Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.











Megbocsátás gyakorlatok


Most a „belső utazás" nevű meditációval szeretnélek megismertetni, amit egy Brandon Bays nevű hölgy fejlesztett ki.

Róla sokat lehetne írni, de talán az a legérdekesebb, hogy egy alkalommal, döbbenetes méretű daganat fejlődött ki a méhében, amelyet a saját módszerével egész egyszerűen eltűntetett, mindenféle orvosi beavatkozás nélkül.

Elmélete szerint a testi tünet csupán egy kifejeződése a lélek problémáinak. Egyszerű, bárki számára könnyen elsajátítható technikáival rengeteg emberen segített már, a világ számos pontján.

A „belső utazás" kiváló eszköz a lényünk megértéséhez, és a megbocsátás gyakorlásához, ami egy lényegi lépése a gyógyulásnak.

De miért is fontos a megbocsátás? Azért mert elsősorban önmagadat szabadítod fel vele, és a segítségével szebbé, tartalmasabbá, értelmesebbé teszed az életedet.

A megbocsátás olykor nehéznek tűnhet, de valójában könnyű. Mi sem egyszerűbb nála. Egyetlen dolog kell hozzá: őszinteség. Őszinteség önmagadhoz.

Ahhoz, hogy valóban meg tudjunk bocsátani, először is tisztáznunk kell a haragunkat. Ismernünk kell az érzelmeinket, legyenek azok jók, avagy rosszak. A helyes hozzáállás kizárólag az egyenesség lehet, nem pedig az elkerülés. Nem szabad elítélni az érzelmeket, hanem el kell őket fogadni, olyannak, amilyenek.

Mert azért vannak, hogy megismerd őket! Ez egy szükséges élettapasztalat, amin keresztül kell menni. A kellemetlen emóciókon is át kell esni, mert céljuk van - a Lét valamit meg akar mutatni velük. A tapasztalat fejleszt.

A negatív érzelmek ellenállás nélküli elfogadása egy teljesen újfajta mentalitást jelent, mivel nem erre tanítanak az életben, hanem sokkal inkább arra, hogy küzdjünk ellenük.

A társadalom elítéli például a haragot - helytelen dolognak tartja, amit titkolnunk kell, olykor még önmagunk előtt is, mert nem illik bele a civilizált ember eszményképébe.

A harag elől általában menekülnek az emberek, mint ahogy azt megtanulták a szüleiktől, az egyháztól, vagy a tanáraiktól. Pontosan ez okozza a lelki és a testi betegségeket.

A gyűlölet, mint egy láthatatlan, alattomos méreg belülről pusztít. Beteggé tesz. Ezen pedig nem segíthet orvosság, legfeljebb a tüneteket fedheti csak el.

A leggyilkosabbá pedig akkor válik ez a méreg, ha még önmagad előtt is letagadod: visszanyeled, menekülsz előle, feledni próbálod. Ne csodálkozz, ha belebetegedsz!

Brandon Bays módszere arról szól, hogy menj bele az érzelembe a lehető legintenzívebben! Éld át! Hagyd, hogy elárasszon, ne állj neki ellen, és ne akard megváltoztatni, mint ahogy például egy pszichológus tanítaná!

Ha egyszerűen csak engeded „neki", hogy legyen, akkor, spontán módon hagyja el a lelked, és megtalálsz egy másik érzést, ami a harag mögött van.

Magától kristályosodik ki előtted, hogy mi az oka a benned összegyűlt „méregnek", és újfajta emóció kerül majd a felszínre - mindig valami más. Menj át a felbukkanó „zónákon", de ne hagyd, hogy azok irányítani kezdjenek! Csak éld át őket, s haladj rajtuk keresztül!

Minden egyes érzelem „alatt" egy másikat fogsz találni. Újabb sávok jönnek elő, akár egy vöröshagymának a rétegei. Legvégül pedig eljutsz a „forráshoz", a lényed legmélyebb rétegéhez.

Útközben meg kell jegyezned, hogy melyik minőségnél jelent meg az elmédben valaki. Például a „haragnál" feltűnt, teszem azt, az édesapád, vagy a testvéred. Akkor ő lesz az, aki felé megbocsátást kell tanúsítanod!

Ha megtörténik egy spontán „kiforrás" a tudatalattidba fojtott indulathalmazból, (az úgy nevezett fájdalomtestből), és újra áramolni kezd a felszabadult életenergia, akkor az is előfordulhat, hogy a megbocsátás magától bekövetkezik, akár egy isteni kegyelem.

Ám, ha a fájdalom „kiforrása" után még mindig haragszol, annak több oka is lehet. Az egyik az, hogy még nem húztad a felszínre minden sérelmedet. Haragudhatsz, mondjuk valamelyik szülődre, mert „semmirekellőnek"nevezett, vagy bántott, de ha ezt előhozod, még mindig ott maradhat a tudatalattidban egyéb dolog is.

Mondjuk, nem vette figyelembe az akaratodat. Nem kérdezte meg, hogy mit szeretnél, hanem kijelölte számodra az „utat". Megmondta, milyen pályát válasz, kivel barátkozz, vagy ilyesmi. Ide-oda rángatott az életben, anélkül, hogy foglalkozott volna a te vágyaiddal.

Ettől pedig úgy érezted, használati tárgynak tekint, vagy a tulajdonának. Ledegradálta az emberi mivoltodat. (Máris megjelenik egy újabb minőség, az önleértékelés.) Vagy éppen ellenkezőleg: egyáltalán nem törődött veled. Minden fontosabb volt neki nálad, ami „mellőzöttséget" eredményez. Esetleg éreztette a gyűlöletét, és amikor csak tehette megbántott, megalázott. Eltorzult értékrendű világunkban bármilyen szélsőség előfordulhat.

Többféle sérelem is nyomhatja a lelkedet, tehát a teljes megbocsátást ilyen esetben az gátolja, hogy nem hoztad felszínre az egészet, csupán annak egy részét. Megbocsátottál például azért, mert nem foglalkozott veled eleget, de valamiért még haragudsz, csak nem tudod, hogy miért.

Ahhoz, hogy mindent megtalálj, bele kell merülnöd a fájdalomba, és azt kell használnod iránytűnek! Mindig arra kell figyelned, hogy pontosan mit érzel, amikor fáj. Előbb-utóbb felbukkan az ok, magától értetődő természetességgel. Hiszen te tudod, hogy mi bánt valójában!

Még akkor is, ha el akarod fojtani, mert arra tanított a társadalom. Az elfojtás önbecsapás. Aki mást csap be, az, gazember, aki magát csapja be, az, bolond.

Ha félresepred az elfojtást, és a felszínre kerül a fájdalom az összes aspektusában, akkor már pontosan tudod, miért van benned a düh, elérkezik tehát az ideje, hogy képzeletben elmond az illetőnek, aki megbántott, hogy miért haragszol rá, és mit gondolsz róla!

Pontosan és határozottan fogalmazd meg! Ne foglalkozz vele, hogy udvariatlan, amit művelsz, vagy nem tetszene valamelyik felekezetnek, ahova eljársz vasárnaponként! Olvass be a „másiknak"!

Ne szégyelld a gyűlöleted, és add ki magadból, ami a szívedet nyomja. De alaposan! Hidd el, méregtől szabadulsz meg.

Ha „kiöntötted a szíved", képzeld azt, hogy az illető bocsánatot kér tőled, és elmagyarázza, miért tette, amit tett.

A valóságban valószínűleg nem beszélne ilyesmiről, de azzal ne foglalkozz, mert ebben az esetben nem az egója szól hozzád, hanem a lelke. És ha mégsem tudod megérteni azt az embert, akkor fogadd el az értetlenségedet.

Nem a te dolgod, hogy másokat megérts! Fogadd el, olyannak, amilyen! Ekkor már nagy valószínűséggel tényleg megbocsátottál neki. Kivéve, ha a saját egód közbelép!

Egyéni tapasztalatom az, hogy a megbocsátás másik nagy ellensége az önsajnálat. Ha sajnálod magad, mert valaki ezt, vagy azt tette veled, akkor nehezen fogod elengedni a fájdalmadat, mivel az elméd „áldozati szerepet" játszik.

Ha áldozatnak véled a saját személyedet, akkor az elkövetőt értelemszerűen „bűnösnek" mondod ki, így megerősíted az ellene irányuló dühödet, ami öngerjesztővé válik. Márpedig ha haragszol, akkor valójában tiszta szívből képtelen vagy megbocsátani, hiába is erőlteted.

Ha átéled az áldozati mivoltodat, mint egy újabb „érzelmi réteget", és teljes mértékben őszinte vagy magadhoz, akkor hamar rájössz arra, hogy van egy részed, ami igényli az önsajnálatot. Hogy miért? Természetesen ez is csupán egy berögzült elmeminta.

Talán láttál már olyan gyermeket, aki sajnáltatja magát a szülei előtt, mert így akarja a szeretetüket kicsikarni. Valakinél be is jön ez a fajta stratégia, mert minél ügyesebben tud szánalmat kelteni, annál többet törődnek vele.

Hirtelen a figyelem középpontjában kerül, mindenki vele és a bajával foglalkozik, tehát fontosnak érezheti a lényét. Mivel még nem találta meg a belső egyensúlyt, ebből nyeri a biztonságérzetet.

Ha pedig sajnálkozással még meg is erősítik a szerepében, akkor ez a viselkedésminta erősen berögzül a tudatalattiba, mint egy eredményes taktika, aminek segítségével jelentősnek érezheti magát az illető, nem pedig jelentéktelennek, vagy mellőzhetőnek.

Az önsajnálat így válik „szükségessé" az elmében lakó fantomszemélyiségünk, az egónk számára. Ettől érezheti „fontosnak" magát. E nélkül bizonytalan lesz, félni fog, tehát nem engedi el! Ez a jelenség igen komoly akadályát képezheti a megbocsátásnak, vagyis a lelki egészség elérésének.

Az önsajnálat lebontásához ugyanazt kell alkalmazni, mint a harag esetében. Menj bele teljesen az érzésbe, ne állj neki ellen, és ne próbáld megváltoztatni! Érezd a fájdalmat! Érezd a megbántottságot, a csalódást, az elkeseredést! Add át magad a tapasztalatnak ellenállás nélkül!

Hagyd, hogy kiforrjon, hogy elfüstöljön! De rögtön lépj rajta tovább, ha már megneszeled, hogy mi van az érzés „mögött"! Ez nagyon fontos. Ne adj esélyt az elmédnek az önsajnálat újragerjesztésére, az áldozati szerep feltámasztására!

Vedd észre, hogy az „újragenerálás" csupán egy gépies reakció, egy valamilyen okból „betanult" minta, amihez az ego, ez a furcsa „elmeprogram" hozzáláncolja magát!

Az önsajnálaton túl megint valami más érzést fogsz megtapasztalni. Ez lehet például az elhagyatottság, a magány, a kitaszítottság, a hálátlanság, a szeretetlenség, vagy valami hasonló. Ha abba az érzésbe is belemész, majd túljutsz rajta, akkor egy újabb minőség jelenik meg.

Például a bizonytalanság félelme. Amikor nincs már mibe „kapaszkodni", amikor egyedül vagy és nem tudod, hogy mi vár rád. Senkire se számíthatsz.

Az ember társas lény, de erre a világra egyedül jöttünk, és egyedül is fogunk távozni innen, ha meghalunk.

Nem lesz, aki felkészítsen, vagy „használati utasítást" adjon, amikor elköltözöl az élők sorából! Kapaszkodhatsz ugyan a vallásba, ha hívő vagy... de akkor sem lesz a birtokodban bizonyosság! Csak a törékeny hit. Az élmény viszont valódi lesz!

Egyszerűen eltűnsz, mintha nem is léteztél volna. S nem viszel magaddal semmit, ami stabilitást adna. Mindent itt hagysz, ami fontos volt neked.

Talán éltél már át valamikor zavart, bizonytalanságot. Ennél a fajta lelkigyakorlatnál szinte biztosra veheted, hogy előbb-utóbb megjelenik ez az érzés. Amikor nem tudod, mi lesz, de még azt sem hogy mi van, s nem érted, mit érzel. Képtelen vagy megfogalmazni.
Tehetetlen vagy és kiszolgáltatott.

Ez is csak egy „réteg". Az elveszettség érzete. S ehhez már igen közel van a megsemmisüléstől való félelem, amiből az összes kellemetlen minőség megszületik.

Amikor mérges vagy valakire, mert gonosz volt hozzád, akkor valójában attól rettegsz, hogy a rosszindulatával megsemmisíti a lényedet.

Azért félsz ettől, mert még nem élted át a valódi lényeged, nem tapasztaltad meg a benned lévő sugárzó életet, ami fényesen ragyog és elpusztíthatatlan! Csupán a felszínt érzékelted még!

Mások által visszatükrözött, torz képekben keresed magad, miközben már az is látszat, amit kifelé vetítesz. Bátorság kell ehhez a lelkigyakorlathoz: le kell vetni a társadalom által ránk aggatott jelmezeket, és teljesen őszintének kell lennünk önmagunkhoz! E nélkül ez nem működik.

A legutolsó érzelmi rétegbe a legnehezebb belemerülni. De ha azon is túljutsz, akkor már csak egyvalamibe tudsz kapaszkodni: önmagadba!
Nem a szerepekbe, amiket rád aggatott a sors, hanem abba az örök formába, aki vagy - ekkor érted el a „forrást". Átfúrtad magad a fájdalomtested különféle zónáin.

Ha pedig eljutsz odáig, akkor hamar rájössz arra, hogy felesleges kapaszkodnod bármibe is, mert nincs honnan leesni!

Van, aki valóságos extázist él át ilyenkor, de olyan is akad, aki csak mély nyugalmat, vagy egyfajta „hazatérés" élményt tapasztal. Ez mindenkinél változik, ráadásul minden alkalommal más egy kicsit a benyomás, de ha ott vagy, akkor tudni fogod, hogy megérkeztél.

S mint az összes érzelmi rétegnél, itt is fogalmazd meg, milyen szavakkal jellemeznéd az élményt!

Ám ezzel még nincs vége a gyakorlatnak; persze a nehezebb részén már túljutottál, mert elérted a valódi lényedet. Aztán ezt a „forrásenergiát" visszafelé kell vinned! Át kell vele „mosnod" a többi réteget.

A megbocsátást pedig azzal tesztelheted, hogy leellenőrzöd, képes vagy-e szeretettel gondolni arra az emberre, akire azelőtt haragudtál. Érzed-e a megkönnyebbülést, ami a „méreg" kiforrása után maradt, mintha valami mázsás kőtől szabadultál volna meg?

Ha a kérdésre a válaszod, igen, akkor sikerrel hajtottad végre a gyakorlatot. Tettél valamit a szellemi, lelki és a testi egészségedért. Jobban, mintha orvoshoz mentél volna, aki gyógyszereket ír föl.

Itt pedig egy másik technika, szintén Brandon Baystól:

Gyakorlat az önmagunknak való megbocsátáshoz


A lelki felszabadulásban az önsajnálathoz hasonlóan erős akadály lehet az ellentétes véglet, a bűntudat. Amikor valaki nem a másik személyt vádolja, hanem saját magát, mert nem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna egy szituációban, és ez alapján pálcát tör a tulajdon feje felett, mert úgy ítéli meg, hogy nem felelt meg valamilyen elvárásnak.

Természetesen az elme ebben az esetben is azt teszi, amire kondicionálták. Ez azért is veszélyes, mivel a múltat képtelenség megváltoztatni, ezért ez egy örök „táplálékforrása" lehet az önmarcangoló embereknek, akik szinte kényszeresen szenvednek.

Általában azoknak épül be a mentalitásába ez a fajta minta, akiket folyamatosan túlkritizáltak gyermekkorukban, ezért mindenben a hasznavehetetlenségük megnyilvánulását vélik felfedezni.

A másoknak való megfelelést szinte a „túlélés" módszerének tekintik. Úgy kerülik el a „megsemmisülést", ha eleget tesznek az elvárásoknak, mert akkor nem fogják bántani őket. De erre nincs is szükség, hiszen magukat bántják! S persze sohasem elégedettek az eredményeikkel, mivel ugyanazt a mintát követik, amit már megtanultak - a beléjük nevelt önleértékelést.

Természetesen haragszanak azokra, akik a „haszontalanságukat", vagy „hitványságukat" hozzák a felszínre, de a leginkább önmagukra haragszanak, mert alkalmatlannak, alávalónak érzik magukat.

Jó, ha megérted, hogy az elméd csak és kizárólag azt teszi, amit megtanult! Olyan érzelmi „programokat" húz elő, amik valamikor belerögzültek. A túlzott bűntudat, a „haszontalanság érzete" is egy ilyen program. Egy program, ami akár még öngyilkosságra is késztethet.

A megbocsátás önmagunk felé tehát legalább olyan fontos, mint mások felé! Brandon Bays erre is kidolgozott egy érdekes módszert. Itt látható a leírása (szó szerinti idézet):

„Ha az elme fecsegését az állandó önkritika tölti be, az bizony nagyon fárasztó - a legjobb úgy megbirkózni vele, hogy a napfényre hozzuk, beismerjük, meglátjuk, miféle játszma folyik, végül pedig megbocsátunk magunknak azért, hogy ilyen kemény bírái vagyunk önmagunknak. A valóságban a legtöbben titokban nagyon is keményen ítéljük meg önmagunkat; ez a gyakorlat alkalmas arra, hogy leleplezze ezt a hazug játszmát, és enyhítsen egónk szorításán.
Felveheted a hangodat, hogy saját szavaidat halld a meditációban. Esetleg megkérheted egy barátodat, hogy olvassa fel neked a szöveget; a lényeg, hogy teljes kényelemben, lehunyt szemmel vegyél részt ebben a vezetett belső gyakorlatban.
Kezdd azzal, hogy lehunyod a szemed, és veszel néhány jó mély lélegzetet, sóhajtva kiengeded, és hagyod, hogy a légzésed lassúvá és egyenletessé váljon. Aztán ismét fordítsd a figyelmed a tudatosságodra... Érezd, hogy máris milyen tágas előtted... Milyen végtelen mögötted... Érezd a határtalanságot minden irányban... és csak pihenj a mindent átható csendben és mozdulatlanságban.
Most képzelj magad elé egy tábortüzet, amelynek feltétlen szeretet és teljes elfogadás a természete.
A tábortűz mellett csak két ember ül. Az egyik, a fiatalabb önmagad, bármely korú: az újszülöttől a mostani énedig
- tehát egy rugalmasan meghatározható korú, fiatalabb önmagad.
Aztán persze ott van a jelenlegi önmagad is, aki korábban nagyon kritikus volt önmagával szemben, sokat vádolta, ostorozta önmagát.
Ha közelebbről megvizsgálod fiatalabb önmagad, azt látod, hogy kicsire összehúzza magát, szinte behúzza a nyakát, össze van törve, hiszen bármit tett, sohasem volt elég jó. És ha még valami végre jól is sikerült, mindjárt ott voltál te, és rámutattál, mennyivel jobban is lehetett volna csinálni.
A fiatalabb önmagadat úgy faragtad, hogy beleilleszkedjen a rendbe, hogy megfeleljen mások igen kemény elvárásainak, és mégis: bármennyire keményen igyekezett is, mégsem sikerült neki. Sosem lehetett elég jó.
Ebben a tengernyi vádban, ítélkezésben, a belső kritika állandó pergőtüzében fiatalabb önmagad elfelejtette, hogy kicsoda valójában. Elfelejtette mindazt a szépséget, nagyszerűséget, saját, igazi valójának csodáját, és ehelyett megpróbált mások elvárásainak megfelelni. De még ez sem volt soha elég.
Ha megnézed, látod, vagy érzed, vagy egyszerűen csak tudod, hogy fiatalabb önmagad borzalmasan érzi magát, el van keseredve. Tehát kezdheted azzal ezt a tábortűz körüli beszélgetést, hogy hangosan mondod fiatalabb önmagadnak (ismételd el hangosan):
„Sajnálom, hogy annyit bíráltalak... Nagyon rosszul bántam veled. Bármit tettél, bárhogy igyekeztél, soha semmi nem volt elég jó lehetetlenül magasra tett mércémnek... Azt akartam, hogy megfelelj az elvárásoknak, és amikor nem sikerült tökéletesre valami, csak még több bírálatot zúdítottam rád... Túlságosan kemény voltam hozzád.
Nagyon sajnálom... Elfeledkeztem arról, hogy belülről maga vagy a szépség, az igazi kegyelem... Ehelyett elfogadtam mindenki más elképzelését és véleményét arról, milyennek kellene lenned és már el is felejtettem, ki is vagy valójában... Annyira sajnálom... Meg tudsz nekem bocsátani?"
És most nyisd meg a mellkasod, mintha egy páncélöltözéket nyitnál fel, és hagyd, hogy a fiatalabb önmagadból a megbocsátás átáramoljon a mostani önmagad testébe, egész lényét átjárja... szánj erre elég időt, hogy valóban nyitottan fogadhasd saját megbocsátásod minden bírálatért és ítélkezésért.
Aztán fordulj ismét fiatalabb önmagadhoz, és mondd: „Nagyon sajnálom, hogy szem elől tévesztettem, ki is vagy igazán, és azon igyekeztem, hogy mások elvárásainak megfelelj... Nagyon kegyetlenül ítélkeztem, valahányszor nem sikerült valami... de ígérem, hogy a vádaskodásnak most vége... Megbocsátok neked minden alkalomért, amikor nem tudtál megfelelni képtelenül magas mércémnek."
És most a fiatalabb önmagad mellkasát, páncélzatát nyisd meg, lásd, és érezd, ahogy a megbocsátás és a szeretetteljes elfogadás átjárja fiatalabb önmagad teljes valóját.
Mindeközben hozzáteheted, hogy: „Nagyon sajnálom, ami a múltban történt... Mostantól mindig látom már benned a fényt, a szeretetet, és a kegyelem egyszerűségét és tisztaságát, amely valódi lényeged."
Most képzeletedben lásd, hogy leemeled a fájdalomból és ítélkezésből szőtt köpönyeget a fiatalabb éned válláról, és ezt az ósdi bírálatköpenyt egyenesen a tűzbe hajítod.
Most pedig adj a fiatalabb önmagad kezébe néhány léggömböt. Az első léggömbben önmagad szeretete van... Engedd, hogy fiatalabb önmagad belélegezze önmaga szeretetét és hagyd, hogy a szeretet átjárja, áthassa a testét... És most nyújtsd át neki az önelfogadás léggömbjét... Lélegezd be ezt is... Majd azt a léggömböt, amelyben annak tudása van, hogy az isteni lényeg jelen van benned... Ezt is lélegezd be, hagyd, hogy áthassa, átjárja fiatalabb éned testét.
Aztán képzeletben fordulj a fiatalabb önmagad felé, és ismételd el a következő szavakat: „Nagyon sajnálok minden vádat, minden fájdalmat, amit korábban neked okoztam... Mostantól szeretni és védelmezni foglak és megnyílók a valódi természetünket jelentő kegyelem lényege előtt... Csodálatos lény vagy, tiszta és igaz."
Most öleld át fiatalabb önmagad, és hagyd, hogy beleolvadjon jelenlegi, felnőtt énedbe, hogy eggyé váljatok az önelfogadás, önbecsülés és önismeret ölelésében, valamint a felismerésben, hogy te magad vagy a kegyelem, és úgy vagy tökéletes, ahogy vagy.
Még egyszer hagyd, hogy a tudatod kiterjedjen előtted... a végtelenbe vesszen mögötted... érezd a nyitottságot minden oldalon... a végtelent alattad, a tágas teret magad fölött... és csak pihenj, a mindent elfogadás nyitott égboltjaként. Amikor már a legapróbb porcikád is integrálódott, és készen áll, hogy a szabadság és önelfogadás tudatosságában folytasd életed, úgy találod majd, hogy ki tudod nyitni a szemed, és jelen tudsz lenni az itt és mostnak.
Amikor úgy érzed, készen állsz, nyisd ki a szemed, és pihenj az önelfogadás ölelésében."

Ez volt tehát a gyakorlat az önelfogadáshoz. Ha eljutottál idáig az olvasásban, akkor gratulálok, és kívánom, hogy hasznát vedd a fenti módszereknek, ha valamikor a szükségét érzed!

(Forrásanyag: Brandon Bays Jelenlét; Bradon Bays Belső utazás)


Anthony Norton

Szeretetkereskedelem

A szeretet nem más, mint a lélek. A lélek pedig egyszerűen az, ami él, létezik. Az élet maga az isten.

Istenről számos elképzelés van. Megjelenik előttünk, mint szakállas öregember, vagy mint egy felsőbbrendű erő. Az elme megpróbálja valahogy megfoghatóvá tenni, lehúzni a saját megértési szintjére, hogy hatalma legyen felette.

Pedig az isten maga az élet. A Lét. Minden, ami körülvesz, és minden, ami benned van. Az egész világmindenség, ami egy gigászi lény. Örök és elpusztíthatatlan.

A halálról azt gondoljuk, megsemmisülést jelent. Létezőből nem létezővé vállunk. Ám a nem létező nem létezik, mint ahogy a szavak jelentése is arra mutat. Az élet örök. Isten örök. Te is örök vagy.

Bár idővel leveted magadról a formát, amit testnek hívunk, mégis tovább élsz, ugyanis nincs halál, nincs megsemmisülés, csak a Lét van, aminek a része vagy.

A Lét állandóan változó, de a felszín alatt mégis ugyanaz - mozdulatlan és stabil. Ez a stabilitás pedig a szeretet, ami összetartja ezt a világot, és azonossá tesz bennünket mindennel.

Ami nem a szeretetről szól, az csupán egy illúzió. Az illúzió változó, tünékeny, szertefoszló. Akár az idő.

Most arról szeretnék írni, hogy hogyan kereskedünk a szeretettel; hogyan váltjuk be a valóságot illúzióra. Remélem, nem lesz nagyon elvont.

Amikor egy csecsemő a világra jön, még nagyon közel van a forráshoz, a tiszta szeretethez, ám a biztonságot felváltja a látszat játéka: a mulandóság, az instabilitás, a törékenység, a félelem. Aztán jönnek az elvárások.

A még viszonylag egészséges érzelemvilággal rendelkező szülők általában szeretik a gyermeküket, és meg akarják óvni a kegyetlen világtól.

Azt akarják, hogy életképes ember váljon belőle, s rettegnek attól, hogy nem tudnak átadni valamit, ami a túléléshez kell, hogy kudarcot vallanak.

Főleg akkor lehet így, ha ők is sokat csalódtak. Ilyen esetben minél jobban szereti egy szülő a gyerekét, annál jobban fél attól, hogy esetleg ő is csalódást fog okozni neki - például, nem veszi komolyan, amit mond, elzüllik, és a többi, és a többi.

A szeretet itt félelemmel keveredik - az pedig már nem a tiszta, lényegi valónk. Ilyenkor mindenféle drasztikus módszereket alkalmaznak: veréssel, szidalmazással igyekeznek a jobb sorsra érdemes utódot a megfelelő irányba terelni, s furcsa módon úgy érezhetik, hogy minél többet bántják, annál inkább szeretik, mivel a „jó cél" érdekében alkalmazzák a durva eszközöket.

Ennek persze rengeteg lelki zavar lesz a következménye. Ha például valaki állandó szidással akarja elérni, hogy a csemetéje tanuljon, akkor meglehet, épp az ellenkező hatását fogja elérni annak, amit akart.

A gyerek ugyanis úgy érzi, elzárták előle a szeretetet, s csak akkor kaphatja meg, ha eleget tesz az elvárásoknak - ha dacos, akkor azt fogja hinni, becsapták.

Megeshet, hogy megsértődik ezen, és leromlik a tanulmányi átlaga. Mintha azt mondaná: tessék engem úgy is elfogadni, ha nem felelek meg!

Vagy már csak azért sem lesz olyan életrevaló, mint ahogyan rá akarják erőltetni. Ha meggyűlöli a szüleit, akik diktátorként bánnak vele, de egyébként sikeresek az életben, akkor mindent megtesz azért, hogy ő viszont sikertelen legyen.

Ha ügyesek, inkább ügyetlen lesz, ha mesterek, ő kontár, ha gazdagok, ő szegény, ha vallásosak, ő ateista, ha erkölcsösek, ő erkölcstelen, és így tovább. Mert nem akar olyan lenni, mint az anyja, vagy az apja.

Ilyenkor az illető minden tudatos erőfeszítése ellenére valóban elzüllik. A szülők félelmei valóra válnak: léhűtő, bűnöző, vagy tutyimutyi alak lesz az utódjukból.

A legrosszabb pedig az, hogy még önmaga se fogja tudni, hogy miért lett olyan, amilyen, ugyanis ezek a folyamatok a tudatalattiban zajlanak le.

A szeretetet máris beváltottuk sértődésre, haragra, önsajnálatra, bűnözésre, önpusztításra, alkoholra, öngyilkosságra, stb. miért? Mert az érzés nem volt tiszta és teljesen önzetlen. Félelem volt benne, na meg elvárás.

Ha látszólag hatékony is egy „kényszerítésen" alapuló nevelési forma (ami egyébként igen elterjedt), valójában nem az! A legelképesztőbb zavarok alakulhatnak ki, még akkor is, ha véletlenül gazdag, vagy sikeres lesz az az ember, mivel lelkileg nyomorékká válik. Mindez az érzelmekkel történő „visszaélés" miatt van.

Az emberek önzőek a szeretetben. Azt képzelik árucikk, melyet ki lehet sajátítani, be lehet váltani erre, vagy arra: szófogadásra, szorgalomra, engedelmességre és a többi. Pedig ez a csodálatos energia nem árucikk, hanem sokkal több annál. Maga a lélek. A valódi lényegünk.

A baj csak az, hogy nagyon mélyre van elrejtve a töméntelen elvárás és csalódás miatt - a „fájdalomtest" alatt található. Nehéz onnan kiásni, de ez az egyetlen cselekedet, aminek valódi értelme van, mivel ha tényleg sikerül, akkor nem a múlandóságért küzdesz, hanem az igazságért, ami örök.

Kitaláltam egy mentális gyakorlatot, amivel elvileg előcsalogathatjuk a valódi lényünket a sértődésből, csalódásból, félelemből, dacból, haragból és egyéb nyalánkságokból álló fájdalomtestünk alól:

Gondolj valakire, akit szeretsz, vagy szerettél valamikor. Ez lehet például az édesanyád, a testvéred, vagy bárki más. Idézd fel, hogy milyen volt az érzés, a lehető legintenzívebben, és mond „neki" a következőket:

„Teljes szívemből szeretlek, csakúgy, mint önmagam. A te szereteted az enyém is. Egyek vagyunk, nincsen, ami szétválasszon bennünket. Ugyanaz a szeretet éle bennem, mint tebenned, összeköt minket, általa azonosak vagyunk.

Ez a szeretet tiszta és őszinte. Nem vár el semmit, hanem elfogad, olyannak, amilyen vagy. Elfogadlak a hibáiddal együtt. Elfogadom a tévedéseidet anélkül, hogy azonosulnék velük.

Én döntöm el, hogy melyik elvárásodat követem, és melyiket nem, anélkül, hogy lelkiismeret furdalásom lenne, mert ez a szeretet tiszta, és nincs szüksége bizonyítékra, hogy létezik.

Ha elvárásoknak akarna megfelelni, akkor az már nem a szeretet lenne, hanem egy fizetőeszköz. Ezért nem érzem azt, hogy harcolnom kellene azért, hogy viszontszeress.

És én sem várok el tőled semmit, úgy fogadlak el, ahogy vagy. Szeretetem világos, ezért nem várja el tőlem sem, hogy megértselek téged.

Ha nem mutatod ki felém a valódi érzésedet, ha elrejted előlem, ha eltaszítasz magadtól, azt is elfogadom, és ugyanúgy szeretlek tisztán és őszintén.

Nem várok viszonzást, mert általad magamat szeretem, általad magamat becsülöm, általad magamat fogadom el. A gyarlóságokkal, a hibákkal, a gyengeségekkel, a félelmekkel és a fájdalmakkal együtt.

Nem teszek különbséget, mert közös a sorsunk. A közös emberi sors."

Aztán mond el ugyanezeket a szavakat, miközben valaki másra gondolsz, és a lelkedben felbukkanó szeretetre figyelsz.

Aztán mond el ugyanezeket a szavakat, miközben az egész emberiségre gondolsz, és a lelkedben felbukkanó szeretetre figyelsz.

Aztán mond el a következőket, miközben az egész életre, a sorsra, ha úgy tetszik Istenre gondolsz, és a lelkedben felbukkanó szeretetre figyelsz.

„Elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mert szeretlek. Hálás vagyok azért, amiért benned élhetek. Tisztában vagyok vele, hogy az igazi természeted a szeretet, a szeretetreméltóság. Ha mást éreztem irántad, az tévedés volt. Nem bűn, hanem tévedés, amit be kell ismerni.

Elfogadlak mindennel együtt, amit nyújtasz nekem. Elfogadom azt is, ha néha fenntartásaim vannak feléd, ez csupán az én hibám. Tudom, hogy egy vagyok veled. Az én lényem a tiéd, a tiéd pedig az enyém.

Elfogadom, ha segítesz megtisztulni, és figyelek az iránymutatásaidra. Átadom neked az irányítást. Köszönöm, hogy feloldod a félelmeimet!"

Kívánom, hogy a fenti szavak valóra váljanak a számodra, de ha nem is eszerint élsz, egy dolgot sose felejts el:

A szeretet nem árucikk!


Vége














Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!