Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.













 

Matildka néni és a grumek fejvadász

 

(sci-fi szatíra)

 

 

Stophauer Matildka földönkívüli volt. Faját, a vorzont, a wradlalkok hoztak létre egy hosszadalmas genetikai kísérletezés során.

 

A vorzonok elképesztő életkort voltak képesek elérni - általában hetven éves korukig öregedtek, de utána még évszázadokig életben maradtak, és döbbenetes testi erővel rendelkeztek.

 

„Teremtőik" egyetlen célt jelöltek ki számukra: tökéletes harci gépezetté kellett formálniuk magukat, hogy hathatós segítséget nyújtsanak a Kárhozottak elleni harcban. Vagyis katonák voltak, akiknek bármikor készen kellett állniuk arra, hogy feláldozzák az életüket.

 

Matildka ezt bármikor meg is tette volna, ám az egyik kiképzés során megismerkedett egy Grahan nevű grumek fejvadásszal, aki megtanította arra, hogy ne kövesse gépiesen a teremtőit, és lépjen az önállóság útjára, ami azért is volt fura, mert a grumekek egy vorzonokhoz hasonló, „kísérleti faj" voltak.

 

A két szuperfajnak egymás ellen kellett harcolnia, miközben vezetőik azt mondták nekik, hogy csak a „győztesek népe" élheti túl - az válik majd méltóvá arra a megtiszteltetésre, hogy később a háborúban bizonyítson.

 

Matildka számára akkoriban ez még teljesen normális dolognak tűnt, most visszaemlékezve azonban már elképesztő kegyetlenségként, valóságos elmebajként fogta fel a dolgot.

 

Kiskorától fogva azt sulykolták bele, hogy a grumekek az ellenségei, de Grahannak sikerült a csoda, mert megváltoztatta a felfogását, és később együtt lázadtak fel a wradlalkok ellen.

 

Összecsaptak velük, aztán eltulajdonítottak néhány űrsiklót, és megszöktek. Sajnos Grahan egy másik járművön menekült, így elszakadtak egymástól, de Stophauer néni, akit akkor még S42-nek neveztek, azóta sem felejtette el a barátját.

 

A vorzon egy teleportálás után messzire került a csatától, aztán egyedül maradt a világűrben. A számítógép a legközelebbi életre alkalmas bolygónak a Földet jelölte meg, és a kedves arcú „öregasszony" azóta ezen a helyen élt.

 

 

 

***

 

 

Stophauer néni a foteljában ült, és elmélyülten kötögetett. Egy gömbölyded tárgy lebegett előtte, amelyből fémrúd emelkedett ki, a végén egy kisebb koronggal. A korongból fénysugarak törtek elő, és egy vetített kép jelent meg az öreg néni testén, ami éppen olyan volt, akár egy piros színű kötött pulóver.

 

- Igen, ilyen lesz, amikor majd elkészül, kedves Nyamf - somolygott a néni. - De most hagyj békén, légy szíves! Játssz inkább a macskával!

 

A robot csipogó hangokat hallatott, aztán kirepült a szobából.

 

Matildka a fejét csóválta, de egy pillanatra sem hagyta abba a munkáját, mert nagyon szeretett kötni. Valahogy megnyugodott tőle.

 

Nyamfot azon az űrsiklón találta, amellyel ideutazott. A mini robot igen szórakoztató volt, ezért megtartotta, csak arra kellett figyelnie, hogy meg ne lássa valaki.

 

A vorzon a hadászati és hírszerző kiképzésének hála remekül átmaszkírozta magát emberré, és hamar beilleszkedett az új környezetébe, ám a régebbi életét azóta sem tudta elfelejteni. Mostanság is gyakran az eszébe jutott.

 

 

***

 

 

Grachon kiképző bolygó, évekkel ezelőtt

 

 

A napsugarak oly erősen tűztek, mintha harapni akartak volna. A Földihez képest háromszoros gravitáció rendesen megviselte S42 elgyötört testét. Már harmadik napja volt a dzsungelben. Kiképzői egyetlen szál tőrt adtak neki, hogy túléljen a könyörtelen helyen. A mestere bizakodva bocsájtotta az útjára, miközben hamiskás mosollyal jegyezte meg, hogy a dzsungelben sokféle ragadozó vadászik - talán néhány grumek fejvadásszal is találkozni fog.

 

- Akkor majd fejetlenné teszem őket - válaszolta ekkor kegyetlenül.

 

A grumekeket a kiképzőtáborban gúnyosan csak „óriáscsecsemőknek" nevezték a testalkatuk miatt. A rivális faj tagjai átlagosan két méter magasra nőttek, hófehér bőr borította őket, és az arcukon nevetséges szeplők díszelegtek. Ám a legérdekesebb a kövér testalkatuk volt. Szépen ki volt párnázva mindegyik, ami elegendő okot adott a csúfolódásra, amikor ez a faj került szóba a kiképzőtáborban.

 

A wradlalkok azonban óva intettek minden vorzont attól, hogy lenézzen egy grumeket. A testfelépítésük furcsának hatott ugyan, de elképesztő testi erejük és gyorsaságuk volt, és mint ahogy a medveféle ragadozókat sem érdemes alábecsülni, úgy a grumekeket sem szabad! Szívósok és mindenekelőtt kitartóak voltak, ráadásul a telepatikus képességek terén egyes tagjaik egészen kimagasló teljesítményt nyújtottak. Nem csoda, hogy számos kísérleti faj közül már csak ők számítottak riválisnak a vorzonok számára.

 

„De már nem sokáig" - gondolta S42, és biztosra vette, hogy megöli az összes grumeket, akivel csak összehozza a sors.

 

Jelenleg viszont nem ez volt a legnagyobb gondja, mert élelmet kellett keresnie. Nemrég megevett pár húsos férget, de az nem nagyon csillapította az éhségét. Élénken mérte fel a terepet. Fák, bokrok, cahortok és cserjék.

 

Egy ritkább „tisztás" közepén egy lila lombú grakfa magasodott. Matildka a szemét erőltette. Biztosra vette, hogy ott van a fészek. A baj csak az volt, hogy a lesőzsarnok madarak igen agresszívan szokták védeni a tojásaikat.

 

A vorzon gyomra már erősen korgott. Muszáj volt ennie valamit. Felvett egy botot a földről, és meglengette kicsit. Egész jó súlya volt. Sóhajtott egyet és határozott léptekkel a grakfa felé indult. Nem sokat kellett várnia: rikácsolás hangzott fel, majd a közeli lombok közül két szürke tollazatú, éles csőrű madár szárnyalt felé.

 

- Na, most jön a neheze - motyogta Matildka, miközben felemelte a botot, és lassan kiengedte a levegőt.

 

A zsarnokmadár lecsapni készült, ám a vorzon megütötte alkalmi fegyverével, amitől a szürke tollas test a másik irányba röpült el. Ha túl is élte a találatot, egyhamar nemigen tér magához.

 

Stophauer néni oldalra fordult, majd újra lesújtott a bottal, ám a másik madár egy elképesztő szárnymozdulattal irányt változtatott a levegőben, és elröpült mellette. Továbbhaladva kört írt le a lombkoronák felett, majd visszafordult rá.

- Gyere csak!

 

A meglehetősen agresszív szárnyas ismét megtámadta, ám S42 ezúttal a végsőkig kivárt, és csak az utolsó pillanatban ütött a bottal, egy nagyon furcsa, alulról felfelé irányuló mozdulattal.

 

Csattanás hallatszott, és a lesőzsarnok fájdalmas vijjogással röpült a magasba. Megszédülhetett a találattól, mert ide-oda imbolygott, ahogy tovaszállt, aztán kóvályogva ugyan, de ismét a harcos felé vette az irányt, bár nem nagyon lehetett kiszámítani, hogy pontosan mit akar.

 

A következő botütés már felülről érkezett, és a földhöz csapta a madarat, ami megpattant a talajon, majd odébb hengeredett.

- Ennyit erről - motyogta S42. - Ideje reggelizni.

 

A lesőzsarnok teste igen rágós, ezért inkább a sokkal táplálóbb tojásoknál maradt. Elindult a fészek felé, amikor kaffogások hangzottak fel. A dzsungel dromeda majmai adtak ki efféle jelzéseket.

 

A környék hirtelen megelevenedett. A bokrok mögül nagy testű, fekete bundájú majmok ugráltak elő, egy egész csapatnyian. Egyszerűen megvárták, amíg végez a szárnyasokkal, aztán rátámadtak, hogy elvegyék tőle a zsákmányt.

 

Stophauer néni már hallott a dromedák ravaszságáról, de a valóságban még sosem volt alkalma tapasztalatot szerezni erről. Azt viszont tudta, hogy ezek az állatok mindenevők, ami azt jelentette, hogy a hústól sem riadtak vissza.

 

Egy jókora hím a torkának ugrott. Jobbról balra irányuló mozdulattal vágta fejen a bottal, hogy szédülten tántorodott oldalra, és mielőtt még magához térhetett volna ismét lesújtott rá, olyan elemi erővel, hogy bezúzta az állat koponyáját, akár egy tojáshéjat.

 

Aztán megpördült és csapkodni kezdett fegyverével. A majmok rémülten rebbentek szét körülötte, miközben rikácsoló, kaffogó hangokat adtak ki magukból. Nem volt túl békés a helyzet. A vorzon jobb dolgot is el tudott képzelni, mit egy agresszív majomtörzs kellős közepén tartózkodni, ezért futni kezdett a bokrosabb részek felé, amikor egy újabb hím került az útjába.

 

Nem torpant meg egy pillanatra sem, hanem a földbe döfte a bot végét, és arra támaszkodva az állatnak ugrott, jókorát rúgva bele a talpával. Az öreg hím hátratántorodott, és fenyegetően vicsorogni kezdett rá. A metszőfogai félelmetes méretűek voltak, Stophauer néni azonban most sem állt le.

 

Ahogy megrúgta a majmot, újra meglendítette a botját, és lesújtott, minden erejét és lendületét beleadva a mozdulatba. Ezúttal azonban nem sikerült eltalálnia a majom fejét, mert az rémülten elhajolt előle; így csak a vállcsontját törte el az ütés, hogy üvölteni kezdett a fájdalomtól, és oldalazva tért ki a kellemetlen idegen útjából.

 

A vorzon továbbfutott és szinte beleütközött egy behemót testbe, ami egy fatörzs mögül ugrott elé. Mindenütt majmok voltak, mintha körbevették volna. A kemény mellkasról valósággal visszapattant, és mire mozdulhatott volna, iszonyú erő tépte ki a kezéből a botot, majd az állat hörögve rontott neki.

 

Matildka kirántotta a tőrét az oldalán lévő tokból, és egy felülről lefelé irányuló mozdulattal beledöfte a dromeda kulcscsontja mögé a nyakába. A behemót görcsbe rándult, miközben vér spriccelt a nyílt sebéből. A vorzon arca és ruházata is teljesen vörös lett, ahogy megforgatta a pengét.

 

Amikor kihúzta a tőrt a húsból, az állat már a haláltusáját vívta, de még mindig útban volt, és Matildka nem akarta, hogy a többi dromeda hátba támadja, ezért gyorsan kellett cselekednie.

 

Fogást váltott a tőrön és a nyakába szúrta a majomnak, aztán ellökte magától a rángatózó testet, és rohanni kezdett a sűrűbe. Gallyak roppantak mögötte, és kaffogások hallatszottak, ezért megszaporázta a tempót.

 

A 3 G-s gravitációjú bolygón nem volt éppen leányálom a mozgás, ezért hamar elfáradt. Csak az vigasztalta, hogy a dromerák nem voltak túl kitartóak az üldözésben, ráadásul a legjobb tudása szerint kannibálok voltak, s mivel most végzett néhány fajtársukkal, arra számított, hogy hamarosan azokat fogják lakmározni.

 

Nem is tévedett, mert az állatok hamar felhagytak az üldözésével, és visszafordultak még mielőtt a többiek szétszednék az összes tetemet. A kaffogások a távolba vesztek, így S42 végre kifújhatta magát. Tekintetével végigpásztázta a környéket, és mivel mindent békésnek talált, eltette a tőrét.

 

Lihegett egy sort, megtörölgette vérmaszatos képét, és amikor visszatért a normál pulzusszáma, rögvest ehető dolgokat keresett a szemével. A madártojásoknak annyi volt, ezért valószínűleg újra csak férgekkel kell majd beérnie.

 

Felfordított egy kődarabot, de nem talált alatta semmit. Biztos, ami biztos alapon többször hátralesett a válla felett, ám a dromeda majmok végleg eltűntek. Úgy nézett ki, sikerült megúsznia a kalandot. Ahogy előrefordult, egy félelmetes méretű kígyófej vágódott az arca felé.

 

Nem volt ideje gondolkodni, a reflexei automatikusan vették át az irányítást. Jobb keze előrecsapott, és elkapta az óriáskígyó nyakát, nem sokra rá a bal keze is ugyanazt a nyakat szorította. A levegő azonban valósággal kipréselődött a tüdejéből, mivel a szörnyeteg körültekerte és iszonyatos erővel kezdte el szorítani. Háromszög alakú feje egyre közelebb került az arcához.

 

A vorzon alig vette észre, hogy a földre került. Hengeredett párat, de nem jutott kedvezőbb pozícióba, sőt mintha rosszabbá vált volna a helyzet. Két nap óta nem történt vele jóformán semmi, most pedig rövid idő alatt már másodszor került életveszélybe.

 

A kígyó fogain méreganyag csillant meg. Vagy tíz centi, és belemar, aztán mikor megbénul, egészben nyeli le. Ha csak össze nem roppantja addigra. Matildka minden izmát megfeszítette, de érezte, hogy nem sokáig fogja tartani magát.

 

A gráhó kígyók nem csak a droméra majmokat, de még a hegyi brutáliszokat is képesek voltak megfojtani, ráadásul a mérgük egy humanoidot simán lebénított. A vorzon erősen fulladt. Ahogy kilélegzett, a szörnyeteg még jobban összeszorította, és egy röpke perc elteltével már igencsak gazdálkodnia kellett a levegővel.

 

Úgy érezte, mintha acélprésbe került volna. A tőr az oldalán lógott, de nem nyúlhatott érte, mert ha az egyik kezével elengedné az óriáskígyó nyakát, az tüstént belemarna az arcába a méregfogával, mert nem bírná megtartani. Hüvelykujjait az állat nyakába mélyesztette, de az még közelebb vitte hozzá a félelmetes fogait, miközben máris akkorára tátotta a száját, mintha egészben akarná lenyelni.

 

Halálos birkózás volt ez. S42 szeme előtt karikák táncoltak, de minden erejével azon volt, hogy ő fojtsa meg a szörnyeteget. Igyekezete azonban reménytelennek tűnt, és mintha ez sem lett volna elég, meglátta a grumeket. Az elképesztően kövér, hófehér bőrű, szeplős férfi tűnődve figyelte egy bokor mögül. Ennél megalázóbb véget a vorzon el sem tudott képzelni magának.

 

A kövér alak kezében egy smarzen típusú gravitációs tőr villant fel. Nyugodt léptekkel odament hozzá, és egy légies mozdulattal levágta a gráhó kígyó fejét. Vér nem fröccsent, mivel a gravitációs kés pengéje körül egy olyan energiamező volt, ami az atomok szintjén választott szét mindent, ami az útjába került, az ereket pedig rögvest összeforrasztotta.

 

Nagyon vigyázni kellett ezzel az eszközzel, mert az óvatlan kezű embernek könnyen rámehetett pár ujja, ha hozzáért a pengéjéhez. A hófehér bőrű idegen is rögvest kikapcsolta az energiamezőt a nyél végén lévő gomb segítségével, így a gravitációs penge egy átlagos acélpengévé alakult át.

 

Matildka néni ezt már nem látta, mert addigra majdnem rosszul lett az erőlködéstől. Fájtak a bordái, szúrt a tüdeje és émelygett. Ennek ellenére oly erősen lihegett, hogy rossz volt hallgatni. Leseperte magáról a döglött kígyó, irdatlan vastagságú testét, és kétségbeesetten nézett a másikra.

- Kész csoda, hogy kibírtad. Egy átlag harcos széttört volna, mint a kristálypohár - bólogatott elismerően a grumek, aztán színes port fújt az arcába, amitől a vorzon pillanatok alatt elveszítette az eszméletét.

 

 

 

Hűvös barlangban ébredt fel. Pár méterre tőle tűz pattogott. A nagydarab férfi a földön ült, és a lángokba bámult, szinte révült tekintettel. Úgy tűnt, nem lát és nem hall semmit, mégis megszólalt, ahogy a másik ránézett.

 

- Engem Grahannak hívnak. Örülök, hogy magadhoz tértél.

 

A vorzon fel akart pattanni, ám a grumek oda sem nézve egy krachell típusú sugárvetőt fogott rá, amivel nem csupán őt, hanem a fél barlangot is a levegőbe röpíthette volna

 

- Ne ugrálj!

 

Stophauer néni elernyedt.

 

- Gravitációs tőr és sugárvető? - kérdezte csodálkozva. - Én egyetlen szál kést kaptam, így nem túl egyenlő ez a küzdelem.

 

- Az élet már csak ilyen.

- A wradlalkok talán jobban szeretnek benneteket?

 

A férfi a fegyverére nézett.

 

- Ezt nem tőlük kaptam, hanem a nosztároktól. Letette a sugárvetőt maga elé, miközben továbbra is a lángokat bámulta meglehetősen bamba tekintettel.

 

- Nosztároktól? Sosem hallottam róluk.

S42 feltűnés nélkül maga alá akarta húzni a lábait, hogy felugorhasson.

- Nem csodálkozom rajta, őket kevesen ismerik - válaszolt a férfi, majd elképesztő gyorsasággal emelkedett fel az ültő helyzetéből, mivel egyből észrevette, hogy a másik támadásra készült.

 

A grumek hátrébb lépett, és maga elé emelte a sugárvetőt.

 

- Ne kényszeríts!

 

Már Matildka is talpon volt.

 

- Mire vársz? Ölj meg!

- Miért tennék ilyet?

- Élve úgysem viszel a mesterek elé, azt a szégyent nem tűröm el!

- Nem akarlak bántan, és nem viszlek a mesterek elé. Miért mentettelek meg, ha utána elveszejtelek?

- Ne légy olyan nagyra magaddal, te rohadék! - kiáltotta S42 szenvedélyesen. - Szerencséd volt csupán!

- Azért mentettelek meg, mert szövetséget ajánlok. A nosztárok segítenek nekünk, hogy a saját lábunkra álljunk.

- Fogd már fel, hogy még életemben nem hallottam róluk! Ne akarj átverni!

- Ők egy semleges faj. Rejtik magukat a wradlalkok és a Kárhozottak elől is, de igen fejlettek. Az egész életfilozófiájuk a békéről szól. Rengeteget tanultam tőlük, amióta titokban kapcsolatba léptek velem.

- Na, persze.

- Ők tényleg segíthetnek, hogy kitörjünk a rabságból.

- Úgyis végzek veled, te féreg!

A férfi elhúzta a száját, aztán szomorúan a fejét csóválta.

- Ritka ostoba viselkedés, de nem ítélek el miatta. Régen én is ilyen voltam.

- Áruld már el, milyen, te rohadék!

- Elvakult.

- Őrültnek tartasz talán? - vicsorgott az öregasszony. - Dobd el a fegyvered, és meglátjuk, hogy meddig leszel nagyképű!

- Tudod, miért vagy ilyen ellenséges velem? - kérdezte Grahan, hamiskásan bazsalyogva, mintha csak egy gyermekre nézett volna, miközben a háta mögé dobta a sugárvetőt.

- Mert egy mocsok vagy.

- Elmondom neked, hogy miért hiszel az ellenségednek.

A kövér alak közelebb lépett a vorzonhoz. Félelmetes termete volt.

- Azért tartasz ellenségnek, mert erre tanítottak. Érted? Ez nem a saját véleményed. Egyszerűen megtanították neked, hogy én és a fajtám az ellenséged.

 

Matildka szinte remegett a visszafojtott indulatoktól. Fogalma sem volt róla, hogy mi tartja még vissza. Talán a kíváncsiság lehetett az. Nem értette, hogy a másik miért nem ölte vagy kínozta még meg. Vajon hol lehet a csapda?

 

A grumek túlságosan közel került hozzá, és meglehetősen könnyelműnek tűnt. S42 szemre, torokra, orrcsontra, vagy állcsúcsra is támadhatott volna. Aztán a férfi hátrébb lépett, így maradt a szívgödör, a bordák, a térdkalács, a lágyék, a combcsont, vagy akár a nyakszirt, de végül már rugótávon is kívülre hátrált. Talán egy beugrással még eltalálhatná, persze van másik módszer is. A vorzon ösztönösen az oldalához nyúlt, hogy a férfi mellkasába dobhassa a vadásztőrét, ám a fegyver nem volt a helyén. Ezt sejthette volna.

 

- Csak arra kérlek, hogy egy kicsit elgondolkodj a szavaimon... mielőtt még bármit is tennél - folytatta Grahan tűnődő hangon. - Azért vagyok az ellenséged, mert mások ezt mondták neked? Ez tényleg ilyen egyszerű?

- Ne akarj manipulálni, te féreg!

- Úgy látom, valódi gyűlölet ég benned. A gyűlölet jó. Ha tudatossá válsz rá, akkor még van visszaút, akkor még lehet rajtad segíteni. A legnagyobb gond azokkal van, akik még önmaguk elől is rejtegetik a haragjukat.

- Mi a jó büdös brakovárt akarsz tőlem?!

- Mutatok neked valamit.

 

A szeplős férfi elővett egy bőrtasakot, amiből finom port szórt a tenyerébe és a tűzbe dobta, mire a lángok zöld színűre váltottak. Stophauer néni csodálkozva figyelte a jelenséget. A nem mindennapi sugarak szédült táncba kezdtek, aztán formákba rendeződtek - egy szárnyas lény alakult ki belőlük. Kicsit olyan volt, mint egy óriás mocsári denevér.

 

A „tűzlény" pár pillanat múltán egy emberi arccá formálódott, és a vorzon magának a közelharc kiképzőjének nézhetett a fanatikusan izzó szemébe.

 

- Mester - nyögte ekkor, majd hátrahőkölt, mivel a fényarc megvető tekintete felért egy ökölcsapással.

- Miért barátkozol az ellenségeddel?! - mennydörögte egy isteni hang, ami hosszadalmas visszhangokat vetett.

S42 rémülten nézett a kövér férfira.

- Nem barátkozom vele... csak elfogott, bár ez nem az én hibám volt.

Szánalmasnak érezte ezt a mentegetőzést, mert jól tudta, hogy csak a vesztesek eshetnek fogságba - az igazi katonák inkább meghalnak, mintsem, hogy ekkora szégyen érje őket. Ó, miért is nem végzett már Grahannal? Ekkor hirtelen megértett valamit.

- Ez egy próbatétel volt? A hűségemet tesztelitek?

 

Értetlenül nézett előbb a tűzarcra, aztán a grumekre.

A lángarc ekkor megnyúlt, a szemfogai megnőttek, miközben hörgés, morgás hangzott fel.

- Zahorra, mindjárt széttép! - kiáltotta Matildka, és eltakarta a szemeit, de mesterének vádló tekintete még akkor is előtte lebegett.

 

A zöld színű lángok mintha a testébe égtek volna, hogy belülről marják szét. Összehúzta magát, miközben úgy szűkölt, akár egy choac kutya. Rájött, hogy hamarosan megsemmisül, de talán még az is jobb lesz, mint érezni az iszonyatos félelmet és csalódást.

- Elbuktam a próbát - motyogta halkan.

Szinte várta már a halált, ami véget vet a lelkében tomboló szenvedésnek.

- Nyugalom! - kiáltott rá Grahan, amitől oszladozni kezdett benne a rettegés.

 

Rájött, hogy egy mentális parancsot kapott. Sosem hitte volna, hogy ilyesmivel nem csak ártani lehet, hanem segíteni is.

- Nyugalom! - ismételte a kövér férfi. - Ne ess pánikba! Amit látsz, az egy elementál nevű asztrális lény. Alapból semleges identitás, és mindig azzá alakul át, amit belelát valaki. Vagyis ezt a lényt az elméd formálja. Nem vagy veszélyben. Hallod? Nem... vagy... veszélyben! Érted, amit mondok?

 

Matildka kinyitotta a szemét, de még mindig remegett egy kissé. Csodálkozva nézte a zöld színű lángot, ami előbb egy pillangóvá alakult át, aztán beleolvadt a tűzbe. A zöld szín elhalványodott, majd teljesen eltűnt és a tűz visszaváltott vörösre. S42 ekkor rájött arra, hogy a másik igazat beszélt az imént: a saját tudata változtatta át azt az asztrális entitást a kiképző mesterének az arcává. Elszégyellte magát. Nem örült neki, hogy pont egy grumek látja meg a gyengeségét.

 

- Ne restelld magad! A legtöbbünk először a félelmeit vetíti rá az elementálra.

- Mire volt ez jó?! Áruld már el, mit akarsz tőlem!

- Azt, hogy megértsd, hogy nem vagyok az ellenséged. Egy a sorsunk. Én is ugyanolyan áldozat vagyok, mint te. A wradlalkok áldozata.

- Mit merészelsz mondani?!

Az öregasszony keze ökölbe szorult.

- Látod, milyen gépiesen reagálsz?

 

Matildka legszívesebben támadott volna, de ösztönösen érezte, hogy a nagydarab harcos már tudja, hogy mit fog csinálni. Eddig is ő irányította az eseményeket, és ha meg akarta volna ölni, már rég megtehette volna. A vorzon eddig mindig magabiztos volt a különböző csaták előtt, ám ezúttal megváltozott a helyzet. Bár nehezére esett, de visszafogta magát.

 

- Nagyon jó! - mosolyodott el Grahan. - Úgy vélem, fejlődőképes vagy.

- Ki a fene vagy te?

- Amíg az elméd rabja vagy, ezt nem fogod megtudni, de még azt sem, hogy te ki vagy. Sosem jöttél volna rá magadtól, hogy milyen lény az elementál, pedig te formáltad őt. Lehetett volna a barátod is, vagy egy hasznos segítőd, de te kis híján a hóhéroddá változtattad. Ha nem emelkedsz felül magadon, addig így van ez mindenkivel, úgyhogy ne kérdezd meg tőlem, hogy ki vagyok. Csak az vagyok a számodra, akit belém látsz.

 

 

­***

 

Matildka kezében egyre gyorsabban járt a kötőtű. Néha egészen belefeledkezett a munkába és az emlékezésbe. Hosszú idő eltelt azóta, hogy Grahannal megismerkedett, és azóta már egyáltalán nem egy ellenséget látott benne, hanem sokkal inkább az egyetlen barátját.

 

Csak később ébredt rá arra, hogy wradlalkok mennyire elvadították - egy öntudatlan gyilkoló gépet szerettek volna formálni belőle, és kis híján sikerült a tervük.

 

Hirtelen abbahagyta a kötögetést, és lerakta a félig kész pulóvert az asztalra. Remekül érezte magát a Földön, de néha rátört a magány érzete. Jó lett volna hozzá hasonlókkal találkozni. Ki kellett szellőztetnie a fejét. Úgy döntött, hogy elmegy vásárolni. Ezen a bolygón nem kellett megküzdenie az élelemért, elég volt, ha fizetett érte.

 

A pénzel nem volt baja, ugyanis teleportál eszközei segítségével épp eleget lopott már különböző bűnözőktől. Ráadásul a bankszámlarendszereket bármikor fel tudta törni, ugyanis az elméjével képes volt az itteni számítógépek manipulálására, amiben a wradlalk csúcstechnikával létrehozott mini robotja, Nyamf is a segítségére tudott lenni. Általában gazdasági bűnözők offshore számláit csapolta meg, persze vigyázott rá, hogy ne vigye túlzásba, nehogy felfigyeljenek rá.

 

Akárhogy is, pénzt bármikor tudott szerezni magának. A másik problémája a földi emberek közötti elvegyülés volt, amihez különféle hivatalos iratokra volt szüksége. Ezeket már kicsit nehezebb volt beszereznie, de ez sem okozott leküzdhetetlen feladatot a számára.

 

Felállt a foteljából és nyújtózkodott egyet.

 

- Vigyázz a házra, Nyamf, amíg visszajövök!

 

A mini robot élénk csipogások közepette röpült be a szobába. Forogni kezdett a levegőben, miközben többször is megváltoztatta a színét.

 

- Csak sétálok egy kicsit, és veszek némi ennivalót - közölte Stophauer néni.

 

Felhúzta a kényelmes utcai cipőjét, majd könnyű kabátkát öltött magára és kisétált a hátsó ajtón. Bezárta a házat és eltette a kulcscsomót a retikülébe. Leellenőrizte a pénztárcáját, az iratait, aztán a hátsó udvaron található szőnyegporolóhoz lépet. A szerkezet két vasbeton tartóoszlopból állt, amiket egy kerek vascső kötött össze. Sok helyen lehetett ilyesmit látni, de ez a poroló jóval magasabb volt, mint a többi.

 

A környéken élő ismerősei közül senki sem értette, hogy miért kellett olyan magasra tenni azt a vasrudat, hiszen csak létrával lehetne feltenni rá a szőnyeget. Vagy rá kell talán dobni? Matildka persze nem árulta el nekik a titkot, csak hamiskásan bazsalygott.

 

Most is mosoly öntötte el az arcát, miközben felugrott és megkapaszkodott a szőnyegporoló vascsövében. A hátgerince hálás volt ezért a tevékenységért.

 

A hátsó udvarra nem lehetett odakintről belátni, így felesleges volt attól tartania, hogy észreveszik. Elvégzett néhány térdhajlítást, majd felemelte a lábait egészen a feje fölé, hogy a hasizmait még jobban megtornáztassa.

 

Csinált vagy harmincat ebből a gyakorlatból, aztán felhúzta magát, amíg a feje, sőt a mellkasa is a vascső felé került, majd kitolta a testét, és felment kézállásba.

 

Egy darabig megtartotta ezt a pózt, mintha így szemlélődött volna, aztán behajlította a karjait és elkezdte kinyomkodni magát. Körülbelül ötvenet csinált a kézállásból történő karhajlításból, mire érezni kezdte a hatást. Leugrott a földre, és megrázogatta a karjait.

 

- Ez nem éppen egy komplex edzés, de a semminél azért több - suttogta maga elé.

 

Nem szeretett volna elpuhulni ezen a kis gravitációjú bolygón, ezért mindennap mozgott valamit. Gyakran használta a föld alatt rejtőző űrhajójának a gravitációs termét, hogy a Földinél „nehezebb" körülmények között edzhesse a testét, és minden lehetőséget megragadott egy kis erősítésre, vagy kardió gyakorlatra.

 

A tornamutatvány után felvette a retikülét a földről, és kisétált az utcára. A kaput bezárta maga mögött, aztán megfürdette öreg arcát a napfényben. Eszébe jutott valami. Kinyitotta a kis táskát, és leellenőrizte, hogy elegendő pénz van-e a tárcájában, aztán útnak indult.

 

Kellemes, nyárias idő volt, bár fujt kicsit a szél. A vorzon kényelmes tempóban sétált végig a megszokott utcákon. Az „úri negyed" környékén emeletes villák mellett haladt el. Senki nem zavarta elmélyült magányában.

 

Pár nap óta egyre gyakrabban jutott eszébe egykori barátja, Grahan. Sosem hitte volna, hogy ennyire hiányozni fog neki. Úgy tűnt, kezd valóban megöregedni, mert egyre szentimentálisabbá vált.

 

„Vajon neki is az eszébe jutok néha?" - tűnődött szomorúan.

„Ki tudja. Talán most ő is rám gondol."

 

Úgy nézett ki, túlságosan elmerengett, mert megfeledkezett a szokásos óvatosságáról, így a telepatikus képességei kicsit megkésve figyelmeztették a veszélyre.

„A táskám!" - hasított bele a felismerés.

 

A motor elszáguldott mellette, és a hátul ülő fiatal férfi kis híján kitépte a kezéből szeretett retikülét, ám a vorzon visszarántotta azt, olyan határozottsággal, hogy a rock zenész külsejű fickó egyszerűen leröpült a Kawasakiról, és nekicsapódott egy villanyoszlopnak.

 

A motor egy kerékre állt, ahogy továbbszáguldott, miközben a másik pasas fölöslegesen próbálta megtartani az egyensúlyát. Leugrott a járgányáról, amit még mindig meg akarta fogni, mivel a kormányba kapaszkodott, de csupán annyit ért el, hogy a bivalyerős Kawasaki maga után vonszolta. A nehézfiú kénytelen volt elengedni a kormányt, amitől a méregdrága motorja továbbgurult és egy fém szeméttárolónak ütközött.

 

Az izmos férfit még vitte a lendület - futott pár métert előre, aztán orra bukott. Káromkodva állt fel a földről. Levette a bukósisakját és a földhöz vágta. Dühösen indult el a vorzon felé. Ekkora szégyen még életében nem érte.

 

- Mit akarnak tőlem? - kérdezte a nénike, ám a bőrkabátos, szakállas alak nem kívánt társalogni vele.

- Most véged van, te banya! - kiáltotta miközben egy rugóskést vett elő. - Nem kellett volna keménykedned!

- Na, de fiatalember!

Matildka letette a retikülét.

 

A „fiatalember" előrelendült és egy széles ívű, vízszintes mozdulattal a nénike felé csapott a késsel - az arcát szerette volna megvágni. Már csinált ilyet másokkal is, és nagyon élvezte, amikor a borotvaéles pengéje felhasította az áldozatai képét. Így jelölte meg őket. Jenővel, a „szamurájjal" bizony nem volt tanácsos szórakozni.

 

Ám a bandita ezúttal elszámolta magát, mert a vénasszony egy kicsit közelebb lépett, és egy szemmel szinte követhetetlen mozdulattal blokkolta a vágását a baljával, aztán ráfogott a csuklójára; a jobbjával pedig egy alulról felfelé irányuló mozdulattal a felkarjára sújtott, hogy kiugrott a válla a helyéről.

 

Aztán egy karcsavarás következett, amitől a könyöke is kifordult.

A keményfiú felsikoltott, Matildka pedig beletérdelt a mellkasába, aztán egy könnyed mozdulattal képen törölte, amitől rögvest hanyatt vágódott.

 

Az öregasszony kíváncsian fordult meg. Pillantása üres volt. A másik kemény fiú elképedve nézte őt, miközben a bordáit fájlalta. Pár pillanatig mintha azon gondolkodott volna, hogy mit tegyen, aztán menekülni kezdett. Cipője egyre hevesebben csattogott az aszfalton, mígnem eltűnt a sarok mögött.

 

A vorzon visszafordult. A földön fekvő Jenő orrából dőlt a vér, és úgy tátogott, akár a partra vetett hal.

 

- Mindez egy retikül miatt - somolygott a kedves arcú nénike, miközben eltűnt lassan az üresség a szeméből.

 

A „szamuráj" nem reagált rá, ami nem volt csoda, mivel majd összepisilte magát a fájdalomtól. A vorzonnak már volt alkalma megtapasztalnia, hogy emberi test igencsak törékeny szerkezet. De ez mindenkivel így van?

 

Egy erkély felé nézett, és meglátta a barátját. Egy pillanat alatt összekapcsolódtak. A hatalmas termetű férfi ránézésre olyan százhetven kilós lehetett. Fekete haja és barna bőre volt, ám Stophauer nénit ez nem tévesztette meg. Ezek szerint helyes volt a megérzése az imént: a barátja most is rá gondolt, bár igyekezett elfedni az agyhullámait. S42 azonban egy cseppet sem foglalkozott ilyesmivel.

 

„De jó hogy látlak, Grahan!" - üzente neki telepatikusan, miközben őszinte boldogság árasztotta el a szívét.

A férfi szélesen elmosolyodott, majd intett neki a kezével.

 

„Miért küldted rám ezeket?" - kérdezte a vorzon, még mindig az elméjével kommunikálva.

 

A másik egy pillanatig eltűnődött, majd ő is ugyanúgy válaszolt.

 

„Túlságosan jó a mentális védelmed. Nem voltam benne biztos, hogy téged találtalak meg, azért tettelek próbára."

 

Aztán vigyorogni kezdett.

 

„De megtaláltalak, barátom! Nem is tudod, hogy mióta kereslek már. Nagyon hiányoztál nekem."

 

„Örülök neki, hogy megkerestél" - felelte a vorzon.

 

„ Én is örülök. Az igazi barátját sosem feledi el a grumek!"

 

 

***

 

 

 

Kemény motorosnak látszol,

S meglehet, hogy az vagy,

De ha Matildkával kezdesz,

A szerencséd elhagy.

 

Lehetsz akár bősz szamuráj,

Ki mindenkit felszab,

Hamburger lesz nagy fejedből,

Ha Matildka elkap.

 

Vége

 

 

 

 

 












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!