mérhetetlen fájdalommal az arcán. Szinte rá se mert nézni. Ezt az istenek csinálták! Nem értett az egészből semmit. Miért büntették meg? Mit akarnak tőle? Az égre emelte a könnytől ázó arcát.
- Hol vagytok most?! - kiáltotta dühösen. - Hol vagytok, istenek?!

A growlok hajó mind e közben álcavédelmének biztonságában, földközelben lebegett. Wraxlusz első tiszt a monitort figyelte. A nemrég lezajlott események szomorúsággal töltötték el.
- Jó előre szóltam, hogy nem szabad nekik mentális képességeket adni - dünnyögte mogorván. - Pedig a szívem legmélyén bizakodtam, de ez most nagyon rosszul esett. Ő volt köztük a legjobb lelkű egyed, aztán nézd, mit csinált haragjában! Ráadásul hamarosan a többi példány is egyre komolyabb erőkre fog szert tenni. Mi lesz, ha egymás elméjébe látnak majd? Bele se merek gondolni! A kísérletünk tökéletes kudarc!
- Sajnos egyetértek - bólintott Frendon admirális. - Ezek a létformák teljesen mások, mint mi, el kellene fogadnunk végre! Más környezetben élnek, és sokkal agresszívabb ösztönökkel bírnak, mint a saját őseink... ezúttal úgy tűnik, a megfigyelőknek volt igazuk.
- Kivételesen nekik. Biztosra veszem, hogy ez a mesterségesen manipulált faj hamarosan ki fogja irtani magát! Bennünk nem volt ragadozóösztön, és volt időnk hozzászokni a telepátiához, ami előnyt jelentett számunkra a ránk vadászó állatok felderítésében, majd a legyőzésében és irányításában, ahogy erősödött a készségünk. Alkalmazkodni tudtunk az erőhöz, mert megtanultuk elfogadni egymást. Képesek voltunk felülemelkedni önző vágyainkon, mert muszáj volt! De nem jó, ha a primitív ragadozóösztönökkel bíró lényeket is mentális hatalommal látjuk el, mert rögvest egymás ellen fordulnak. Ez olyan, mintha gyerekeknek fegyvert osztogatnánk. Talán nem véletlen, hogy közöttük nem alakult ki gondolatátvitel. Az XWS 213 típusú génverzió sajnos ezen a bolygón totálisan leszerepelt. Nyugalom és béke helyett egyértelműen pusztulást okozott. Nem akarom még temetni őket, de az eredmény siralmas!
- A másik fajtával mi a helyzet?
- A lapos fejűekre gondolsz? Náluk kevésbé avatkoztunk be. Talán van esélyük, egyelőre azonban ők is önveszélyesek... bár szerintem elképzelhető, hogy pár ezer év múltán a bolygó uraivá válnak.
- Igen, erre nagy az esély! Főleg, ha a vurmonok kipusztulnak.
- És főleg, ha békén hagyjuk őket!
- Arra azért kíváncsi lennék, hogy sok ezer év elteltével, ha a bolygó új urai megtalálják a vurmonok megkövült maradványait, mit fognak gondolni róluk? Talán űrlényeknek hiszik majd őket.
- Azt azért kétlem. De a koponyatérfogatuk valószínűleg feltűnik majd a tudósoknak. Talán elgondolkoznak rajta, hogy nem díszből nőtt akkorára az agyuk.
- Ez persze sovány vigasz. Jobb lenne, ha a kezdetleges létformák pátyolgatását egy életre elfelejtenénk. Egyedül a stomakokkal jártunk szerencsével, de azóta már rengeteget hibáztunk. Ritkán fordul velem elő, de most valósággal mardos a lelkiismeret.
- Igazad van. Nehéz lesz elmondani a bizottságnak, de a kísérletezésnek vége!
- Ideje hazatérnünk.

A growlok hajó karcsú teste lassan tűnt el a világűr végtelenében.
Azóta rengeteg idő telt el, és a hosszú fejűek valóban kihaltak. A maradványaik lelőhelyéről neander-völgyi embereknek nevezték el őket, és a tudósok úgy vélik, hogy a mi őseink végeztek velük, hogy még írmagjuk se maradt. Pontosabban nem egészen... a legújabb kutatások szerint a neander-völgyi ember génjei az európai lakosság négy százalékában jelen vannak - ezek szerint keveredett egymással a két faj. Elképzelhető tehát, hogy az XWS 213 típusú génverzió túlélt néhány emberben. (Ha ez így van, akkor már csak az a kérdés, milyen erősségű mentális hatalmat tudnak magukban kifejleszteni.) Ám hiába telt el oly sok év, nyugtalan fajunk szuper képességek nélkül is önveszélyes maradt. Kíváncsi lennék rá, hogy mit hoz majd a távoli jövő!

vége

 

 

Anthony Norton

Az égi barát

 

 

 

Szórt csillagfény ragyogása,

Mohó szívek dobbanása,

Kósza vihar süvöltése,

Ragadozók üvöltése…

 

Nincs mit félned, ha veled van,

Meleget ad, vadul lobban,

Messze zavar minden átkot,

Ha Tűzisten a jó barátod!

 

 

Zó a folyó mentén sétált. Már tegnap óta nem evett semmit, és kezdett rakoncátlankodni a gyomra. Vágyódva figyelte a hullámokat, hátha felbukkan közülük egy könnyelmű halacska.

 

Az idő kellemes volt, langyos szellő simogatta végig. Jól esett volna egy kis gyümölcs, vagy akár némi édeskés gyökér. Felkapta a fejét. A távolból zúgás hallatszott. Néhány kósza esőcsepp ült meg a karján. Az ég kékje váratlanul elsötétedett - előbb csak finoman, majd egyre erősebben kezdett hullani az eső. Rosszkedve lett ettől. Utálta, ha megázott.

 

Ahogy a szőrös kézfejére pillantott, rögvest felfigyelt rá, hogy nem is vízcseppek vannak rajta, hanem vér. Egyből eszébe jutott az, ami a törzsével történt nemrég. A vörös folyadék egyre hevesebben zuhogott az égből. Megrettenve iramodott meg: fedél alá kellett bújnia.

 

Hirtelen lángoszlop emelkedett a magasba egyenest az orra előtt. Tágra nyílt a szeme a rémülettől. Megkerülte az akadályt, ám ekkor szikrák kezdtek zuhogni a felhők közül. A Földisten testén kráterek keletkeztek. Rohanni kezdett, de a szikraeső mindenütt jelen volt. Sár és aljnövényzet robbant a nyakába. Egy tűzember közeledett felé széttárt karokkal. Talán meg akarta ölelni.

 

Felkiáltott, midőn kinyitotta a szemét: a barlangban volt, hűvös, nyirkos környezetben. Odakintről esőcseppek dobolása hallatszott. Csak álmodta az egészet! Sóhajtott egy mélyet, miközben igyekezett megnyugodni. Fázott kicsit és elgémberedett a teste. Kellemes vízillatot érzett. A szívdobogása alábbhagyott lassan. A sors azonban nem kegyelmezett neki, mert neszt hallott szemből. Szimatolni kezdett és még idegesebb lett. A lándzsája felé nyúlt, de nem érte el. Világító szempár jelent meg a föld közelében. Odavágott egy követ. Csattanás követően szikrák szóródtak szét. A nagymacska morogva húzódott vissza.

 

Zó szélsebesen pattant talpra, s lándzsát ragadva előregörnyedt. A kardfogú tigris kibújt az árnyékból. Puhán, ruganyosan lépkedett. Szemében vérszomjas mohóság tündökölt. Fiatal állat volt, de attól még veszélyes. A rettegő férfi felordított, hogy csak úgy zengett bele a barlang. A ragadozó olyan hirtelen tűnt el, mintha kísértet lett volna. Ezek a bestiák a leginkább lesből szerettek támadni. Az alacsony, zömök vadász hátrálni kezdett. Sosem ment olyan helyre, ahonnét csak egyfelé lehetett menekülni - ennek most komoly hasznát vette. Hamar kiért a szabadba. Egy kisebb dombon volt, melyen sziklaképződmények sorakoztak összevissza rendben. Leereszkedett a magasból és sietősen indult meg a nagy folyam irányába.

 

Egyre távolabb ért a barlangtól, tekintete fürkészőn leste a környéket. Elszórt fák, bokrok mindenfelé. Az eső hevesen csattogott, felverte a sarat. Összeázott, de most nem törődött vele. Meg kellett találnia a társait. Arra számított, hogy a folyó közelében találkozik velük… legalábbis azokkal, akik túlélték az összecsapást. Jó pár napja már, hogy a hosszú fejűek rajtuk ütöttek és szétkergették őket. Órákon át üldözték, de sikerült végül kereket oldania. Talán nem ő az egyedüli túlélő, s ha vannak mások is, akkor valószínűleg a folyóhoz mennek, ahol találkozhat velük.

 

Neszt hallott a háta mögül. Rémülten pördült meg. Előre szegezte a lándzsáját, ám a bestia átugrott felette. A kitartó ragadozó könnyedén verte le a lábáról - hatalmasra tátott szájat látott és iszonyú bűz áramlott a képébe. Felsikoltott félelmében, ám ekkor villám csapott le az égből, valósággal kettévágva egy közelben álló fát. A nagy fogú leugrott róla és eltűnt a bokrok között. Pár pillanat elteltével iszonyú mennydörgés reszkettette meg a levegőt - szinte szétszakadt az égbolt.

 

Összehúzta magát és nyüszíteni kezdett. Eltartott egy ideig, amíg helyreállt a szívműködése. Akkor aztán feltápászkodott, majd kézbe vette fegyverét. A testét vizsgálgatta. Néhány kisebb zúzódással megúszta a találkozást. Az eső egyre hevesebben zuhogott. Körbenézett, de az egybefüggő vízoszlopon kívül jóformán semmit se látott. Átmenetileg biztonságban érezhette magát. Most majdnem elkapta a nagy fogú, de a Tűzisten segített rajta. Ekkor eszébe jutott az álma… aztán az a szikrázó kő. Látott már máskor is ilyet: amikor pattintani próbált egy hasonló darabot, az is szikrázott! Vajon mi lehet ennek az oka? Talán a Tűzisten benne lakik azokban a furcsa kavicsokban? Eddig úgy tudta, hogy az égben lakik, csakúgy, mint a Vízisten, hiszen onnan csap le mindkettő. De mi van, ha a Tűzistent foglyul ejtette az a kő? Akkor azért álmodott vele, mert a földöntúli lény a segítségét kéri: azt szeretné, hogy kiszabadítsa csapdájából. Ez nagyon valószínű volt!

 

A környéket kémlelve, elgondolkodva indult meg. A körülmények ellenére kezdett lecsillapodni. Az állatok félnek a vihartól, és a hosszú fejűek is elbújnak ilyenkor. A csodálatos események örömmel töltötték el a szívét. Először fordult elő vele, hogy egy isten a segítségét kérte. De ő csak egy ember, és a tűz nagyon veszélyes. Épp úgy, mint a víz. Ám víz nélkül mi oltaná a szomjat? A tűz viszont gonosz, mindenki rettegi! Ő vajon mit adhat? A válasz egyértelmű volt: hiszen éppen most mentette meg az életét! Visszanézett a villámsújtott fára. Az esőcseppek hamar kioltották a lángokat. A Vízisten erősebb, mint a Tűzisten, ezt máskor is tapasztalta már.

 

Megtorpant és felnézett az égre. Valami egészen rendkívüli gondolat fészkelte be magát az agyába. Vissza kellett mennie a barlanghoz! A nagy fogú elmenekült, így talán van esélye. Futni kezdett a dombok irányába, s viszonylag hamar elérte célját. Óvatosan ment be a félelmetes helyre. Várnia kellett, amíg a szeme hozzászokik a sötétséghez. Csak a saját ziháló lélegzetét hallotta. Tapogatni kezdte a földet, végül nagy nehezen meglelt néhány követ. Felkapta őket és kisietett a szabadba. Nem szívesen találkozott volna a tigrissel, mert már nagyon elege volt az életveszélyből. Megszaporázta lépteit és a folyam felé vette az irányt.

 

Pár nap múlva oda is ért. Útközben nem igazán történt vele semmi említésre méltó dolog. Gyökereket, magvakat, bogarakat evett, és kitartóan gyalogolt. Amikor elért végre a vízhez, rögvest hozzálátott a varázslathoz, ami régóta foglalkoztatta a fantáziáját. Gallyakat, leveleket hordott a folyó mellé, s mikor elkészült vele, megragadta a két kovakövet és összeütötte őket. Szikra pattant a levegőbe, ő pedig rémülten ugrott hátra. A Tűzisten majdnem kiszabadult! Meg kellett próbálnia még egyszer. Legyőzte az óvatosságát, és újra összecsapta a varázsköveket. Aztán többször próbálkozott hosszú időn keresztül, végül a gallyak lángra kaptak! Ettől úgy megijedt, hogy belemászott a folyóba, és vizet fröcskölt az alig feltámadó parázsra. Szinte még a haja is égnek állt a rémülettől. Hosszú percek teltek el mire megnyugodott, ám akkor újra próbálkozott. A szikra rendre kipattant, ezúttal viszont nem kaptak lángra a gallyak. Nem értette miért, aztán nagy nehezen rájött, hogy azért, mert vizesek. A Vízisten uralta őket! Száraz leveleket gyűjtött, és folytatta a varázslatot. Est leszálltig még négyszer tudta kiszabadítani a Tűzistent, de mindannyiszor el is oltotta. Annyira belemerült a tevékenységébe, hogy még az éhségéről is elfeledkezett.

 

Másnap elgémberedve ébredt fel. Megint furcsa álmai voltak. Néhány keserédes bogyóval megnyugtatta a gyomrát, és rögvest nekilátott a varázslatnak. Emberekkel sajnos nem találkozott, de mást sem csinált egészen sötétedésig, mint a Tűzistennel „ismerkedett”.

 

Az elkövetkezendő napok érdekesen teltek. A rengeteg gyakorlat meghozta a gyümölcsét - tökéletesen kiismerte „új barátja” tulajdonságait. Rájött arra, hogyan lehet gyorsan kicsalogatni a kőből. Tudta már, hogy csak a száraz növényzetet szereti, és ha nem táplálja rendszeresen, akkor kialszik. Az állatok féltek tőle, csípős, kellemetlen füstje volt, ám a közelében nem fázott. Ha pedig kövekkel rakta körbe, akkor az útját tudta állni - ezzel a varázslattal uralmat lehetett gyakorolni felette! Ha viszont belenyúlt, még ha csak egy pillanatra, ak a glni kezdett. Sosem ment rzsű fa elnycsiklandkat tall besztt valaki. n. Testes ellensdotttozg. MMalacokr vbr /tformse, lten ugrott h, mire sikern űrlzal , hogy nem is vszet! Solyan helyre, ahonnhoz mennek, ahol talse. Akkor aztba. Vissza kellett medtak szbr /letre elfelejten l rbennnie a barlanghoz! A nagy fog mell/span is, akkor rögvest a kezébe mart. Talán azt akarta, hogy kiengedje a fogságából… azt viszont nem tehette! Látta már tombolni őt, és tudta, mennyire veszélyes.

 

Az égi barátjával való ismerkedés szinte minden energiáját felemésztette, a könnyű ételek pedig meglehetősen szegényesek voltak. Pár nap múltán úgy döntött, hogy elindul a folyómentén, hátha találkozik valakivel a törzsből. Útra kelt és kényelmesen sétált hosszú órákon keresztül. Az óvatosságról természetesen egy pillanatra sem feledkezett meg.

 

Ahogy ruganyosan bandukolt, egyszer csak agresszív morgás és kétségbeesett bőgés ütötte meg a fülét. Tüstént összehúzta magát, miközben fedezéket keresett a szemével. A csörtetésből ítélve valami nagytestű állat közeledett felé. Alig bújt el egy vastag fatörzs mögé, amikor egy bivaly vánszorgott ki a sűrűből. Hevesen fújtatott és csurom vér volt a teste. Zó látott már ilyet. Tudta, hogy a nagy fogú harapta meg. A félelmetes ragadozó általában a hatalmas erejével gyűrte földre az áldozatait, majd jókora agyarait belemélyesztette a testükbe egy érzékeny helyen, aztán megvárta, amíg elvéreznek. Hatalmas állatokat tudott ily módon elejteni, de nem vetette meg azért a kisebb zsákmányt sem. Némely szívósabb áldozata még halálos sebbel is képes volt továbbmenekülni, persze teljesen feleslegesen.

 

A bivaly a tűrőképességének vége felé járt. Valóságos vérpocsolya gyűlt össze alatta. Megmaradt erejével a vízhez tántorgott, talán inni akart belőle… aztán összerogyott és nem mozdult többé. Utolsó lehelete kósza fuvallatként hagyta el a tüdejét. Nem sokra rá megjelent a nagymacska is. Fürkészően nézett körül, majd nekilátott a falatozásnak.

 

Zó szájában összefutott a nyál, de mozdulni se mert. Megvárta, míg ősellensége teleeszi magát, miközben remélte, hogy marad neki is a zsákmányból. Reményei azonban hamar szertefoszlottak, mivel a ragadozónak esze ágában sem volt továbbállni onnan. Miért is tette volna? Volt víz, volt hús… mi kellene még? Leheveredett a földre és nyújtózott egy nagyot.

 

A vadász elvesztette a türelmét. Hatalmasat ordított, mire a tigris felpattant és a bokrok közé szaladt. A férfi a bivalyhoz sétált. A nagy fogú jóllakott, ezért talán nem akart harcolni. De biztos, ami biztos, tüzet rakott a préda közelében, és csak aztán vágott belőle a lándzsája élével.

 

Leült a földre és falni kezdett. Szőrös arca csurom vér lett. Már nagyon kellett neki az étel. A Tűzisten hangosan pattogott mellette. Talán ő is kért a zsákmányból. Ami azt illeti megérdemelte. Levágott egy darabot és a lángok közé dobta. A füst még feketébb lett - valósággal marni kezdte a torkát. Egy faág segítségével kipiszkálta inkább a húst, aztán eloltotta és kíváncsian szaglászni kezdte. Beleharapott, de rögvest ki is köpte. Forró volt és furcsa lett az íze. A barátja tehát megváltoztatta az étel ízét! De vajon miért?

 

Felszúrt egy másik darabot a lándzsára, majd a lángok fölé tartotta. Kissé megégett, de egy idő után újfent bele tudott harapni. Eleinte fura volt, aztán rájött, hogy egész finom lett. A Tűzisten talán így kedveskedik neki. Ezek szerint szereti őt! Elégedetten mosolyodott el. Az égi barátja rengeteg jót tett már neki. Megvédte a nagy fogútól, távol tartotta a dögevőket, megóvta a hidegtől és jóízűvé varázsolta az ételét.

 

Zó immár biztosra vette, hogy semmi baj nem érheti többé. Ő egy hatalmas varázsló lett! Nem árthat neki a nagy fogú, nem árthat a barlangi medve, de talán még a hosszú fejűek sem! Ha pedig megtalálja a társait, mindenki látni fogja, hogy mire képes. Majd őket is megtanítja, hogyan kell tüzet gyújtani, és akkor mindenkit legyőznek!

- Nem félek már semmitől! - ordította bele a szélbe. - Mert én vagyok a legnagyobb sámán!

 

 

Vége

 

 

Anthony Norton

A vérengzés

 

 

 

 

Ha minden bölényt lelőtök,

És minden vadat megöltök,

És egyre több az éhező,

Már a levegő is mérgező,

 

És minden folyó szennyezett,

A remény régen elveszett,

És nincsen fának árnyéka,

Csak dúl az ördög játéka,

 

Ha a forróság remegő,

És vár rátok a temető,

Akkor talán ráébredtek…

Hogy a pénz sajnos nem ehető!

 

 

 

A mamutcsorda északnak vonult. Aron alig tudta elhinni, hogy erre tartanak, amikor Pó elmondta neki. Ugyanaz a csapat volt, amelyet már régebben is láttak. Most visszatértek ide, új legelőt keresve. Hiába, az éhség nagy úr, olykor bizony felülmúlja az óvatosságot.

 

A két vadász lekushadt a bokrok mögé. Szerencsére szembe szél fújt, egészen enyhén. Az állatok jobbról érkeztek - meg kellett várniuk, amíg elhaladnak előttük. Pó még levegőt is alig mert venni. Tudta jól, hogy elég egy gyanús nesz és tüstént felfigyelnek rájuk. Nem szeretett volna úgy járni, mint Rövidlábú azon az emlékezetes napon.

 

A gigászi hústömegek meglepő nesztelenséggel közeledtek feléjük. A csordavezér ide-oda ingatta a fejét. Tapasztalt hím révén óvatosan viselkedett. A terepviszonyok nem voltak túl kedvezőek, és ha az agyaras ezt nem is fogalmazta meg magában, de érezte, hogy kockázatos helyre tévedt. A hegyek közé szorulva csak előre vagy hátra lehet menekülni, ha veszélyes a helyzet, ám a szurdokból kiérve meseszép legelő várta őket, azon túl viszont egy kisebb szakadék zárta el az előrejutást. Jártak már itt régebben is, és szinte teljesen kiirtották a növényzetet, ám ennyi idő alatt a természet újraépítette magát, tehát vissza lehetett térni. A gigászoknak hatalmas mennyiségű táplálékra volt szüksége, ezért állandóan mozgásban voltak. A hosszú évek alatt szinte meghatározott útvonalakat jártak be, s biztosan tudták, hogy hova érdemes visszatérni, ha jól akarnak lakni.

 

A vezérhím váratlanul felcsapta a fejét, és valósággal szoborrá dermedt. Talán szagot fogott. A csorda feszülten nézelődött. A borjakat a szüleik közé terelték.

 

Aron összehúzta magát és ki se mert nézni a bokrok közül. A percek feszülten teltek, a veríték csípte a bőrét. Néhány szemtelen bogár is megtalálta - azok valahogy mindig a legrosszabbkor keresték a társaságát. Viszketni kezdett a teste, de mégse mozdult, mivel tisztában volt az ormányosok különleges óvatosságával - az első gyanús jelre elmenekülnek.

A jó vadász fő erénye a türelem és az állhatatosság, ami szerencsére a többiekre is jellemző volt. Senki se szerette volna megfosztani a törzset az értékes zsákmánytól.

 

Néhány kegyetlenül lassú perc után a hatalmas állatok továbbvonultak, el az izgatott emberek előtt. Pó még mindig nem mozdult. Várnia kellett, amíg kellőképpen eltávolodnak tőle… ám akkor rögvest előlépett! Sietősen guggolt le, és már a kezében is termett a kovakő. Most minden a gyorsaságon múlott. Kicsit arrébb Grul jött elő a bokrok közül. Ő se nagyon tétlenkedett: szikra pattant, majd pillanatok alatt belobbant az aljnövényzet.

 

Dühös trombitálás zendült, mikor egy hatalmas test indult meg feléjük - a vezérhím visszafordult. Valószínűleg meghallotta őket. Még elég távol volt tőlük, de máris felborzolta a kedélyeket. A vadászok harsányan kiabálva ugráltak elő rejtekükből, és a meglepetés erejével sikerült megtorpanásra késztetniük a félelmetes mamutot. Tüzes gallyak emelkedtek a magasba, szemek villantak, karok feszültek meg. Most nagyon vigyázni kellett, mert az elkövetkeződő pillanatok sorsdöntőek lehettek. A gigász feléjük indult, ormányát fenyegetően emelve a magasba. Nehéz lándzsák röpültek felé, egy a lábába fúródott. Kor üvöltve indult előre, lángoló faágat markolva. Rémült trombitálás hallatszott, és a félelmetes titán menekülőre fogta! Köveket, lándzsákat hajigáltak utána.

- Várjatok! - kiáltotta Grul a lázasan meginduló embereknek. - A tűz megöli őket!

Tüstént visszahúzódtak. Az óvatosság hasznos erény - olykor bizony életet ment. Tudták, hogy a csorda a vezérhímet követi. Ha őt a szakadékhoz terelik, akkor minden rendben lesz. Meggyújtották a növényzetet egy igen hosszú vonalon, aztán feszülten, de kényelmesen sétáltak a prédáik után. Csípős füst szállt a magasba, ami bizony riasztóan hatott az állatokra. Tisztában voltak vele, hogy hamarosan összecsapásra kerülhet sor. Aron csak remélni merte, hogy nem fordul meg a szél, mert ha csökkenek a lángok, elvesztik a legfélelmetesebb fegyverüket. Merészségük sajnos nem egyszer ütött már vissza. Ahogy falták a métereket, egyre inkább hatalmába kerítette őket az izgalom. Harsány trombitálások zendültek a messzeségből: a növényevők most érhettek a szakadék sz&











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!