Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.













Most a Dianetikát és a Belső utazás meditációt szeretném összehasonlítani. A két módszer célja ugyanis hasonló, nevezetesen a múltunkban átélt érzelmi traumáknak az utólagos feldolgozása.


Ugyanazt próbálják tehát megoldani, de itt nagyjából véget is ért a hasonlóság, ezért inkább a különbségekre térek rá, mert azokból jóval több van.


A Dianetikát L. Ron Hubbard fejlesztette ki, aztán ebből később vallás lett, amit sok országban betiltottak. (Megjegyzem, nem véletlenül.)


Nekem, személy szerint, nem célom, sem ledegradálni, sem túlbecsülni egyik módszert sem, csupán be szeretném őket mutatni tárgyilagos módon, anélkül, hogy bármiféle véleményt formálnék a technikák kitalálóiról, ugyanakkor igyekszem a lehető legrövidebben a lényeget megfogalmazni, mellőzvén a hosszadalmas "mellébeszéléseket".


A Dianetikának nagyjából az a lényege, hogy egyfajta regressziós módszerrel "vissza kell térni" a múltunkban bekövetkezett kellemetlen emlékekhez, aztán pedig "újra kell élni" azokat.


Tehát nem pusztán arról van szó, hogy csupán elképzeljük az eseményt, hanem a legnagyobb intenzitással bele is kell élnünk magunkat. Ekkor élénk érzelmek szabadulnak fel bennünk; olyan érzelmek, amiket addig elfojtottunk.


Ezt a módszert addig kell folytatni, amíg az a bizonyos érzelem "el nem fogy", vagy amíg egy újabb emlék fel nem bukkan az elménkben, és akkor abba kell beleélnünk magunkat!


S mindaddig folytathatjuk ezt a "terápiát" amíg teljesen meg nem bolondulunk... elnézést... "tisztulunk". Vagyis végkép megszabadulunk a kellemetlen emócióktól, s ekkor érünk el az úgynevezett clear, vagyis "tisztára törölt" állapotig.


Hubbard mérnök ember volt, s hamar észrevette, hogy az elmében van valami, ami gépiesen, reflexszerűen működik. (Persze a pavlovi reflexeket már régóta ismerjük.)


Nálunk, embereknél ez úgy működik, hogy amikor fájdalom ér bennünket és szavakat hallunk, az berögzül a tudatalattiba, aztán később elég csupán a szó, és előjön a fájdalom, például félelem, harag, vagy ingerlékenység formájában.


Ez eddig rendben is van. A probléma itt annyi, hogy ha csupán újraélünk kellemetlen emlékeket, attól még nem fog véglegesen "elfogyni" belőlük a fájdalom, mivel az emlékek (még ha valódiak is) nincsenek feldolgozva, tehát a kellemetlen érzelmek újragenerálják magukat.


A felszínre kerültek ugyan, de ugyanúgy viszonyulunk hozzájuk, mint régen. És ha az egyik emlékből úgymond "kiforr" a fájdalom, akkor előjön egy másikból!


Mivel Hubbard gépies működésűnek képzelte az embert, azt gondolta, hogy elég csupán a "mechanikus" újraélés, és ezzel meg is oldottuk a gondokat.


Ez viszont óriási hiba volt! Hogy ezt a hibát tudatosan követte el, vagy véletlenül, azt nehéz lenne kitalálni, de tény, hogy csak félmunkát végzett.


És a félmunka ebben az esetben épp az ellenkező hatást eredményezi, mint ami elvileg a célja volt, mivel a Dianetika nem megszabadít a fájdalomtól, hanem felerősíti az önkínzást!  


A fájdalom ugyanis szinte minden esetben az "egóhoz" kötődik, amit Hubbard teljes mértékben figyelmen kívül hagyott.


Az egóról már azt hiszem, rengeteget írtam, de még egyszer előveszem az érthetőség kedvéjért:


Az ego az a fantomszemélyiség, amivel azonosítod magad! Sokan az egész életüket arra áldozzák, hogy egy csodálatos egót építsenek az elméjükben, amit általában pozitív, vagy annak vélt tulajdonságokkal ruháznak fel, amire büszkék tudnak lenni. 


Például szívesen hiszi magát az ember okosnak, szépnek, bátornak, tehetségesnek, és a többi. Csak nézd meg a sikeres filmek karaktereit, a rettenthetetlen hősöket, Rambótól James Bondig.


De millióféle ego létezik. Ezek a "fantomszemélyiségek" olyanok akár a virtuális emberek: a valóságban csupán Lolka-Bolka figurák, ha viszont "támadás" éri őket, az hasonló fájdalmat vált ki a lélekben, mintha igazi "támadás" történt volna.


Például "James Bondról" kiderülhet, hogy gyerekkorában az ágyba pisilt, amiért a sarokba állították, aztán odalent a játszótéren még jól meg is verte őt egy nála erősebb gyerek.


Képzeljünk el egy vállalatigazgatót, aki hosszú éveken át dolgozott a James Bond karakteréhez hasonló egóján, aztán visszatér egy ilyen emlékhez a gyerekkorából! Rögvest kinyílik a bicska a zsebében, és a fájdalom előjön. (Még szép, hogy elő.)


A Dianetikát alkalmazva újraéli az emlékeket, a haragot, a gyűlöletet, aztán megnyugszik egy kissé, de ettől még nem bocsátott meg az elkövetőknek. Az egója érintetlen maradt, tehát a fájdalmat bármikor újragenerálhatja, aminek ki tudja, mi lesz a vége, főleg ha egy befolyásos emberről van szó.


A félmunka tehát egy ilyen esetben az ellenkező hatást váltja ki, mint amit szeretnénk. Jobb lett volna, ha el se kezdjük inkább a "terápiát".


Aztán kínozhatjuk magunkat még ezerféle emlékkel teljesen feleslegesen.


Ennyit erről a módszerről.


Most pedig nézzük meg a Belső utazás meditációt! Ez a technika arról szól, hogy ha fájdalmat érzünk, akkor menjünk bele a lehető legintenzívebben, aztán nézzük meg, hogy mi van az érzés "mögött".


Haladjunk végig a különböző "zónákon", aztán visszafelé is, majd bocsássunk meg az elkövetőnek. (A módszert már részletesen is leírtam egyszer, de az interneten, sok helyen megtalálható.)


Hisz minden egyes érzelem egy másikból születik! A fenti példánál ott a harag vagy a gyűlölet, de nem néztünk mögé! Miért is van a kellemetlen érzés? Mert a vállalatigazgató gyerekkorában bepisilt, amiért megbüntették... ezt pedig sérelmezi, mert olyasmiért büntették, amiről nem tehetett, tehát igazságtalanul bántak vele, amit nem érdemelt meg!


A harag alatt önsajnálat van. Esetleg saját magának se tud megbocsátani, mert úgy bele nevelték - akkor ott az önvád, vagy akár a kiszolgáltatottság érzése. Ha bántották, akkor a félelem, és a többi, és a többi.


Az egyik érzés a másikat szüli. Ha csak a haragot engedjük ki, attól még ott a többi a mélyben: csak a felszínen mozgunk, és az érzés újragenerálódik, mindegy hány emléket élünk át! A nézőpontunk ugyanolyan gyerekesen ösztönös marad, mint akkoriban volt.


Az események előkerülnek ugyan, de nem lesznek feldolgozva, mivel a feldolgozás nem csupán újraélésből, hanem megértésből, megbocsátásból, és felülemelkedésből áll.


Ezekről nem esik szó a Dianetika módszerében! Ez olyan, mintha egy fát úgy akarnánk kivágni, hogy csak az ágait metsszük le, de azok ismét kinőnek újra és újra.


A Belső utazás meditáció a gyökerekig visz le, és ott vágja el a problémát!


Nem arról szól, hogy minden egyes emléket "újra kell élni", hanem arról, hogy vannak "érzelemtípusok", amiket megtanulunk elfogadni és feldolgozni, ami sokkal mélyebbre visz önmagunkban, és általa másokat is könnyebben elfogadunk, megértünk.


Az első módszer körbe-körbe szaladgál, ráadásul úgy, hogy más mozgásteret nem is hagy, a második viszont célzottan a lényegre tör.


Az egyik mechanikusan ábrázolja az embert, a másik öntudatos lényként, hiszen a megbocsátáshoz önálló akaratra és elszántságra van szükség, és még akkor is egy folyamatról beszélünk, amiért meg kell dolgozni, és nem jön csak úgy, villámcsapásszerűen.


Míg Hubbard "kötött pályán" tart azzal, hogy "nem jöhetsz le" az úgynevezett időnyomról, addig Brandon Bays, (a Belső utazás meditáció kidolgozója), lehetőséget ad neked arra, hogy egy másik nézőpontból is megvizsgáld az életedet, és felülemelkedhess a problémáidon! 


Ha valaki úgy érzi, hogy szüksége van az érzelmi fejlődésre, akkor mindenképp a "Belső utazást" ajánlom neki!



Vége


  













Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!