Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.













 Anthony Norton

           Romboló és Júlia


Egy novella a megbocsátásról





"A vallás nem az Istenben való hit, nem a pápában való hit, nem valamilyen ideológiai rendszerbe vetett hit. A vallás annak az ismerete, hogy valami örök van benned, ami a létezésed igazsága, ami az istenséged, és ami a szépséged, kecsességed, nagyszerűséged."


OSHO



Volt egyszer két egyház: a szonyuszok és a nyüszétek. Mindkettő a szeretetet hirdette, de ütötték-vágták egymást, ahogy belefért, mivel az egyikük úgy hitte, hogy a nagy Gramaraman Isten volt, a másik szerint viszont Istennek csupán az unokaöccse - ez okozta nekik a konfliktust, amiért gyilkolni kell egymást, mivel ez egy nagyon fontos kérdés.


Így tehát nagyon szép és emberi módon el voltak egymással, ám történt egyszer, hogy egy nyüszét fiatalember beleszeretett egy szonyusz nőbe...   





   - Ó Romboló, miért vagy te Romboló? - sóhajtott a lány. - Ha jó apám megtudná, kivel barátkozom, megölne, azt hiszem.

    - Én nemcsak hiszem, de tudom. Téged ugyan nem, de engem igen - felelte a szőke ifjú, miközben szerelmesen nézett a hollófekete hajú, finom arcvonásokkal rendelkező fiatal lány szemébe.


Egy padon ültek a hűs ligetben. A telihold mosolyogva ragyogott rájuk, és ezüstös fénybe vonta őket. A rövid párbeszédet követő csókban mintha megállt volna az idő.


    - Úgy örülnék neki, ha a rendjeink végre békét kötnének egymással - ábrándozott a lány, midőn szétváltak az ajkaik. Égszínkék szemei gyémántként ragyogtak.


Aztán az előttük parádézó fényszökőkutat nézte, amiből piros, sárga, és zöld sugarak törtek fel, majd hullottak vissza, mintha igazi víz lett volna. Az elegáns kőépítmény díszletlángjai kifejezetten tetszetős látványt nyújtottak az éjszakában, de mindez halovány mása sem lehetett annak az érzésnek, ami a lelkében tombolt.


    - Olyan jó lenne, ha nem kellene titkolnunk a szerelmünket! A legszívesebben belekiabálnám örömömet a világba.

    - Én is így vagyok ezzel - mosolygott az ifjú, megszorítva a kezét. - De sajnos egészségesebb, ha a kapcsolatunk mégis titokban marad.


Ő inkább a közeli bokrokat leste gyanakodva, s bár kétségkívül boldognak tűnt, azért némi feszültség is megült az arcvonásain. A park, ahol édelegtek jelenleg kihaltnak tetszett, de tartott tőle, hogy előbb-utóbb arra esz a fene valakit, ami az ő számára meglehetősen szerencsétlen helyzet lett volna, tekintve, hogy a szonyuszok területén nem fogadták tárt karokkal a nyüszéteket.


Őt pedig sajnos túl sokan ismerték az ellenséges rendből. Hosszú évszázadok óta folyt a hitvita a két tekintélyes vallás közt, hol elnyugodva, hol újra fellángolva, de mindezidáig töretlenül. Kisebb villongások pedig még a viszonylag békésnek számító időkben is előfordultak, ezért volt veszélyes számára a hely.


De vállalt volna akár százszor ekkora kockázatot is a szerelméért. Mindig ő járt a fejében, és valóságos kínszenvedést élt át, valahányszor távol került tőle.


Pedig a lány mintha az ellentéte lett volna: romantikus, álmodozó alkat volt, aki folyton a fellegekben járt.


    - Én hiszek benne, hogy a rendjeink egyszer békében fognak élni egymással - közölte most is mosolyogva. - Képzeld csak el, milyen nagyszerű dolog lesz! Ez az ostoba gyűlölet nem tarthat örökké, egyszerűen lehetetlen! Az emberek értelmesebbek ennél.

    - Komolyan gondolod?   

    - Teljesen! Miért ne lehetne béke a világban? A gyermekek is kinövik egyszer a régi játékaikat, miért ne fejlődnének végre a felnőttek? Eljön még az aranykor, meglásd!

    - Bár igazad lenne, Júlia, de tartok tőle, hogy most nem ez a helyzet.

    - Te nem ismered jó apámat! Odahaza nagyon rendes. Mindent megtesz értünk, valósággal imádja az anyámat, és igazán remek férfi. Csak azt nem értem, miért gyűlöl benneteket annyira. Ha csak szóba kerül a vallásotok, egyből a plafonon van.

    - Na, igen, valahol ki kell engedni a gőzt. Hidd el, ugyanez a helyzet minálunk is. Tiszta őrület az egész. És az a leginkább megdöbbentő, hogy eddig ez fel se tűnt nekem. Miért kell sziklaszilárd erkölcsű, erényes embereknek halomra ölniük egymást? Ráadásul Isten nevében.

    - Ezt mondom én is, kedves...


A lány szemei igézően ragyogtak. Romboló oda akart hajolni hozzá, hogy újra megcsókolja, de valami zajt hallott, és felpattant a padról. Egy pillanat alatt ugrásra kész ragadozóvá vált. A pengeéles harci ösztönöket még a szerelem lángja se tudta elégetni benne. A közeli bokrokat leste, miközben egy tőr villant a jobb kezében, oly gyorsan, hogy szemmel alig lehetett követni. Dobásra emelte fegyverét.


    - Bárki is vagy, gyere elő!

    - Nincs ott senki, szerelmem! - komorodott el Júlia. - Ülj vissza!

    - Tudom, hogy ott van! Érzem. Gyere ki, ha jót akarsz!


A hangja ezúttal határozottabb volt. Néhány diszkrét roppanás hallatszott, majd egy sötét ruhás, alacsony alak bújt elő a rejtekéből. Az ifjú kissé megkönnyebbült, mivel a legjobb barátját, Grokkót ismerte fel. Meglepődött rajta, hogy kémkedik utána, de ez még mindig jobb volt, mintha egy szonyusszal találkozott volna. 


    - Te követtél engem?!

    - Feltűnt, hogy furcsán viselkedsz az utóbbi időben - felelte a jövevény, miközben lesepert magáról néhány nem létező porszemet. - Olyan magadba zárkózó lettél. Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hogy mi bajod lehet, ezért utánad osontam.

     - A fene azt a minden lében kanál fajtádat! - fakadt ki Romboló, majd elrakta a tőrét, és ösztönösen Júlia elé állt, mintha védenie kellett volna.

     - Csodálkoztam, hogy ilyen messzire bemerészkedtél az ellenséges területre, de már tudom, hogy miért! - folytatta az alacsony alak kissé gunyoros hangon. -  Látom, zajlik a romantika! Ez egészen döbbenetes! Egy szonyusz ringyóval töltöd itt az időt?


Romboló odament a barátjához, és a karjánál fogva hátravezette. Suttogóra fogta a hangját, de így is kiérződött mögüle a feszültség.

    - Most jól figyelj rám! Ennek semmi köze a valláshoz...

    - Át akarod verni a nőt? - vigyorgott a másik. - Ki akarod kémlelni az ellenség titkait? Vagy elraboljuk? Az apja, ha jól tudom, tekintélyes férfiú. Biztos jó pénzt...

    - Nem, barátom, én szeretem őt!


Az alacsony férfi felvihogott, és cinkos fények gyúltak a szemében.


    - Mindig nagy kujon voltál, de a humorod se rossz! Na persze, hogy szereted!

    - Azt hiszed, csak viccelek?

    - Ami azt illeti, nem rossz a kicsike, bár csípőben elég telt. Persze te mindig is a nagyseggű nőkért rajongtál. Nekem ugyan nem a zsánerem, de istenemre, egyszer én is megtömnék egy ilyen kuffert, csak úgy kíváncsiságból.   

    - Fogd be a pofádat, ha jót akarsz!


Romboló megszorította társának a gigáját, pontosan azzal a gyilkos fogással, amit a rendben szoktak tanítani. Ezután, már elég lett volna egy erőteljes mozdulat, hogy Grokkó az istenéhez költözzön. Érezte ezt ő is, és rögtön rájött, hogy baj van. Szánalomkeltően nézett a társa szemébe. Az elszégyellte magát, és tüstént elengedte.


    - Bocsáss meg!


A fekete ruhás alak a nyakát tapogatta.


    - Ezt nem vártam tőled.

    - Sajnálom, de hidd el, hogy szeretem! Ne sértegesd, kérlek!

    - Értem én, értem... azért még nem kell kitépned a légcsövemet. Szégyen és gyalázat... így bánni a kissebbel!


Kettejük közül Romboló volt az erősebb. Persze voltak nála különb harcosok is a rendben, de igencsak az élmezőnyhöz tartozott. Nem véletlenül kapta a nevét. Ez lehetett az oka annak, hogy az egyébként igen határozott modorú Grokkó eltűrt egy effajta atrocitást, bár meglepődött rajta, mivel koragyerekkoruk óta a legjobb barátok voltak. A mokány férfi úgy ismerte a másikat, akár a rossz pénzt, és ezért is csodálkozott el nagyon a helyzeten, hisz mindketten zsigerből gyűlölték a szonyuszokat. De most mintha egy oroszlán és egy gazella melegedett volna össze.


    - Ez egyszerűen képtelenség - dünnyögte álmélkodva, miközben szórakozott mozdulatokkal dörzsölgette a nyakát. - Át kellett volna döfnöd a szívét!

    - Ő döfte át az enyémet.

    - És az nem zavar, hogy hány testvérünket ölte meg a fajtája?! - csattant fel az alacsony emberke, nem bírván tovább magába fojtani az indulatait.

    - Élhetnénk békében...

    - Élhetnénk békében?! Meg vagy zavarodva? Már te is azt szajkózod, amit ez az üresfejű ringyó beléd oltott?

    - Mi baj a békével?! Én csupán szabadságra vágyom! Nem akarok bántani senkit! Boldogan szeretnék élni. Ennyi a célom!

    - Mint mindnyájunknak. Kár, hogy a szonyuszok nem így gondolják!

    - Valóban? És szerinted mit tesznek velünk a saját vezetőink?

    - Mit tennének? Vezetnek.

    - Ó, hogyne, nagyon okos, tényleg így van! Á... nem is akarok erről vitatkozni! Tudod, sokat gondolkodtam már ezen: könyörtelen szabályok szerint nevelnek már egészen kicsi korunktól fogva! Büntetnek és jutalmaznak. Szinte idomítanak bennünket. Még azt is megmondják, mit érezzünk! Tiszta agyrém! Az érzelmeknek nem lehet parancsolni!

    - Eddig tudtál. Próbáld meg!

    - Egyszerűen lehetetlen! Te nem látod, mire kényszerítenek? Béklyóban tartanak minket! Ez lenne Gramaraman akarata?

    - Meg vagyok döbbenve! Megbabonázott ez a... nő. Nem beszélhetsz így a vezéreinkről!

    - Na persze! Sose érezz haragot a vezetőid iránt, mert akkor megszállt az ördög. Nem ismerős a szöveg? És szerinted, mit teszel valójában? Előbb visszanyeled a gyűlöleted, aztán felhasználod az ellenséggel szemben! És csak gyűjtöd a sok fájdalmat! Majd amikor már nem bírod tovább... a gyűlölet kitör. És te bűnt követsz el. Persze az nem te voltál... ó nem!   Az csak az ördög lehetett. Nyílván megszállt a gonosz. A gonosz már csak ilyen: mindig a jó embereket támadja. Utána mész a vezetőhöz engesztelésért.

    - Miféle átkozott beszéd ez?! Mi történt veled?

    - Évszázadokon keresztül mást se tanítottak nekünk, csak azt, hogy ideákat hajszoljunk. Gyűjtsük össze lelkünk mélyén az indulatokat, aztán harcoljunk az ördög ellen, amit mi magunk hoztunk létre. Ennél ostobább dolgot el se tudok képzelni.

    - Te tényleg megőrültél! Nem hiszek a fülemnek!

    - Látom, hogy félreértesz! Tudd meg, nem a vallással van bajom, hanem az emberekkel. Én már nem hiszek a nagy eszmékben. Mi bajunk van nekünk a szonyuszokkal? Ők se rosszak, hidd el! Júlia rá a bizonyíték.


Grokko fanyalgó arckifejezéssel csóválgatta kicsit a fejét, mint aki képtelen eldönteni, hogy csodálkozzon, vagy ideges legyen inkább, de végül csak könnyedén elmosolyodott.

    - Te mindig furcsa voltál, de ilyen elképesztő szavakat már rég hallottam tőled!

Romboló is kezdett lassan megenyhülni.

    - Szerintem nem én vagyok a furcsa, hanem a világ. Egyre inkább úgy érzem, hogy rossz úton járunk.

    - Na, jó, semmi baj nincs! - legyintett végül a másik. - Ha most éppen ez a mániád, akkor legyen, én ugyan nem bánom. Majd elmúlik ez is, mint a többi. Hagyjuk inkább a filozófiát a bölcselkedő lelkekre! Mi maradjunk a világiasabb dolgoknál: hazamegyek és megiszom egy sört, te pedig enyelegj ezzel a... szerelmeddel.


Indult volna, de megfogták a karját.


    - Megőrzöd a titkomat, barátom? Nem szeretnék bajt, remélem megérted! Számíthatok rád?


A fekete ruhás alak megnyugtatón bólintott.


    - Úgy teszel, mintha nem ismernél! Diszkrécióm tökéletes. 


                                                        ***


Másnap Romboló kissé aggódva ment be a rend kapuján. A hatalmas, impozáns épületre szinte a második otthonaként tekintett, ám ezúttal mintha egy falánk szörnyeteg lett volna, ami mohón nyelte el a közelébe merészkedő balgákat.  


A nyüszétek minden áldott reggelt testedzéssel és önvédelmi fogások gyakorlásával töltöttek el. Így ment ez már évek óta, és egyetlen nap sem lehetett kivétel ez alól. A szőke hajú fiatalember, habár bízott a barátjában, azért a lelke mélyén mégis tartott tőle, hogy elárulta a titkát, a többiek reakciójához pedig nem kellett túl erős fantázia.


Mindahányan gyűlölték a szonyuszokat, ezért talán nem meglepő, hogy volt egy görcs a gyomrában, de pár perc múlva szerencsére már fel is oldódott. Senki sem nézett rá furcsán, sőt mintha vidámabbak lettek volna, mint általában. 


A társa, akivel a mai napon a páros gyakorlatokat végezte, szinte cinkosan mosolygott rá, miközben gyilkos közelharctechnikákat próbálgattak, előbb lassan, majd egyre gyorsabban imitálva a mozdulatokat.


A zömök férfit Bromerosznak hívták - máskor elég mogorva volt, de ezúttal, mintha jó kedve lett volna valamiért. Miközben azt imitálta, hogyan tudná rendtársa orrcsontját felütni az agyába, még kacsintott is egyet.


Romboló egy karfeszítést mutatott be, majd pedig azt a fogást, amivel kitörhetné ellenfele nyakát. Edzőpartnere ezután a szemkiszúrás kétujjas technikáját mímelte, miközben úgy vigyorgott, akár a vadalma.


Az edzés egy röpke óráig tartott csupán, majd a megszokott szertartásos reggeli következett. Aztán egy közös fohász keretében arra kérték Gramaramant, hogy erősítse meg a hitüket, és a karjukat a gonosz elleni csatában.


Az ima befejeztével Romboló a kiskertbe indult volna, némi munkát végezni, de Bromerosz az útját állta.


    - Várj, testvérem, szeretnék néhány szót váltani veled!


Az ifjúban azonnal szétáradt az adrenalin.


    - Mit akarsz tőlem?

    - Semmi rosszat, nyugalom! De ezt ne itt beszéljük meg!   


Elindult a társalkodó terem irányába, a szőke fiatalember pedig feszülten követte. Amint beléptek a hatalmas kétszárnyú ajtón, úgy érezte, valóra vált a rémálma: majd tucatnyian várakoztak az impozáns helyiségbe, köztük Grokkó, aki vigyorogva nézett rá. Szinte öntudatlanul ment előre pár lépést, aztán megállt, mint akinek földbe gyökereztek a lábai. Bromerosz odasétált Grakfusz mesterhez, aki, jó szokásához híven, fegyelmezetten állt egy faragott asztal előtt, akár egy kőszobor.


    - Üdvözlünk, barátom! - mosolygott rá szélesen. - Ülj le, légy szíves!

    - Inkább állnék.

    - Ahogy tetszik.


A magas férfi kissé zavartnak tűnt.


   - Talán sejted, miért gyűltünk össze. A szonyusz ringyóról van szó. Grokkó már elmondott mindent. Később a Vezetőket is értesítjük, de előbb dolgozzuk ki a tervet! Arra gondoltunk itt a többiekkel, hogy felhasználhatnánk őt a saját érdekünkben. Nyilván azért barátkoztál össze vele, mert a bizalmába akartál férkőzni. Jól van, nagyon ügyes vagy! Kikémlelheted a titkaikat: az erejüket, a létszámukat... de leginkább a gyengeségeiket. Sőt az lenne a legjobb, ha elrabolnánk! Hidd el, bármit kiszedhetnénk belőle, ráadásul kiváló ütőkártyánk lehetne. Az apja mindent megtenne érte. Na, mit szólsz?

    - Mikor találkoztok újra? - kérdezett közbe Kornovel.


Romboló sóhajtott egy mélyet. Elég sápatagnak tűnt. Szabályosan összeroskadt.


    - Ettől féltem. Nos... be kell nektek vallanom valamit! Persze ezt már elmondtam a barátomnak, de úgy látszik, nem értette meg: én szeretem Júliát, és nem akarom, hogy baja essen!


Dornevál felnevetett, de aztán elcsendesedett, mivel senki sem kacagott vele.


    - A hitünk szerint...

    - A hitünkkel csak manipulálnak minket! - kiáltott fel váratlanul az ifjú.


Meglepően szenvedélyes volt a hangja.


    - Ezt komolyan gondolod? - kérdezte valaki hitetlenkedő hangon, mint aki képtelen eldöntetni, hogy őszintén beszélnek vele, vagy csupán ugratják.

    - Képzeld el, komolyan! - erősítették meg rögvest. - Kinek ártott Júlia? Ő egy nagyon kedves leányzó, tele ábrándokkal és jósággal. És ahogy a családjáról beszél... ők se lehetnek rossz emberek! A szonyuszokkal már jó ideje nincsen problémánk, felesleges keresni a bajt!

    - Tisztába vagy vele...

    - Tisztába vagyok mindennel, és elegem van a primitív gyűlöletkeltésből! Miért gyilkoljuk egymást? Úgy érzem, hogy felébredtem egy émelyítő álomból. Félrevezetnek bennünket! Gramaraman sosem azt hirdette, hogy ártsunk egymásnak! A Vezetőink becsapnak minket! Jól hallottad, hiába tátod itt a szádat! Ha meghal a próféta, akkor jönnek a követői, akik csak lemásolják az eredetit. Aztán a követőknek is lesznek követőik, és a tanítás felhígul.

    - Nem térek magamhoz! - döbbent meg Imdor, egy vörös hajú nyüszét. - Mit jelent, hogy felhígul?

    - Azt, hogy a szavak mögött nem lesz meg az erő, vagy már egészen mást fognak jelenteni, az önérdekek pedig átveszik az irányítást. Szomorú kimondani, de sok nagy mester hosszú távon többet ártott, mint használt, mert később felhasználták szavaikat valami egészen másra.

    - Megőrültél? Ártott nekünk Gramaraman?! Ne sértsd meg az eszméinket testvér!

    - Én nem a valódi szellemi vezetőket hibáztatom, értsétek már meg! Szükség van a tanításokra, hogy irányt mutassanak. De nem a szó a fontos, hanem a mögöttes tartalom. A szó csupán a felszín, amin lehet filozofálni, vitatkozni, belekötni, vagy elfogadni... sőt akár még háborúzni is miatta. De a szó csak látszat. Az igazi lényeg mindig belül van. Érted? Nem a szavak, vagy a logika szintjén, hanem a lelkedben. Ott kell rendet tenni, de azt csak őszintén lehet. Sosem a másikat csapod be, ezt ne felejtsd el! A hazugság keltette életre az ördögöt, és zárta béklyóba a lelket, az igazság pedig felszabadít, úgyhogy én kimondom, itt mindenki előtt: szeretem ezt a nőt, és sosem fogom bántani. Tudom, hogy megértitek!


A nyüszétek csak döbbenten pislogtak egymásra. Ilyen beszédet sosem vártak volna az egyik legelszántabb "hittestvérüktől".


   - Nem félsz, hogy a pokolba kerülsz? - kérdezte mogorván Grokkó. A szemeiben fanatikus fények gyulladtak.

    - Nem félek! Isten jó, a poklot pedig az emberek csinálják, mégpedig a Földön. Tudom, hogy már évek óta ezzel irányítanak bennünket: rettegj a pokoltól, és vágyj a mennyországra! Mi pedig pontosan azt tesszük, amit elvárnak tőlünk. De miért is? Félelemből! Ha csak azért követem az Urat, mert félek, és jót akarok magamnak, akkor lehet ezt a szeretetet őszintének nevezni? Olyan emberek tanítanak szeretetre, akik csak az érdekeket ismerik! Valóban azt akarja az Isten, hogy félelemből kövessem? És valóban őt követem, nem valaki mást? Érdekes kérdések ezek, barátaim! Sosem gondolkodtatok még el ilyesmin? 


A társai azonban korántsem az önálló gondolkodásról voltak híresek, és csak eddig bírták ezt az istenkáromló beszédet. Egész egyszerűen elszakadt náluk a cérna. Romboló szeme elkerekedett amint meglátta a felé rohanó Bromeroszt. Reflexei szinte maguktól vették át az irányítást: kettős fedezéket vett fel, és hasba rúgta rendtársát, aki hátrarepült, és összegörnyedt, de aztán fejjel neki szaladt.


A meglepett ifjú megrogyott ugyan, de szemből könyökhajlatba fogta Bromerosz vastag bikanyakát, majd megpördülve felrántotta a fejét a vállára és előrehajolt. A begőzölt nyüszétet amúgy is vitte a lendület: úgy repült át felette, hogy öröm volt nézni. Igen szépen kivitelezett dobás volt.


Az "áruló" ezután kissé oldalra dőlve a talpával mellbe rúgta a rátámadó Dornevált, aki futni kezdett visszafelé, és felborított egy asztalt. Grakfusz érkezett meg, aki kissé bizonytalankodva indított el egy balegyenest, de a fiú elhajolt előle, aztán mellé lépett, és tenyérrel képen törölte, miközben a jobb lábával gáncsot vetett neki.


A vékony, szőke férfi hanyatt esett, Romboló pedig beszedett egy ütést oldalról, de elmozgott, majd térdhajlaton rúgta az ellenfelét: ezúttal Kornovel próbálkozott. Az erős testalkatú, hitbuzgó nyüszét egy igen határozott ütést indított el, de az "istenkáromló" félrehúzta előle a fejét. Kornovel "mellényúlt", ám ahogy visszarántotta a kezét, fonákkal még képen tudta törölni az ellenfelét... aztán viszont ő is beszedett egy egyenest, majd rögtön utána egy nagyon széles horgot, ami furcsa módon kissé felülről érkezett.


Romboló olyan mozdulatot tett, akár az úszók, amint gyors iramban előrehajtják magukat. A szabálytalan "parasztlengő" rendesen megült az izmos férfi arcán, az azt követő jobbhorog pedig igen szűk volt és pontos: egyenest az álcsúcsot találta el, hogy a meglepett hitvédő úgy rogyott a földre, mintha világéletében ezt gyakorolta volna.  


Imdor következett, aki rúgni akart, de Romboló a talpával a sípcsontjára tartott, majd képen törölte: ütése egy villanásnak látszott csupán. Aztán ádámcsutkán vágta az alacsony rendtársát, aki a nyakához kapott, és fuldokolni kezdett.


Darlon ekkor hatalmas lendülettel ugrott neki az "árulónak", hogy a földre zuhantak. A zömök nyüszét ráesett az ellenségre, és rögvest megpróbálta leszorítani.


Az ifjú sosem szerette a földharcot, mindazonáltal igyekezett győztesen kikerülni a helyzetből, ám nem nagyon volt rá ideje, a többiek ugyanis rugdosni kezdték az oldalát. Darlon közben rátérdelt a mellkasára, beleverte a fejét a padlóba, majd hatalmas erővel többször is az arcába sújtott, mire elvesztette az eszméletét.







Hűvös cellában tért magához. A karjai rendesen elzsibbadtak, mivel össze voltak kötözve. Iszonyúan fájt a feje és az arca. Nagy nehezen feltápászkodott a földről, mire megszédült egy kissé, de pár pillanat múltán már jobban érezte magát.


Nem tudta, hogy pontosan hol lehet, de valami börtönszerűség volt: jobbra végig vasrács, balra pedig egy rácsos ablak, ami sajnos olyan magasan volt, hogy nem láthatott ki rajta - csak némi fény vágott be felülről.


Rágni kezdte a csuklóit béklyóba fogó köteleket, de abban a pillanatban két ember lépett a cellájához. Az egyikük Grokkó volt, a másik pedig maga Jormat Vezető, aki igen komoly tisztséget képviselt a rendben.


    - Na, itt az eltévedt bárányka - mosolygott a barátja fancsali arccal. - Hallgassa meg, nagyúr, igen érdekes dolgokat fog mondani!


Kinyitották az ajtót, és beléptek a szűkös helyiségbe. Grokkónál kard volt, amit fenyegetően tartott maga elé.


    - Ha próbálkozol valamivel, véged van! Lépj hátrébb!


Tüstént engedelmeskedett a felszólításnak.


    - Elképesztő! - nyögte Jormat. - Rendesen összevertétek az arcát.

    - Megtámadott bennünket, nem tudni, hogy miért. Szerintem az ördög szállta meg.

    - Ez nem igaz.

    - Hallgass!


A barátja a levegőbe csapott a bal kezében tartott ostorral.


    - Ha nem akarsz kapni a pofádra, akkor kussoljál! Már nagyon elegem van a hülyeségeidből!


    - Nyugalom! - csitította a Vezető. - Szeretném, ha ez a kihallgatás rendben zajlana.

    - Igen, uram!


A mokány emberke szinte remegett a visszafojtott indulatoktól.

Romboló hirtelen megértett valamit.


    - Szóval a helyemre pályázol! Megelőztelek a rangsorban, és most feljebb juthatsz.

    - A jó édes anyádat, te szemét!


Az ostor lecsapott: szabályosan a nyakára tekeredett a szőke fiatalembernek, aki előrelépett, szinte bele a kardba.


    - Mit mondtam az előbb, te féreg?! A pokolra küldelek, ha tovább pofázol!


Hittársa alig várta már, hogy beledöfhesse a pengét. A szemei akár egy őrülté is lehettek volna. Igazán félelmetes látványt nyújtott. Mintha teljesen másvalaki lett volna, mint addig. Egyáltalán nem érdekelte, hogy kivel áll szemben. Láthatólag borzasztóan megviselte az istenkáromlás.


    - Mond el a nagyúrnak, miket hazudoztál a vallásunkról! Hogy is volt? Ha meghal a próféta, akkor felhasználják a szavait valami másra! Ugye? Meg félrevezetnek minket! Most legyen nagy szád, ha Jormat úr is hallja!

    - Igaz ez, fiam?


Romboló lesütötte a szemét.


    - Igen.


Grokkó leköpte.


    - Máglyára való ez a mocsok!

    - Türelem, ha mondom! Fiam... én nem tudom, mi ütött beléd, de ha bocsánatot kérsz a szavaidért, és megbánást tanúsítasz, még megkegyelmezhetünk.

    - Had vágjam le a fejét!

    - Csend legyen! Nos, mit mondasz? Még van visszaút! Te vagy az egyik legjobb emberünk. Csókold meg a gyűrűmet, és kérj bocsánatot!


Az ifjú felnézett.


   - Nem tehetem, atyám! A szavaim igazak, és a tetteikkel éppen ezt tanúsítják.

    - Látja, én megmondtam!

    - Nem tehetek érted semmit.

    - Elégetjük a férget?

    - Még nem! Kössük ki egy napig a szégyencölöpre! A démonok a szenvedés hatására olykor elhagyják a testet. Talán másnap jobb belátásra tér. Kár lenne érte.

    - Ha nem képes ellenállni a gonosz csábításának, akkor méltatlan rá, hogy nyüszét legyen!

    - Az Istenünk könyörületes, ezért nekünk is annak kell lennünk! - szögezte le Jormat. - Kap még egy esélyt: ha egynapnyi szenvedés után tovább makacskodik, akkor elégetjük.

    - Ez ám a könyörület - nyögte a fogoly, mire tüstént kapott két pofont.

Grokko ezután a kardját a nyakához téve mögé lépett, és terelgetni kezdte kifelé.

    - Egy rossz mozdulat, és megöllek! Megértetted?


Kétség sem férhetett hozzá, hogy igazat beszél. Romboló elindult. Mintha egy szürreális rémálom vált volna valóra a számára. Kilépve a cellából egy rövid folyosón haladtak végig, majd felmentek az eléjük kerülő lépcsősoron.


Az szabadba érve már ismerőssé vált a környék: az egyik mellékutcán találták magukat. A járókelők, ahogy meglátták őket, kiabálni kezdtek. Tudták, hogy a szégyencölöphöz indulnak, mert nem egyszer tapasztaltak már hasonló eseményt; hamar összesereglettek tehát. A leginkább a suhancok és az öregek keresték a "szórakozást": rothadt gyümölcsökkel dobálták a foglyot, és leköpdösték, mint ahogy mindig is tették.


A főtérre érve odakötözték a cölöphöz, és Jormat Vezető felsorolta a bűneit. Az "istenkáromlás" volt az egyik legsúlyosabb tett, amiért általában halál járt, de mivel a rend egyik oszlopos tagjáról volt szó, kapott még egy utolsó esélyt, na meg tíz botütést, csak hogy hamarabb a jó útra térítsék.


Az emberek álmélkodva hallgatták a vádakat, majd újra megdobálták. A becsmérlő szavaknak, szidalmaknak mintha sosem akart volna vége szakadni. Vagy két óra hosszán keresztül tartott a pocskondiázás, aztán úgy tűnt, a ráérők is belefáradtak. A "műsor" kezdett lassan elülni. Már csak néhány bámészkodó állt meg egy pillanatra az oszlopnál. Volt, aki kíváncsian, sőt olyan is akadt, aki sajnálkozva figyelte a kikötözött "bűnözőt". Néhány fiatal még nevetgélt egy kicsit, miközben pofonvágták párszor a tehetetlen férfit, de aztán ők is továbbálltak.


Romboló feje lehanyatlott a kimerültségtől. A teste is sajgott a botozás után, de a leginkább lelkileg viselte meg a tortúra, és az idegesség valósággal ette az energiáit. A szüleire gondolt: az anyja már meghalt, az apja pedig egy lezüllött alkoholista volt, akiről évek óta nem hallott semmit. Ami őt illeti, ki tudja, hol lehetett most. Még jó, hogy ezt nem látta! Hatalmas dicsőség volt a számára, amikor a fiát beválasztották a rendbe. Ki hitte volna, hogy végül ide fog jutni. A kimerült nyüszét hamarosan ráébredt arra, hogy talán mégis jobb lenne bocsánatot kérni a Vezetőktől! Ha valóban megkönyörülnek neki, úgy még láthatja Júliát, ha viszont nem, akkor sosem találkoznak többé, az pedig a lánynak is pokoli lenne, nem csupán neki.


Ahogy lehunyta a szemét, egészen élesen rajzolódott ki előtte szerelmének bájos arca és sugárzó szemei, s bár nem követett el bűnt, rájött, hogy bocsánatot kell kérnie a szavaiért. Az egész világ csak szerepeket játszik, miért ne tehetné ő is ugyanezt? Nincs abban semmi rossz, ha taktikázik az ember, főleg, ha az élete függ tőle. Ettől az elhatározástól némileg jobban érezte magát, de hamarosan erőt vett rajta a kimerültség és fájdalom szülte kábulat, s mint valami jótékony angyal szállt reá egy mélységes, bódító álom.







Arra ébredt, hogy sajog mindene és borzasztóan ki van száradva a szája. Már jócskán besötétedett. Valami bogár ciripelt, és az arcát paskolgatták. Ahogy felnyitotta bedagadt szemeit, az unokatestvérét, Zorbatot pillantotta meg.


    - Jól vagy, haver? - súgta a nyurga férfi. - Szépen elbántak veled.

    - Vizet.

    - Nyugalom, mindjárt elvágom a köteleidet! Ám ha lehet, maradj csendben, mert az életemmel játszom!


A hórihorgas alak a szavai befejeztével már meg is szabadította a béklyóitól. Az "istenkáromló" majdnem orra esett, de megfogták a karját.


    - Tudsz mozogni?

    - Pillanat.

    - Tudsz mozogni? Igyekezzünk, ember!


Zorbat hangja igen feszült volt. Támogatni kezdte pórul járt rokonát, aki "jó katonaként" igyekezett erőt venni magán. Pár pillanat elteltével már egész tűrhetően mozgott. A magas férfi egy lóhoz kísérte.

    - Szállj fel Szélviharra!


Segített neki a lábát a kengyelbe akasztani. Az ifjú feltornászta magát a nyeregbe. Kissé imbolygott ugyan, de sikerült megtartani az egyensúlyát.

    - Köszönöm.

    - Húzz innen a fenébe!


Rácsapott a ló farára. Az állat megindult, amerre az orra vitte. A pórul járt fiatal erőt vett magán, és megfogta a kantárt. Nem tudta, hova lenne érdemes mennie ezek után, csak egyvalamiben volt biztos: látnia kellett Júliát!



                                                        ***



Mikor megérkezett a fényszökőkút közelébe, leszállt a lóról és a szerelme elé sietett. A leány azon a padon ült, ahol mindig is találkoztak, és már nagyon ideges volt.


    - Mi történt veled? Azt hittem, sose jössz! - hadarta, midőn odasietett hozzá.


Ahogy meglátta az összevert arcot, felsikoltott és a szája elé kapta a kezét.


    - Úristen, mit tettek veled?!

    - A rendtársaim... megvertek. Nem térhetek vissza az otthonomba, mert meg akarnak ölni. A lovam kicsit hátrébb hagytam... el kell bújnom valahol!


Alig tudott beszélni.


    - Ezt nem értem! Mi bajuk van veled?

    - Grokkó elárulta a többieknek, hogy viszonyunk van. Azt akarták, hogy elraboljunk, de nemet mondtam nekik. Menjünk innen, mert veszélybe kerülhetsz te is.

    - Akkor ez miattam van?!

    - Nem. Ez Grokkó hibája.

    - Hogy dögölne meg az a mocsok! Meg tudnám fojtani azt a hazug kis kígyót!


Júlia arca eltorzult az indulatoktól; a kezei ökölbe szorultak. Ám a szerelme most nem osztozott a haragjában, mert fontosabb dologgal törődött.


    - Tűnjünk el innen!

    - Istenem, istenem... de hova is mehetnénk?

    - Nem tudsz valami helyet, ahol megbújhatnék egy időre?

    - Talán apám régi vadászházában! Benn van az erdőben. Csak nagyon ritkán használják. Ott megpihenhetsz, amíg felépülsz!

    - Nagyon jó, induljunk!


Szenvedő arccal a bordáit tapogatta.


    - Ott is fáj?

    - Megbotoztak.

    - Úristen! 


Júlia megölelte és megcsókolta, aztán odamentek a lóhoz, és felszálltak rá. Romboló elől ült, a lány pedig mögötte, és mondta, hogy merre menjenek.




Majd egy óra alatt értek el a céljukig. A vadászház tényleg elhagyatott volt, s meg volt benne minden, amire egy szökevénynek szüksége lehetett. Ő azonban csak pihenni szeretett volna egy kicsit: lefeküdt egy használaton kívüli ágyra, és a plafont bámulta.


Júliának mennie kellett lassan, mert későre járt. A szülei már bizonyára idegeskedtek miatta, de nem akarta magára hagyni a szerelmét, a haragját pedig még most sem tudta leküzdeni. Rendezett kis életében eddig sohasem tapasztalt ilyen szintű árulást.  


    - Szép kis barát, hogy a holló vágná ki a szemét! - mérgelődött felháborodva, miközben vizes ruhával hűtögette párjának a zúzódásait. - Hogy tehetett ilyet veled? Én azt hittem, hogy a legjobb barát az, akiért bármit megtennék, anélkül, hogy viszonzást várnék érte!

    - Na, igen - mosolygott fáradtan Romboló. - Nekem volt egyszer egy kutyám, amiért mindent megtettem, s viszonzást nem vártam érte, jóformán semmit. Amit adott, a szeretet, bőven elég volt a számomra. Embereknél azonban már sokkal bonyolultabb a kérdés. Ha valaki ilyet tesz, azt nem lehet igaz barátnak tekinteni. Mert én hiába fogadom el őt, olyannak amilyen, ha visszafelé ez már közel sem érvényes. A bizalom kétirányú utca.

    - Nagy igazság.

    - Furcsa módon mégis megértem Grokkót. Tudom, miért ilyen elvakult, ezért nem haragszom rá. Ő két részre ossza fel a világot: vannak a nyüszétek, és vannak a kívülállók. Eddig azt a természetét ismertem, amely azoknak szólt, akik a körön belül voltak... most viszont megismertem azt az arcát is, amit az ellenség felé mutat. Én ugyanúgy lelkesedtem a hitünkért, mint ő, ezért úgy érezheti, hogy becsaptam és elárultam.    

    - És most? Bosszút akarsz állni rajta? Bár gyűlölöm az erőszakot, bármit teszel, tudd meg, követlek! Ha valaki, én aztán elkapnám annak a kis...

    - Bosszút? Ugyan minek?

    - Pedig nálatok, ha jól tudom, szabály a szemet szemért elv - vitatkozott Júlia.


Az ifjú csak a fejét csóválta.


    - Én azt mondom, nem az a lényeg, hogy mit teszel, hanem az, hogy milyen tudatosságból származik a cselekvés. Amikor az elvakult gyűlölet vezérel, akkor bármit is csinálsz, egyszerűen nem tehetsz jót. Mert ha elfojtod az indulataidat, úgy magadnak ártasz, ha viszont bosszút állsz, akkor a másiknak. Ez éppen Gramaraman egyik tanítása. Kár, hogy a gyakorlatban sosem tarjuk be.

    - A háborúban viszont nem számít a...

    - Én láttam már csatákat, nem egyet, de százat! Hidd el, kedves, a háború csak annak romantikus, aki nem élt még át elég szenvedést. A háború csupán a polcokon porosodó könyvekben megható, vagy hősies, a valóságban ronda, mocskos, és méltatlan az emberhez. Az önvédelem, sőt olykor a győzelem is szükséges lehet, de a bosszú már sohasem az. Most, hogy kiábrándultam a nyüszétekből, sokkal vallásosabb lettem. Grokkó pontosan úgy gondolkodott, mint én, és azzal, amit tett, megmutatta nekem, hogy milyen voltam, mielőtt megismertelek téged. Egy elvakult, ostoba, szánalmas alak. Igen, az voltam, de már nem akarok az lenni. Felül kell emelkedni a primitív ösztönökön, csak ez lehet megoldás!

    - De ez így igazságtalan!

    - Az emberek világában mi nem az? Valódi igazságot csak úgy tehetek, ha a szívem mentes a gyűlölettől, mert akkor tudok tisztán gondolkodni. Ehhez viszont fel kell szabadítanom a lelkemet a gyilkos harag alól. Vannak is rá módszerek. Ismertem egyszer egy mestert, aki a tudat önállóságát hirdette, de őt a rendem megmérgezte, ha jól emlékszem. Akkoriban én is a pokolba kívántam, most azonban látom, hogy neki volt igaza. Mert ha tiszta a szíved, akkor képes leszel önállóan döntéseket hozni, és szükségtelenné válnak a Vezetők, hogy irányítsanak. A társadalomnak sajnos nem az a célja, hogy szabad legyél, mivel a szolgákat könnyebb terelgetni, mert olyanok, akár a birkák. Ezért szabályokkal próbálnak manipulálni, mintha te képtelen lennél különbséget tenni a jó és a rossz között a józan eszed szerint. Egy asztal mögött ülve kiszámolják neked, hogy mikor mit kell tenned, mi a helyes. Sokan pedig annyira béklyóban élnek, hogy már el se tudják képzelni, milyen lehet önálló akarattal létezni, előre legyártott szabályok nélkül. Ez igaz sajnos a barátomra is, és jó pár más nyüszétre. Tanult, művelt, okos emberek, és azt hiszik, hogy mások által megkreált módszereket kell megtanulniuk, ahhoz, hogy értelmesen cselekedhessenek. Ennyire nem bíznak az önálló értékítéletükben... ennyire beléjük nevelték. Egyszerűen hihetetlen! De én már szabad akarok lenni. Elég volt a szellemi rabszolgaságból! A nyüszét hit szerint, most vissza kellene adnom, amit kaptam, de már csak azért sem teszem!

    - Mi legyen hát?

    - Szökjünk el, kedves! Új életet kezdhetnénk, távol innen. Élhetnénk egymásnak és a szerelemnek!


A lány hátralépett, és gyötrődő arcot vágott.


    - Tudod, te, mit kérsz tőlem? Hagyjam itt a szüleimet, az életem, a biztonságom? És szökjek el... veled? De mégis, hova szöknénk? És aztán mi lesz? Hiányoznának a szüleim. Szeretem őket.   


A fiú elszomorodott.


    - Igazad van! Bocsáss meg, hogy ezt kértem tőled!

    - Most az a legfontosabb, hogy felépülj! Ne gondolkodjunk a jövőn! Az egészséged a legfontosabb. Mindennap eljövök hozzád, cserélem a kötéseket, és élelmet hozok. Csak gyógyulj meg!

    - Azon leszek - nyögte Romboló elhaló mosollyal, és visszaroskadt az ágyra.  






Az elkövetkezendő időszak egyhangúan telt. Júlia nem a levegőbe beszélt: naponta eljött, és ápolta a szerelmét, akinek, lassan de biztosan gyógyulni kezdtek a sérülései. Az óvatosságát pedig cseppet sem csorbította a lábadozás; főleg eleinte a legapróbb neszre is felfigyelt. Az idegei pattanásig feszültek, valahányszor furcsa zajt hallott.


Egy idő után azonban egyre megszokottabbá váltak számára az erdő hangjai: a bokrok susogása, a bogárciripelés, az ágak roppanásai és a madárcsicsergés. Reggelente tornázott, majd pihenéssel töltötte az időt. Nagyon élvezte a friss levegőt, csak a szúnyogokért nem volt túlzottan oda. A szerelme sokat foglalkozott vele - élelmet hozott neki, és ellátta mindennel, amivel csak tudta.


Ilyen körülmények között egyre erősebbnek érezte magát. Bejárta a környéket, és különféle "menekülő útvonalakat" jegyzett meg, ha véletlenül arra tévedt volna valaki.  Több mint tíz nap telt el így. A lány az első időszakban meglehetősen feszültnek tűnt, de aztán egyre inkább feloldódott, végül pedig kifejezetten jókedvűnek látszott. Romboló is kezdte már szinte otthon érezni magát a takaros kis faházban. Aztán egy nap történt valami, amire a legvadabb rémálmaiban sem számított volna: sajnos újból csalódnia kellett.  


Korahajnal volt, és mélyen aludt. Talán az egyhangú élet szülte törékeny biztonságérzet lehetett az oka annak, hogy nem ébredt fel a zajra. Csak akkor nyitotta ki a szemét, midőn Júlia megcsókolta.


    - Ébredj, szerelmem, már nappal van!


Elmosolyodott és nyújtózkodott egyet.


   - Valóban? Nem lehet még annyira késő!


Megpuszilta a lányt, és be akarta rántani az ágyba, de az zavartan kacarászva hátrahúzódott.


    - Kelj fel!

    - Jól van, jól van!


Kicsit hűvös volt a levegő, ezért magára kapkodta a ruháit. Az udvarra akart menni, hogy megmosdjon a kútban, de a párja visszahúzta.


    - Szeretnék mondani valamit!

    - Mi lenne az?

    - Nem is tudom, hol kezdjem... beszéltem a szüleimmel.

    - Micsoda?! Csak nem kettőnkről?!

    - Nyugodj meg és hallgass végig! Muszáj volt bevallanom a kapcsolatunkat, mert az anyukám észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. Addig faggatózott, amíg nem bírtam visszatartani a titkomat, és kitálaltam neki.

    - Úristen!

    - Ne rémüldözz már! Sokat beszéltem vele erről, és úgy döntöttünk, szólunk az apámnak is.

    - Végem van.

    - Várj már egy cseppet! Apuval hosszas vitába bonyolódtunk, és bevallom, az első gondolata az volt, hogy megöl téged.

    - Nem csodálom.

    - Mondtam neki, hogy akkor mindegy, ha engem is megöl!

    - Erre ő?

    - Sokáig veszekedett rám, de aztán lecsillapodott, mert látta, milyen rosszul érzem magam. Amikor rendesen lehetett végre tárgyalni vele, megértette, hogy nem ölhet meg téged, mert akkor végérvényesen meggyűlölném, azt pedig nem akarta.

    - Még szerencse.

    - Tudod, nagyon szeret engem, és belepusztulna, ha ellene fordulnék.  

    - Ez biztos?

    - Teljesen. De van még valami: látni akart téged... anyukával együtt.

    - Persze volt eszed és nemet mondtál rá! Remélem, nem tudják, hol vagyok. El kell, tűnöm innen!

    - Nemcsak tudják, de ide is jöttek.

    - Micsoda? Itt vannak?! Megőrültél?!


Romboló egy pillanat alatt éberebbé vált. A szíve hevesen vert, az izmai pattanásig feszültek. Az ajtót nézte, ami lassan feltárult, és egy magas, őszes hajú férfi vált láthatóvá. Szürke szemeiben gyilkos ragadozóösztönt lehetett észrevenni. Olyan pillantása volt, akár egy leopárdnak. Az fiú figyelmét nem kerülte el, hogy a jobb oldalán vadásztőr lógott. Tipikus szonyusz fegyver volt, kicsit hajlított pengével. Aki értett hozzá, azzal szemben esélye sem lehetett egy fegyvertelennek.


    - Mit akar tőlem? - kérdezte kiszáradt ajkaival.

    - Nyugalom, barátom, semmi baj!


A magas férfi belépett a helyiségbe. Romboló kissé elhátrált, miközben felmérte, mekkora távolságra és milyen szögben van tőle a piszkavas. A hajlított szonyusz tőrt sajnos dobni is lehetett: mire elérné alkalmi fegyverét, nagy valószínűséggel vége lenne. Az "öreg" sajnos helyzeti előnyt élvezett. Legalábbis egyelőre.


    - Ülj le, gyermekem!


Júlia helyet foglalt az ágyon, és lehúzta maga mellé a szerelmét is.


    - Nyugodj már le, légy szíves!


A hangjában diszkrét pánik érződött. Úgy szorította társa kezét, hogy belefehéredtek az újai. A férfi közelebb ment hozzájuk, és helyet foglalt az egyik kényelmes fotelben. Belépett a felesége is, aki megállt az ajtó mellett, és kissé feszülten várakozott. Ami őt illette, szinte a lányának az idősebb kori hasonmása volt. Hátrasimította hollófekete haját, és kíváncsisággal vegyes félelemmel bámulta az ágyon ülő fiatalokat, a leginkább természetesen a fiút.


Romboló maga alá húzta a lábait, és úgy helyezte súlypontját, hogy rögvest rá tudja vetni magát Júlia apjára, ha megpróbálkozna valamivel. Ha tőr van nála, semmi értelme menekülni, a legjobb megoldás tehát a támadás. Közelharcban bárkivel kiállt volna, ráadásul a jövevény idősebb volt nála. Az viszont zavarta, hogy Júlia a kezét szorította. Érezte, ahogy izzad a tenyere.


    - Üdvözöllek, barátom! A nevem Rosman lovag, ő pedig a feleségem, Eliza - közölte dallamos hangján a férfi.

    - Jó napot.

    - Gondolom, meglepődtél rajta, hogy ide jöttünk.

    - Bevallom, nagyon.

    - Nos, ha figyelembe vesszük a kialakult helyzetet, talán mégsem olyan furcsa a dolog. Látni akartam azt az embert, aki elcsavarta a lányom fejét.


Szavai befejeztével nagyon óvatosan, két ujjal megfogta a vadásztőre markolatát, és kihúzta a tokjából. Aztán a többiek döbbent és félős tekintetével kísérve egy hanyag mozdulattal a sarokba dobta.


    - Látom, zavar a fegyverem! Így már egyelőek az erőviszonyok. Nem szeretek úgy beszélgetni, hogy feszélyezve érzik magukat a társaságomban. Persze egy ilyen fura szituációban ez talán elkerülhetetlen.

    - Köszönöm - nyögte a fiatal nyüszét.


Az arcán még mindig látszottak a rendtársai keze által elszenvedett verésnek a nyomai. Lassan kifújta a levegőt, és megenyhültek az arcvonásai.


    - Remélem, így már őszintén beszélhetünk.

    - Azon leszek.

    - Helyes!


A lovag látta a másikon, hogy próbálja lazának mutatni magát, de közben olyan, akár a kifeszített rugó. Felmérte az izomzatát, a mozdulatait, és megállapította, hogy jó harcos lehet. Ez abból is látszott, hogy pontosan olyan testhelyzetet vett fel, ami a "nagykönyvben" elő van írva. Tisztában volt vele, hogy az első gyanús mozdulatra neki ugrana! A nyüszétekről sok rosszat el lehetett mondani, de azt nem, hogy gyenge kiképzést kaptak volna. Sajnos nagyon is értettek a harchoz, hogy a fene ette volna meg őket mind egy szálig! Egy cseppet sem volt elragadtatva az eseményektől, de megpróbálta legyőzni az előítéleteit.


Nem szeretett köntörfalazni, ezért rögvest a dolgok közepébe vágott. Megkérdezte a fiútól, mióta van kapcsolata a lányával, hogyan ismerkedtek össze, és mit akar tőle. Romboló mindenre udvariasan válaszolt, közben az járt az eszében, hogy hányan lehetnek még odakint. Nem érezte túlságosan biztonságban magát, mindazonáltal több mint másfél órai beszélgetés után már kezdtek benne is oldódni a feszültségek. Júlia és Eliza is egyre többször közbeszólt, sőt néha még nevetgéltek is. Rosman, bár nem mutatta, mindvégig tesztelte az ifjút: megpróbálta kitalálni, milyen ember lehet. Hogy a nyüszét hitben megrendült a bizalma, az mindenesetre bizonyossá vált. Úgy döntött, megpróbálkozik valamivel.


    - Júlia elmesélte, milyen aljasul bántak el veled a társaid! Döbbenetes ez a kegyetlenség. Azt hiszem, elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez: szeretnél bosszút állni?


Romboló elgondolkodott. Rájött, hogy azért kérdezik ezt tőle, mert szívesen támogatnák, ha ilyen döntést hozna. Persze a szonyuszoktól ez egyáltalán nem meglepő, de neki már elege volt az erőszakból - egyszerűen belefáradt. A kapcsolatát már a rendtársai is a saját céljaikra próbálták felhasználni, most pedig ugyanezt akarják a másik oldalon. Szinte meg sem lepődött rajta. Mintha az őszinte szerelem valami érdekeszköz lenne csupán! Egyre inkább megerősödött benne az a benyomás, hogy ezek az úgynevezett "erkölcsös" harcosok semmit se tudnak az igazi szeretetről, mert neki az eszébe se jutott volna ledegradálni a Júlia iránti érzelmeit, és primitív bosszúállásra használni a helyzetet. Ráadásul annak ki tudja, hol lenne a vége! Semmi értelmét nem látta az egésznek, viszont a lovagot sem akarta felbosszantani; megpróbált tehát, tőle telhetően, megfontoltan és higgadtan válaszolni.  


    - A békétlenkedést már kiskorunktól megtanuljuk - kezdte kissé vontatottan. - Ezt látjuk a családban és a nagyvilágban is. Az emberek egymást hibáztatják, ha nem megy jól valami, és azt hihetnénk, a normális magatartás az ítélkezés. A konkurencia és az ellenségeskedés szellemében nevel szinte minden közösség: a dinasztia, a rend, vagy a tanítók. Ez a mentalitás pedig annyira természetünké válik az évek folyamán, hogy eszünkbe se jutna, hogy ez másképp is lehetne. Az emberekben bizony háború uralkodik béke helyet - sokan még önmagukkal is harcban állnak, mert úgy nevelik őket, hogy pálcát törjenek a tulajdon fejük felett ezért vagy azért. Pedig mekkora őrültség ez... mégis ezt tartják normálisnak. És ha belül harc van, annak kifelé is tükröződnie kell! Amikor elítéljük, leértékeljük, kritizáljuk önmagunkat, akkor a lelkünk ezeket a negatívumokat igen gyakran másokra vetítik ki, mert így akar megszabadulni a fájdalomtól. Ám a külső békét lehetetlen helyreállítani, ha nem vagyunk képesek önmagunkban rendet tenni!

    - Mondta Gramaraman - egészítette ki a lovag.

    - Pontosan.

    - Majdnem szószerinti idézet volt - mosolygott az őszes harcos. - Szóval nem akarsz bosszút állni?

    - Eszemben sincs!

    - Pedig én... nem ítélnélek el miatta!

    - Az lehet. De nekem a szentírás nem pusztán szavakból áll.

    - Értem.


A szikár férfi eltűnődött.


    - Úgy érzem, tanultam most valamit. Sose hittem volna, hogy egyszer egy nyüszét lesz a mentorom... ráadásul milyen fiatal! Tudod, barátom, mi idősebbek már nehezebben szabadulunk meg a belénk rögzült szokásoktól, legyenek azok jók, avagy rosszak. Pedig olykor bizony muszáj módosítani a felfogásunkat, mert e nélkül csak rabszolgák lennénk, nem pedig gondolkodó lények. Egy barátom szerint, ha valaki megváltoztatja a hitét valamiről, az gyenge. Szerintem viszont öntudatos.


Elkomorodott.


    - Mindig féltem ettől a pillanattól! Féltem, hogy a lányomat egyszer elrabolja valaki tőlem. Ő az én szemem fénye.

    - Meg tudom érteni.

    - Ám legyen! - kiáltott fel váratlanul a férfi. - Egyszer ennek is el kell jönnie, és te egyáltalán nem olyan vagy, mint ahogyan elképzeltelek!

    - Azt akarja mondani, hogy...

    - Azt akarom mondani, hogy áldásom rátok!


Láthatóan a gyors döntések híve volt. Romboló ekkor legszívesebben megölelte volna, de tartott tőle, hogy a lovag véletlenül félreértené, ha ilyet tenne, és működésbe lépnének a gyilkos reflexei. S bár szinte villámcsapásként érte a váratlan boldogság, mégsem akart hirtelen mozdulatokat tenni.


    - Ezt el sem hiszem! - mosolygott lelkesen, de a teste feltűnően mozdulatlan maradt.

    - Pedig elhiheted.

    - Köszönöm!


Óvatosan kinyújtotta a karját, mire a Rosman némi habozás után kezet fogott vele. Júlia csak eddig tudta türtőztetni magát: odarohant az apjához és összecsókolgatta. Aztán a nyakába borult Rombolónak és úgy ölelte, mintha el sem akarta volna engedni.

    - Szép az ilyet látni! - nevetett Eliza. - Ezért érdemes anyának lenni. Ha a lányom boldog, én is az vagyok!


Júlia őt is megölelte, miközben potyogtak a könnyei. A lovag is elérzékenyült egy kissé, de igyekezett visszafogni az érzelmeit.


    - Na, jó, ha kiörültük magunkat, akkor ideje eldönteni, hogy mi legyen ez után!


Rém gyakorlatias ember volt.


   - Remélem, azzal tisztában vagytok, hogy ebben a városban nem élhettek! A rendem egy cseppet se nézné jó szemmel, ha kitudódna a viszonyotok. Leányommal sajnos nem lehet bírni: téged akar, senki mást! Mit is tehetnék ellene? Sosem fogom olyasmire kényszeríteni, amit nem akar. Azt javaslom, költözzetek Rogarba, ahol a nagybátyám lakik! Igen rendes ember, ráadásul haladó szellemű. Ő nem foglalkozik vallással, és jámbor, elfogadó lélek. Ami azt illeti, már küldtünk hozzá egy lovas futárt, és írtunk neki egy nagyon hosszú levelet. Júlia már tudja, hogy a válasz is megérkezett rá! Nála elélhettek, és még munka is jut Rombolónak!

    - Kitűnő ötlet! Szóval, már előre tudták, hogy...

    - Nem tudtuk. Ez csak az egyik lehetőség volt.

    - És mi volt a másik?

    - Ne legyél túl kíváncsi!

    - Értem.

    - Nos, a jó hír az, hogy az első lehetőség vált valóra, és azt hiszem, egy darabig mi is odaköltözünk! Az a vár elég nagy, és rég láttam a nagybátyámat.


Az ifjú kissé elkomorodott. Rájött, hogy minden szimpátia ellenére még féltik tőle a lányukat. Az évszázados bizalmatlanságot nem egyszerű csak úgy félredobni.

    - Köszönöm a jóságukat - mosolyodott el megértően.


Némi bizalmatlanság azért benne is feléledt, de nem bánta. Egy kis egészséges óvatosság sosem lehet káros. Az első benyomásai kitűnőek voltak Júlia szüleiről, de lakva ismerszik meg az ember. Azt rögvest eldöntötte, hogy vallásról még csak szót sem fog ejteni, ha viszont ők hoznák fel a témát, akkor diplomatikus lesz. Rosman mindenesetre elég intelligensnek tűnt, úgyhogy nem félt ettől túlzottan. Mindenesetre ez a furcsa helyzet mindnyájuknak kihívás lesz. A maga részéről állt elébe!


    - Indulhatunk? - kérdezte vidáman.

    - Persze!


A lovag felvette a sarokba dobott tőrét, és visszarakta a tokjába.


    - Remélem, már nem zavar, ha nálam van.

    - Egy cseppet sem.

    - Helyes! A hintót a közelben hagytuk. Hosszú út vár ránk, barátaim!


Júlia felkacagott és átkarolta Rombolót. Vidám beszélgetés közepette sétáltak végig az erdei ösvényen, ahol egy négylovas hintó várt rájuk. A bakon elegáns szolga ült.


    - Azt hittem, már eltévedtek, nagyúr!

    - Semmi baj, indulhatunk! - felelte Rosman elégedetten.


Felsegítette a többieket a kocsiba, aztán ő is beült. Elza cinkos pillantást vetett Rombolóra - láthatóan neki sem volt ellenszenves a fiatal nyüszét. 

    - Tényleg nem akarsz bosszút állni? - kérdezte kíváncsian, miközben megigazította a szoknyáját.  


Az ifjú sóhajtott egy mélyet.


    - Felesleges bosszút állnom, mert a rendtársaim szívében gyűlölet lakozik, és ez éppen elég büntetés nekik. A gyűlölet belülről marja őket, és sosem fognak megszabadulni tőle, mindegy hány embert bántanak meg. Az én lelkem viszont, hála Júliának, szerelemmel van tele, ami oly erős, hogy nem ad helyt a haragnak vagy háborúnak. Sokkal boldogabb vagyok, mint ők valaha lesznek, miért akarnám ezt elrontani?

    - Ez egy nagyon szép gondolat volt, fiam! - felelte a lovag, miközben jókora döccenéssel megindultak. - Én pedig már csak egyet tudok ezek után mondani: legyen meg Gramaraman akarata!





"Ki nem volt soha még, úgy szívből szomorú, nem tudja, mi a boldogság! Kit bánat sosem ért, ki rosszat alig élt, jó sorsát az olyan, miért venné komolyan?


Ki volt már szomorú, úgy szívből, igazán, és átvészelte bánatát... az hangosan köszön, ha szembejön a boldogság!"


Szenes Iván



Vége










 


   















Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!