Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.











 

A művészlélek

 

 

Ramirez ügyes bokszoló volt. Kitűnően észrevette az ellenfelei által elkövetett hibákat, és igyekezett kihasználni azokat. Volt már néhány sikeres mérkőzés mögötte és a szakértők nagy jövőt jósoltak neki.

 

A legnagyobb ellensége azonban a saját büszkesége volt, amiért talán nem is őt lehetett okolni, hanem a rokonait, barátait, akik fenemód dicsérték minden egyes mozdulatát. Természetesen nagyon örült ennek, ám a kritikát egy cseppet se szerette. Felháborodottan utasított vissza minden egyes bántónak ítélt megjegyzést, ami arra vonatkozott, hogy távolról sem tökéletes, amit művel.

 

A ring egy nagyon őszinte helynek bizonyult, és néhány győzelem után jogosan hihette azt, hogy mindig neki van igaza, ha a küzdelmekről vitatkozott valakivel. Mert a kötelek között bizony mindig kiderült a valóság! Olykor persze ott is előfordult, hogy egy mélyütésnél mondjuk eljátszotta valaki a "hattyú halálát", vagy szabálytalankodott az illető, ám az igazság általában rendre diadalt aratott a végén.

 

S mivel eddig mindig az ő akarata érvényesült, hamar eljutott odáig, hogy senki se okoskodjon bele a dolgába! Néha még az is előfordult vele, hogy egy perc alatt ráérzett a győzelmére. Hiába, aki tud, az tud!

 

Így volt ez most is: amikor lement a legelső menet egy "fakezű" mexikóival szemben, már sejtette, hogy mi lesz a vége a küzdelemnek. Egy ilyen balekot miért engednek egyáltalán a közelébe?

 

Leült a szorító sarkában elhelyezett székre, nagy levegőket vett, és mosolyogva élvezte, ahogy a közönség a nevét skandálja. Remek "táncot" mutatott be nemrég, igazán látványos mozgása volt. Milyen csodásan átverte azt a mamlaszt, lazán elhajolgatott, és gyönyörű cselekkel kápráztatta el a nagyérdeműt!

 

Az edző dicsérte, a barátok pedig valósággal istenítették. Ezért érdemes ezt csinálni - az ilyen pillanatokért. Boldognak érezte magát. És a java még eztán fog jönni!

 

- Túlságosan lenn van olykor a fedezéke - hallott egy rekedtes hangot odalentről. - Azt hiszi, a lábmunkájával mindenkit átver, de ráfaraghat a könnyelműségére. Cirkuszt csinál a bokszból, miközben rengeteg hibát követ el. Nem csodálkoznék rajta, ha kikapna.

- Micsoda?! - élénkült fel hirtelen.

 

A hang felé fordult, és egy ellenszenves, középkorú férfit látott a legelső sorban ülni. Élénken magyarázott a mellette ülő asszonynak, a legkevésbé sem zavartatva magát. Döbbenten figyelte őket. Egy cseppet sem érdekli azt a taplót, hogy ő is hallja odafentről? Mit képzel ez magáról? Az ilyen tapintatlan bunkók mindig kihozták a sodrából!

 

- Milyen hibákról beszél?! - förmedt a pasasra mogorván. - Igen, maga! Hiába bámul olyan bután!

A szokatlan helyzet láthatóan meglepte az idegent.

- Nézze, én nem sokat tudok a bokszról, de...

- Igaza van, nem sokat tud róla! Jöjjön ide, és nekem mondja el, ha valami problémája van! Vagy be is állhat énhelyettem!

- Hagyd, Ramirez, ne foglalkozz vele! - csitította rögvest egy barátja. - Méltatlan hozzád egy ilyen. A harc ott van, a másik oldalon!

 

Az edzője élénken helyeselt erre a megjegyzésre, ő azonban csak nem hagyta annyiban.

- De engem érdekel! Milyen hibákról beszélt?!

- Csak azt jegyeztem meg, hogy a fedezékét gyakran engedi le, és úgy táncol, mintha színpadon lenne. Túljátssza az egészet. Könnyen keresztbeverhetik ha...

- Maga nekem ne magyarázzon! Úgy bokszolok, ahogy én akarok! És mi a fenét jelent, hogy túljátszom? Tán színházban vagyunk? Ha már okoskodik, legalább érthetően tegye! Jól is nézünk ki! Majd egy ilyen senki fog nekem...

- Hagyd már a fenébe! - csitította az edző bosszúsan. - Rám figyelj, a fene a pofádat! Ne hagyd, hogy megzavarjanak! A kezedet néha tényleg feljebb kelle...

- Már te is kezded a hülyeséget?! Utánzod ezt a marhát? Edzőnek vettek fel, vagy papagájnak?

- Oké, rendben, felejtsük el! Tényleg jó vagy, de néha kissé könnyelműen mozogsz.

- Én nem tudom, mit játssza itt az agyát ez a senki!

- Csak elmondtam a véleményem.

- Amire a kutya se kíváncsi! - fakadt ki egy másik pasas odalenn. - Ramirez egy akkora klasszis, amekkorát nem látott még a Föld! Benne a keménység és a légiesség egyszerre van jelen. Ez keveseknek adatik meg. Előbb-utóbb világbajnok lesz belőle.

- Úgy van, ő a legjobb! - helyeselt még valaki, de ekkor megszólalt a gong.

 

A "bajnok" elhúzta a száját, és felkelt a székről. Még mindig a fülében csengtek rajongói szavai.

 

Lazán hajolt el egy ütés elől, majd félremozgott, aztán már csak azért is lejjebb engedte a fedezékét, had lássa az a marha, hogy pontosan tudja, mit csinál. Elhúzta a fejét egy jobbkezes elől, aztán visszaütött, és egész tisztán talált.

 

"Na, látod, te szerencsétlen, így kell megetetni a másikat!" - gondolta közben elégtétellel.

 

A közönség valósággal ünnepelni kezdte. Vigyorogva engedte lentebb ismét a karját, amikor a "fakezű" egészen váratlanul előrevágódott, szinte szökkenve egyet, és testközelbe kerülvén vele, iszonyatos erővel vágta szájon. A következő ütés már oldalról érkezett - ez egy jobbhorog volt, ami az arcát találta el.

 

Összegörnyedt, és kettős fedezéket vett fel, ám záporozni kezdtek rá a testütések. Az egyik borda alá akadt be, hogy alig kapott levegőt. Lejjebb vitte a fedezékét, de akkor ismét fejre kapott egy igen erőset.

 

Megszédült egy kicsit, és igyekezett összeszedni magát, de a másik nem hagyott neki időt: valósággal szórta az "áldást", hol testre, hol fejre. A "meg nem értett művész" ekkor fogásba akart menekülni, ám az ellenfele elmozgott, és az oldalát püfölte.

 

Igazi "kivégzést" láthatott a közönség. Jobb csapott után bal egyenes, majd egy újabb sorozat következett. Egy álcsúcsra mért felütés végül eldöntötte a meccset: Ramirez szájából kirepült a fogvédő, hogy még ő se tudta, hol állt meg.

 

Ekkor már homályosan látott, a szeme feldagadt, a füle csengeni kezdett, és csak bénultan állt, nem fogván fel, mi is történt vele. Már a közönséget sem hallotta, és teljesen kiszolgáltatott volt. Egy kőkemény balhorogtól bezuhant végül a kötelek alá.

 

***

 

Arra tért magához, hogy az arcát paskolják. Aggódó tekintetekkel találkozott a pillantása.

 

- Jól vagy?

- Mi történt?

- Hála az égnek, hogy feleszméltél! Azt hiszem, ez jó lecke volt.

 

Bután pislogott. Kezdett összeállni benne a kép. Az ökölvívás valóban egy őszinte sport. Elég egy pillanatnyi kihagyás és vége az álmoknak.

 

- Talán jobban kellett volna figyelnem a hibáimra - nyögte tompán.

- Még hamar rájöttél! - méltatlankodott az edző.

- Fel tudsz kelni? - vigyorgott rá a sportorvos.

Megdörzsölte fájó arcát és szomorkásan mosolyodott el.

- Látod, ez egy jó kérdés.

 

Vége

 

 

 

Ki a bűnös?

 

 

 

Grunhilda mosolyogva hagyta el a füvesasszony kunyhóját. Minél előbb haza kellett érnie, mert rendesen elszaladt az idő, de remélte, a mostohaapja nem fog nagyon megharagudni rá. Ma ő volt a soros a takarítással, ezért sietnie kellett. Sóhajtott egy mélyet, és megszaporázta lépteit. A tizenhét éves, hollófekete hajú lány, ferde orral, sűrű szeplőkkel, kissé kancsal szempárral, előreálló "kapafogakkal", valamint egy homlokán pompázó, gusztustalan bibircsókkal rendelkezett. Kevés csúnyábbat lehetett volna találni nála.

 

Egy erdőben kanyargó, keskeny földösvényen haladt végig, miközben mélységes áhítattal szemlélte a lombokon átszűrődő napfény ragyogását. Madarak csiviteltek, bokrok susogtak, és mindent áthatott egy örömteli "szabadságillat". A füvesasszony kunyhója rendesen benn volt a fák között, ő pedig imádott ide járni, már csak azért is, mert ezen a helyen távol lehetett az emberektől. Falujában szinte mindennap kicsúfolta valaki; főleg a hozzá hasonló korú fiúkra volt ez jellemző, de előfordult néha meglett férfiak és nők részéről is. Rendszeresen "fürdött" a rosszindulatú gúnyolódásokban, a romboló energiákban. Ő volt a falu céltáblája, akit mindenki lenézett. Valóságos közutálatnak "örvendett", egyrészt a zárkózott természetéért, másrészt a külseje miatt.

 

Nem is nagyon szeretett Lagneritben lakni; jobban elvolt Ludmilla, a füvesasszony társaságában, vagy sokkal inkább egyedül. Nagyon meg tudta becsülni azokat a perceket, amikor nem volt a közelében senki. Ilyenkor elmerült a saját lelkében, és örömteli béke járta át. Ám a hangulata kezdett nyomasztóvá válni, ahogy közeledett hazafelé. A madárcsicsergés, a szélzúgás, a kellemes erdőillat egyre hátrább húzódott tudatában, és mindinkább a félelem, a reménytelenség, valamint a bánat kerültek az előtérbe. Főleg akkor, amikor megpillantotta a húgát, Zellát, aki éppen szembe jött vele.

 

- Te mit keresel itt? - förmedt rá bosszúsan.

A csinos, szőke lány méltatlankodva nézett rá.

- Azért jöttem, hogy hazahívjalak! Apa nagyon haragszik.

- Nem mondasz vele újat. Az apád mindig haragszik.

- Ő a te apád is, nemcsak az enyém.

- Az enyém ugyan sose lesz!

 

Igazat mondott, mivel csak mostohatestvérek voltak. Grunhilda édesanyja és Zella édesapja körülbelül öt éve voltak együtt. Mindketten az előző házasságukból "hozták" a gyermekeiket. Akár boldog család is lehettek volna, de nem voltak azok.

 

- Apu téged is szeret, csak nem veszed észre! - fakadt ki a szép arcú, szőke hajú lány. - A javadat akarja, azért olyan szigorú.

- A javamat? Azért aláz meg folyton? Mást se hallok tőle, csak hogy nem vagyok jó semmire. Anya persze sosem véd meg tőle!

- Mert azt szeretné, hogy tanulj, és szófogadó legyél. Büszke akar lenni rád.

- Büszke ő önmagára, meg terád éppen eléggé! Énrám ne legyen büszke!

- Miért vagy ilyen ellenséges? Nem értelek.

- Na, ezen egyáltalán nem csodálkozom! Hisz te vagy a család kedvence. Fogalmad sincs arról, milyen az, amikor mindenki téged gyűlöl!

- Ez nem igaz. Csak túlságosan makacs vagy, az nem tetszik nekik. Miért nem fogadsz szót? Hidd el, másképp viszonyulnának hozzád!

- Fogadjak szót olyan embereknek, akik folyton belém rúgnak? Állandóan szidalmaznak! Ám neked ezt hiába magyarázom, mert te vagy a jó tanuló kislány, a szép, szőke hercegnő, az udvarias úri kisasszony, aki mindenben tehetséges, és mindig olyan drága tud lenni! Te megfelelsz az elvárásaiknak, mert beleillesz az ostoba világukba. Rád aztán tényleg büszkék lehetnek, mert nem tűnsz ki nagyon a sorból, és engedelmes vagy. Végigmehetsz az utcán anélkül, hogy bántanának. A fiúk a kegyeidet keresik, nekem még egy udvarlóm sincs. Talán soha nem is lesz.

- Ha nem lennél ilyen magadnak való, talán...

- Mi a baj azzal, ha magamnak való vagyok?! Kinek ártok vele?! Mást se hallok, csak hogy változzak meg! Miért változzak meg? Nem bántok senkit!

- Ez nem ilyen egyszerű. Vannak szabályok...

- Nem érdekel! Nincs szükségem szabályokra! Megfojt ez a rengeteg elvárás. Elegem van! Ludmillában sokkal nagyobb támaszt találtam, mint a saját anyámban, aki sosem állt ki mellettem.

- Éppen ez a baj. A falubeliek szerint Ludmilla boszorkány. Már értesítették az Üldözőket, hogy nézzenek a körmére. A fekete mágiát tűzzel-vassal irtják mostanában. Te is bajba kerülhetsz! Félt az egész család.

- Na, ne röhögtess! Tőlük akár meg is dögölhetnék. Ludmillának viszont szólnom kell, mert nagy veszély fenyegeti!

 

Vissza akart fordulni, ám ekkor észrevette Dorevant és a barátait. A kamasz fiúkból álló csapat éppen szembejött velük.

 

- Itt a banya, mondtam nektek! Most véged van, te szutyok! - kiáltotta egy vörös hajú, köpcös fiatalember, aztán határozott léptekkel megindult feléjük. Jókora kő volt a kezében.

- Mit akartok tőlem?

- Kivágni a mocskos szívedet!

Felemelte a követ, de Zella a mostohanővére elé állt.

- Meg vagy bolondulva? Hagyjátok békén!

 

A fiatalok hatan voltak. Kicsit felönthettek a garatra, mert meglehetősen harsányan viselkedtek.

 

- Maradj ebből ki!

- Mi bajotok vele?

- Elegünk lett belőle! Eddig is utáltuk, de most végképp betelt a pohár! Ahhoz az átkozott boszorkányhoz jár. Az ilyenek csecsemőket áldoznak, embereket kínoznak, meg ki tudja, miket művelnek! Meg kell szabadulnunk tőle, mielőtt baj lesz.

- Ludmilla nem boszorkány, hanem gyógyító - szólt közbe Grunhilda fancsali arcot vágva. - Rengeteg embert kikúrált a bajából, és gyermekeket segített a világra, hogy nevezheted csecsemőgyilkosnak?

Furcsa módon egyáltalán nem tűnt idegesnek.

- Gyógyító? Inkább aljas feketemágus! - kiáltott egy magas, kék szemű, vékony fiú. - Felesleges tagadni, mert te is az vagy!

A horgas orrú leányzó ekkor elmosolyodott.

- Tudod, Random, volt idő, amikor másra se vágytam, csak arra, hogy elfogadjatok. De szerencsére már nem akarok ilyen primitív senkiknek megfelelni.

- Anyádat, te rusnyaság!

 

A hórihorgas alak félrelökte Zellát, és öklével a "boszorkány" arcába vágott, mégpedig olyan erővel, hogy elesett. Aztán belerúgott egyet. A többiek tüstént megindultak, de Zella eléjük ugrott.

 

- Könyörgöm, ne tegyétek!

- Veled nincs bajunk, de ne állj az utunkba!

- Hagyjátok békén!

- Te is megjárhatod!

 

Grunhilda kapott még egy rúgást, ám arrébbgurult, és sikerült felkelnie a földről. Megtapogatta fájó arcát.

 

- Valamit nem értek, Random! - kezdte gondolkodón. - Ha nem vagyok boszorkány, akkor felesleges megvernetek, ha viszont mégis az vagyok... akkor hogy mersz megütni?

 

Felemelte a kezét, mire Randomnak elkerekedett a szeme: a hasa dagadni kezdett, mintha felfújódott volna. A tekintetébe költözött agressziót egyre inkább a félelem váltotta fel. Az arca elképesztően eltorzult.

 

- Ez...

 

Csodálkozva, majd kétségbeesetten szemlélte a testét. Pár pillanat múlva fájdalmas sikoltás hagyta el az ajkát... aztán egyszerűen szétdurrant. Vér és bélcafatok repültek szét, betakarva a háttérben lévő kis társaságot. A hangok elhaltak, csak a madarak csiripelése hallatszott. A fiatalok szabályosan megdermedtek. Mukkanni se tudtak egy darabig.

 

- Ilyen nincs! - nyögte végül valaki.

 

Rémülten hátrálni kezdtek, amikor kettőjük nyakán zölden fénylő kötelek jelentek meg. Levegőért kapkodtak, és megpróbálták letépni magukról a fura "energiafonalakat", ám amikor az egyikükön meglazult, akkor a másikon annál szorosabb lett.

 

- Lássuk, melyiketek az erősebb! - mosolygott Grunhilda, aztán egy fénylő korongot materializált a levegőben, ami igen sebesen forgott. A kicsit hátrébb álló kamaszok üvöltve menekültek, ám a korong utolérte, és egész egyszerűen felszeletelte őket! Az egyiknek a fejét vágta le, a többinek a törzsét szelte ketté. A félelmetes fegyver visszafelé röpülve aztán kivágott egy fát is, ami a földre borult harsány ropogások közepette: jó pár bokrot letarolt. A korong forgott még egy darabig, aztán eltűnt. Zella döbbenten állt, a még életben levő fiatalemberek pedig igencsak erőlködtek: a nyelvük kilógott, az arcuk vöröslött, a szemük kigúvadt, homlokukon az erek kidagadtak. Nyáluk a ruhájukra csorgott. Igen ronda látványt nyújtottak.

 

- Engedd el őket!

- Én nem csinálok semmit. Egymást fojtogatják.

 

Ám a küzdelem a következő pillanatban eldőlt: az erősebb megölte a gyengébbet, és leszedte magáról az energiahuzalt. A társa még szinte rángatózott a földön, amikor a győztes máris elnyerte a "jutalmát", mert dagadni kezdett, és szétdurrant... éppúgy, mint Random. A két lányt vérmocsok takarta be, amitől egyformán csúnyák lettek. Zella csak hápogni tudott.

 

- Ezt... ezt... te ilyeneket tanulsz?

- Már évek óta, húgocskám.

- Miért?

- Önvédelem. Egy magamfajtának szinte kötelező.

- De ennek most vége! - kiáltotta valaki.

 

Kíváncsian fordultak meg. Ludmilla állt vagy tízméternyire tőlük, és igencsak feldúltnak látszott. Ráncos arca eltorzult az indulatoktól.

- Tudod, te, mit műveltél?! - kiáltotta hisztérikusan. - Nem erre neveltelek! Ezek után mindenki üldözni fog! Persze a leginkább engem, mert én tanítottalak varázslásra! Hajtóvadászatot fognak indítani ellenünk, és egy percnyi nyugtunk sem lesz! Fel kell adnom miattad az egész eddigi életemet! Miért kellett lemészárolnod őket?

- Meg akartak lincselni. Agyonvertek volna, ha hagyom magam. Remélem, hogy hiszel nekem!

A fekete ruhás, idős asszony váratlanul lecsillapodott.

- Tudom, gyermekem. Mindig is szálka voltál az emberek szemében. Az itt történtekért viszont a leginkább én vagyok a felelős. Nem kellett volna foglalkoznom veled.

- Ne mondj ilyet, kérlek!

- Sajnálom, de mostantól minden megváltozik. Menekülnöm kell az Üldözők elől, és időt kell nyernem. A túlélés a tét, ilyenkor pedig nem számít az erkölcs!

Valósággal elsötétedtek a szemei.

- Mit... akarsz tenni?

- Rossz dologra használtad az erődet, és viselned kell a következményeit! A tetteinknek mindig súlya van.

Felemelte a kezét.

- Kegyelmezz, kérlek!

- Sajnálom, gyermekem, de ennek így kell lennie!

 

 

***

 

Másnap Grunhildát az erdő szélén találták meg. Igen zavarodott állapotban leledzett, mert érthetetlen hangokat adott ki magából, és nem ismert meg senkit. Az Üldözők hamar elfogták, és a faluba kísérték. Alig tudták megakadályozni, hogy a feldühödött helybéliek meg ne kövezzék. Később meglelték az eltűnt kamasz fiúk tetemét is... már, ami megmaradt belőlük.

 

A varázslók azt gyanították, hogy Ludmilla "beáldozta" tanítványát a saját érdekében; a füvesasszonynak ugyanis nyoma veszett. A főmágus, Zekagar, nyomozást rendelt el, ám előbb még végezniük kellett Grunhildával. Erős varázslatokkal befolyás alá vonták, aztán odakötözték egy fagerendához a máglyarakás tetején. A helyiek ócsárolták és rothadt gyümölcsökkel dobálták. Amikor pedig alá gyújtottak, valóságos "örömünnep" vette a kezdetét. A csúnya lány úgy visított, akár egy disznó. A fájdalom furcsa módon hatott rá: a szeplői eltűntek, a bőre kisimult, a hajszíne szőkére váltott, és mintha az arcvonásai is átalakultak volna.

 

- Állj, ez az én lányom! - ordított egy izmos férfi.

Csak bután néztek rá.

- Ez az én lányom, Zella!

A "népünnepély" elcsendesedett lassan.

- Szedjék már le onnan!

 

Az egyik mágus kapcsolt végre, de mire eloltották a tüzet, Zella belehalt az égési sérüléseibe. A megrökönyödött emberek istenhez fohászkodtak, de már ő sem segített. Az illúzió végleg lefoszlott a tetemről, így mindenki felismerte. Zella volt az, semmi kétség: a jó tanuló kislány, a szép, szőke hercegnő, az udvarias úri kisasszony, aki mindig olyan drága tudott lenni. Többen elsírták magukat, és még többen átkozódtak. Egy izmos férfi mindeközben magához ölelte a holttestet, és felüvöltött iszonyatos fájdalmában.

 

 

***

 

- Talán mégse kellett volna ezt tenni - motyogta Grunhilda a varázsgömböt bámulva. - Ő nem tehetett semmiről.

- Tudom, hogy szeretted a mostohahúgodat, de sajnos nem volt más választásunk - válaszolta Ludmilla. - Le kellett foglalni a varázslókat, amíg időt nyerjünk a meneküléshez. De most már biztonságban vagyunk, itt sosem lelnek ránk.

- Én vagyok a bűnös!

- Nem gyermekem, nem te vagy! Sokkal nagyobb bűnösek ezek a primitív emberek, aki kirekesztenek mindenkit, aki nem illik közéjük. Ha kilógsz a sorból, véged van. Megszólnak, bántanak, megölnek, mert ettől érzik különbnek magukat. Azt hazudják, többet érnek nálad. Ilyen gonoszak és buták az emberek. Ők tehetnek mindenről, nem te, ezt sose felejtsd el! Maguknak keresték a bajt! Ha te lennél a máglyán, akkor ünnepelnének, most azonban sírnak a rohadékok!

- És velünk mi lesz?

- Mi lenne, lányom? - mosolyodott el a füvesasszony, miközben eltűntette a varázsgömbben formálódott képet. - Nekünk nincs szükségünk az ostoba társadalomra. Én az életre foglak megtanítani, nem a sok sületlenségre, amivel az iskolában tömik a fejedet. Hamarosan egy csodálatos világ nyílik meg előtted, hát üdvözöld a szabadságot! Mostantól egy új élet kezdődik!

 

 

Vége

 

 

Nem zörög a haraszt, ha nem fúja a paraszt!

 

 

Köpülős Rozália néni úgy tapadt az ablaküvegre, akár a bélyeg a képeslapra. Nagyon unta már magát ebben a lagymatag időben. Amióta a férje meghalt, semmi szórakozása nem volt azokon a gyönyörű temetéseken kívül.

 

Temetés azonban, sajnálatos módon, mostanság alig-alig volt, ráadásul sokan haltak meg azok közül is, akikkel el tudott pletykálkodni, és ahogy teltek az évek, egyre magányosabb lett.

 

A szomszédok újak voltak, nem foglalkoztak vele egy cseppet sem - tőlük akár meg is dögölhetett volna! Haragudott is rájuk ezért rendesen, na meg azért is, mert borzasztóan tartózkodónak bizonyultak. A köszönésen kívül jóformán szóba se nagyon elegyedtek vele.

 

Állítólag a városból költöztek Bivalyröcsögére, na de látszott is a beképzelt modorukon!

 

Az asszonyka nemrég ment el a boltba, és épp most érkezett vissza. Rozália nem bánta, hogy leskelődött utána, mert olyat láthatott, hogy alig hitt a szemének: a szégyentelen fruskát a Kocsis Pista kísérte, és még a biciklijét is ő tolta!

 

A férje meg dolgozik közben! Mit képzel magáról az a szemérmetlen némber? Azt hiszi, nem látják az emberek, hogy mit csinál? Azt hiszi, még mindig a városban lakik?  Hogy mer ilyen nyíltan enyelegni azzal a kocsmatöltelékkel? Látszik is, hogy fiatal, a régieknek a szeme is kisülne a szégyentől!

 

Rozália visszahúzódott egy kicsit, nehogy észrevegyék, miközben halkan szitkozódott. A fiatalasszony megbotlott, Pista pedig elkapta, mielőtt elesett volna. Határozottan látszott, amint átkarolta!

 

Na de ilyet! És nem sül ki a szemük! Ez a nő is ugyanolyan cafka, mint a Horvát Rózsi volt. Az is megcsalta a férjét mindenkivel. Úgy látszik, ebbe a szerencsétlen kis faluba már csak az ilyenek költöznek be.

 

 

***

 

 

- Köszönöm, hogy segített! - mosolygott Juhász Dóra, amint átvette a biciklijét Kocsis Pistától. - Teljesen lapos lett a gumija. Ha pedig nem kap el, még a nyakamat is kitörtem volna! Ha, ha, ha!

- Semmi baj, örülök, ha segíthettem.

- Viszlát!

- Viszlát!

 

 

***

 

 

Köpülős néni összehúzta a szemöldökét. Egyszerűen nem tudott hová lenni az álmélkodástól. A szomszédasszony úgy nevetett arra a lókötőre, akár egy útszéli lotyó. Pont, mint a Horvát Rózsi csinálta! Az is így kezdte.

 

Na, csak ezt tudja meg a férje! Az ilyen persze meg is érdemelné. Szerencséje van, hogy egy hozzá hasonló úrinő nem foglalkozik ilyesmivel, de ez nagyon gyanús. Még csak nem is titkolóznak! Egyszerűen döbbenet. Ezt hallja meg Gizike a piacon!

 

 

***

 

 

- Én mondom neked, átkarolta! - csóválta a fejét Rozika a zöldséges pult előtt.

- Lehet, hogy csak segíteni akart neki - felelte Gizike.

- Látnod kellett volna, ahogy enyelgett vele!

- Nem is olyannak néz ki az a kis nő - szólt közbe Lajos, a gombaárus.

- Talán nem az a típus, de sose lehet tudni. A Horvát Rózsi is így kezdte, emlékezz csak vissza! Persze lehet, hogy ő tényleg nem az a típus.

- Na, igen, ha gyanúba akar keverni valakit, annak az a legjobb módja, ha mentegetni kezdi.

- Szó sincs arról, hogy gyanúba akarnám keverni!

- Azt látom. Pletykás vénasszonyok.

- Nem ért maga semmit, Lajos! - torkolta le Köpülős néni. - Szerintem még azt se venné észre, ha a felesége helyett én feküdnék este az ágyába. Nem veszi észre az apró jeleket. De egy okos asszony használja a fejét!

- Még az kéne, hogy maga feküdjön az ágyamba! Inkább a halál. Fejezze be a pletykálkodást, és menjen a dolgára!

- Megyek én, megyek! Nem kell ilyen ingerültnek lenni! Csak mert elmondom a véleményemet.

 

***

 

- Most nézd meg, Marika! - sóhajtozott Köpülős egy másik stand előtt. - Az a szegény férje meg dolgozik.

- Borzasztó.

- Ez még rosszabb lesz, mint a Horvát Rózsi, majd meglátod!

- Szégyen, hogy csak ilyenek költöznek ide.

- De én nem mondtam semmit! Nem is mondanék... csak azt a szegény férfit sajnálom. Mindenesetre nagyon gyanús. Ha a nyílt utcán így enyelegnek, mit csinálhatnak, ahol senki se látja őket?

- El tudom képzelni!

- Tegnap is egy óráig volt a boltban. Mit keresett ott addig?

- Tiszta fertő.

- Csak azt nem értem, miért gondolják azt, hogy az ilyesmi nem tudódik itt ki? Egy okos asszony használja az eszét.

- Nem törődnek azok vele! Felelőtlenek.

- Tiszta szégyen!

 

 

***

 

Másnap a kisboltban egy vadidegen férfi somfordált oda Juhász Dórához.

- Ne haragudjon, hogy megszólítom, de ön lakik a Tulipán utca száznégyben?

- Igen, én.

- Akkor jó, ha tudja, hogy a szomszédja, a Köpülős néni miket terjeszt magáról!

- Miket terjeszt rólam? - döbbent meg a nő.

- Azt, hogy megcsalja a férjét a Kocsis Pistával.

- Ki az a Kocsis Pista?

- Aki tegnap hazakísérte a boltból.

- Ja, igen, az a kedves fiatalember! Kilyukadt a biciklim, és segített hazajutni.

- Nos, az öreglány látta önöket az ablakból, és egyből járni kezdett az a csavaros agya. Végighaknizta az egész piacot vele, hogy maga, meg a Kocsis Pista...

- Akkor azért néztek rám olyan furcsán, az utcán? Úristen! Az emberek azt hiszik rólam, hogy valami kurva vagyok! Most mit csináljak?

- Őszintén szólva fogalmam sincs. Ez tipikusan az a helyzet, amikor minél jobban kapálózik valaki, annál inkább belegabalyodik a hálóba. Ha mentegeti magát, csak még gyanúsabb lesz. Tudja, milyenek a jónépek! Ha a bogár már a fülükbe van...

- De miért tett ilyet velem az a nő?

- Mert egy okos asszonynak hiszi magát. És szókimondó. Ha gyanakszik valakire, azt el is mondja. Mégpedig mindenkinek. Ha értene hozzá, még az internetre is kitenné.

- De ha ismerik, akkor miért hisznek neki?

- Nem mindenki hisz neki, de elég sokat meggyőzött már.

- Ez valami borzasztó! A legjobb lesz, ha elmondom a férjemnek. Ő majd helyre rakja.

- Rendben, csak azért szóltam, mert jó, ha tudja!

- Köszönöm.

- Szép napot!

 

***

 

 

Juhász Dóra idegesen várta a férjét. Már hat óra is elmúlt, de még mindig nem jött haza. A munkaidő csak négyig tart. A telefonját nem vette fel. Túlórázott már máskor is, de mindig hazaszólt előtte. Talán most elfeledkezett róla. Hol lehet ilyen sokáig?

 

Mikor kulcs csikordult a zárban szabályosan megkönnyebbült: végre hazatért Józsi.

 

A férfi elég nagydarab volt. Szakálas arcán bárgyú kifejezés ült. Dóra odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, de valósággal visszahőkölt az alkoholszagtól.

- Mi az, már meg se puszilsz? Én már nem vagyok jó?

- Be vagy rúgva?

- Na és aztán?

- De hát... holnap is dolgozol.

- Kit érdekel? Tudod, mit hallottam nemrég? Hogy megcsalsz valakivel.

- Erről akartam beszélni veled! Az egész nem igaz, csak egy rosszindulatú pletyka.

- Szóval tudsz róla! Na persze, hogy tudsz.

- Figyelj, az egész nem igaz!

- Naná, hisz mindenki erről beszél. Már a munkahelyemen is tudják. Tiszta hülyének érzem magam! Miért kellett ezt tenned velem?

- Nem csináltam semmit! Az a vén szipirtyó terjeszti, a szomszédunkban! Tegnap látott egy fiatalemberrel, aki hazakísért a gumi miatt. Tudod, a gumi! Nem akartam szólni, hogy kilyukadt, mert fáradt voltál. Majd megcsinálod... látod, összevissza beszélek.

- Kilyukadt a gumi? Ezt csak ilyen lazán mondod?

- A bicikligumiról van szó, fogd már fel! A Pista csak segített!

- A Pista. Már csak így hívod, igaz?

- Várj! Nyugodjunk meg egy kicsit! Szeretném, ha higgadtan megbeszélnénk.

- Nem akarom megbeszélni! - tolta félre Józsi az asszonyát, meglehetősen ingerült mozdulattal. - Ha neked jó az a szemét, akkor legyél vele boldog! De én még elkapom!

- Várj már egy kicsit! - próbálta Dóra visszahúzni az illuminált alakot, de ekkor váratlanul kapott tőle egy akkora pofont, hogy tüstént elvágódott.

Döbbenten pislogott. A férje még sosem ütötte meg. Vérzett az orra. Józsi ezután bement a konyhába, kihúzott egy fiókot, és egy jókora kenyérvágó késsel jött elő.

- Most megyek, és beszélgetek egyet a te kis lovagoddal.

 

 

***

 

 

- Féltékenységi dráma Bivalyröcsögén! - harsogta a televízió. - Egy agresszív férfi késsel számolt le a felesége szeretőjével! A támadás a nyílt utcán történt. A szeretőt négy szúrás érte, egy arra járó pedig, aki segíteni próbált, szintén megsérült. A támadó elmenekült, a mentők és a rendőrség nagy erőkkel vonultak a helyszínre. A dühöngő férfit később ártalmatlanná tették, a sérülteket elszállították. Ez már nem az első ilyen dráma volt a Cibak megyei kisfaluban.

 

Rozália néni elhűlten nézett. Szóval ez volt az a nagy szirénázás, amit nem tudott mire vélni! Tehát mégis igaz volt a gyanúja: az a szégyentelen szomszédasszonya megcsalta az urát. A gombaárus Lajos pedig még pártolta volna azt a cédát. Egy kicsit már őt is elbizonytalanította, de most végre kiderült az igazság.

 

Így van ez, na! Nem zörög a haraszt, ha nem fúja a szél. Ő persze egyből észrevette, hogy miféle az a nő. Elvégre egy okos asszony használja a fejét!

 

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!