Bejelentés


Anthony Norton művei Novellák, regények.













Anthony Norton

Boszorkányátok

(Kisregény)

 

Vajon kik a nagyobb és sikeresebb túlélők? A jó emberek? Vagy épp a rosszak?


Beronda, a boszorkány a Kerek erdőben lakott egy takaros faházban, amely sok tekintetben ugyanolyan volt, mint a gazdája - kívülről békét sugallt és tökéletesen beleillett a szelíd csendbe, belül viszont zűrzavaros volt a helyzet. Egy fák között kanyargó, vékonyka ösvény vezetett az épülethez. A közelben egy tisztáson zöld tó vizét borzolta a szél. A lombok halkan susogtak és mindenünnen idilli békesség áradt. Madárdal hallatszott, és az egész táj olyannyira meseszép volt, hogy szinte csalogatta a távolból érkező, pihenésre vágyó vándort.

És valóban csalogatta! Erről maga a boszorkány gondoskodott egy ötletes varázslat révén. A környezet csodálatos harmóniát árasztott, a házban viszont iszonyú volt a rendetlenség: pókhálók, piszok, szemét, széthajigált varázskönyvek. A plafonról denevérszárnyak, nyúllábak lógtak madzagokon, az ócska polcokon kitömött állatok sorakoztak. Egy üvegben emberfej lebegett valami áttetsző, zselészerű anyagban. Meglepően életteli volt a tekintete. Szomorúan nézett és néha pislogott. Patkányok szaladgáltak a mocskos rongyok, a szanaszét heverő tárgyak között. Penészes, kikopott szőnyegek a padlón. Dohos pusztulásszag töltött be mindent. Hatalmas, rozoga asztal mögött ült Beronda, elégedetten szemlélve magát egy tükörben. Ő is rozoga volt, ami ezúttal egy cseppet sem látszódott rajta, mivel egy csodaszép hajadon nézett vissza rá, kedves mosollyal az arcán. Szemeiben igéző szikrák ragyogtak égszínkék, bódító sugarakat lövellve mindenfelé. Göndör, szőke haja aranyló vízesésként hullott a vállaira. Hamvas bőr és finoman bájos arcvonalak. Okkal volt elégedett a külsejével.

- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem... ki a legszebb a vidéken?

Hirtelen felnevetett. Előbb gyöngyöző kacagással, majd fülsértő, rikácsoló hangon, amely egyáltalán nem illett hozzá. A tükörben lévő kép ekkor hullámzani kezdett, és az illúzió helyett immár a valóságot mutatta. Jobb lett volna, ha nem tesz ilyet! Még mindig nevetett, de már közel sem úgy nézett ki, mint az imént, mivel ezúttal egy kopaszodó, ráncos, undorító öregasszony nevetett vissza rá. Az a kevéske, szinte átlátszó haj, amely a feje tetején volt, mint valami gondozatlan madárfészek, csak még groteszkebbé tette amúgy sem túl ideális fizimiskáját; akárcsak a bűzölgő szájából kivillanó egyetlen sárga metszőfog. Arcába az idő vasfoga kíméletlenül belevéste szövevényes ráncait.

Most, ahogy kacagott, a tekintete még inkább eltorzult. Az egész feje olyan lett, mint egy ráncokkal telezsúfolt, szabálytalan kókuszdió. Hatalmas, hájas teste valósággal hullámzott. Kövérsége dacára feltehetően fogyott az utóbbi időben, mert a bőre igencsak löttyedt, megereszkedett volt; már amennyi kilátszott belőle a rongyos, átizzadt köpenyének nyakánál. Eme ruhadarab egyébként meglehetősen mocskos volt ugyan, mégis hálás lehetett érte minden minimálisan igényes ember, mert eltakarta viselőjének idomtalan testét. Nevetés közben horkantgatott, és hangos szellentéseket eregetett a nagyvilágba. S mikor azt hitte volna valaki, hogy az orrfacsaró bűzt már képtelenség még tovább fokozni, ő bebizonyította, hogy igenis lehetséges! Nem is gyengén! Az utálatos szagtól kissé ő is megkábult, ezért elhallgatott inkább.

Mogorván bámult maga elé, miközben arra gondolt, ki kellene szellőztetni, de hamar elvetette az ötletet. Jobb szerette az állott szagokat, mintsem a friss levegőt. Egykedvűen ült a bűzben, és álomittasan ásított egy nagyot. Sárga metszőfoga magányosan villant elő aszott ajkai mögül. Egy kissé unta magát ezen a hűvös kora délutánon. Amióta itt lakott, meglehetősen egyhangúan teltek a napjai, és ez már nagyon régen így volt. Vagy tíz éve telepedett meg az erdőben. Akkoriban még szerette ezt a helyet, mert úgy érezte, békére lelt. Azelőtt csak járta a nagyvilágot, mindenféle varázseszköz és mesés gazdagság után kutatva, mostanra viszont nagyjából rájött arra, hogy rendesen elszállt felette az idő.

Nem vágyott már másra, mint némi kegyetlenkedésre, mellyel kiélhette legsötétebb ösztöneit. A faházat előtte egy remete lakta, aki később kondérban rotyogva fejezte be az izgalmasnak éppen nem nevezhető, ám annál érdektelenebb földi pályafutását. Berondának megtetszett a házikó, és rögvest beköltözött, majd a saját ízlésének megfelelő módon rendezte be: itt akarta eltölteni öreg napjait. Egy csalogatóvarázst hozott létre, ami idevonzott néhány ételnek való embert, vagy másféle szerzetet. Jöttek is a különböző áldozatok sorban egymás után, holott a Kerek erdő elég békés, kihalt helynek számított. Ennek ellenére volt úgy, hogy minden héten friss húst evett, friss vért ivott.

Általában a hozzá tévedt vándorokat előzőleg megkínozta, mielőtt megölte és elfogyasztotta volna őket. Így teltek a napjai, ám egy idő után unatkozni kezdett. Varázstükrén keresztül a távoli vidékeket kémlelte, mígnem felfedezett egy romvárat, amely szintén az erdőben volt, úgy hetven mérföldnyire tőle... s furcsa mód még éltek is benne: egy ork rablóbanda tengette ott napjait. Egyes érzékenyebb tagjaira még ebből a távolságból is hatott a csalogató varázslat. Ezek az alakok elindultak, hogy hosszú és fáradtságos út végén kondérban főjenek puhára, egy kis mazsola vagy áfonyakörítéssel. Pár napig csak figyelte az életüket, aztán meglátogatta őket, csupán unaloműzésképpen.

A halálra rémített orkok azt a napot igencsak megemlegették! Sorra tünedeztek el a társaik, miközben a romok közül kísérteties hangok hallatszottak - a zajforrást azonban sosem találták meg. A csapat tagjai rettegve gyűltek össze, és egymást figyelve virrasztottak, ám volt, akit hiába kerestek. Másnap reggel viszont megtalálták öt eltűnt társukat - már ami megmaradt belőlük. Karóra tűzött fejük úgy volt elhelyezve, mintha őket figyelnék. Arcvonásaikra rádermedt a rettegés, és olyan közel tartózkodtak ahhoz a táborhoz, ahol a többiek az éjszakát töltötték, hogy az már tényleg félelmetes volt.

A halálra vált rablók egész nap feszülten őrködtek, és minden kisebb neszre szabályosan „ugrottak"... mégsem történt semmi. Ám ez valamiért egyáltalán nem nyugtatta meg őket. Sokan el akarták hagyni az „elátkozott területet", a vezérük azonban erélyesen fellépve ott tartotta őket, mert úgy gondolta, másutt nehezen találnának ilyen remek búvóhelyet. És úgy tűnt, végül neki lett igaza, ugyanis egy jó ideig nem történt semmi baj. Kezdtek végre megnyugodni a kedélyek. Ám alig egy hét elteltével újra elkezdődtek a rejtélyes eltűnések! Ekkor úgy döntöttek, mégis elhagyják a kísérteties táborukat, ezért elindultak észak felé, majd három nap múltán ugyanoda értek vissza - mintha körbe mentek volna. Pedig mindvégig északnak tartottak!

Nem értették a dolgot. Valósággal rettegtek, és még egymást is gyanakodva figyelték. Aznap este a tábortűznél megjelent nekik Beronda, s könnyedén a tudomásukra adta, hogy mindannyiukat meg fogja ölni, mégpedig szépen sorban! Elmenni úgysem tudnak, mert átkot rakott az erdőre: mindig ugyanide érnek vissza, bármerre is induljanak el. Ezek után színpadiasan felröhögött, majd eltűnt, mint aki jól végezte a dolgát. Érdekes módon néhányan szinte megnyugodtak, mert végre testközelből láthatták titokzatos ellenségüket. Addig ugyanis azt hitték, hogy kísértetek támadtak rájuk - az ősi romvár hajdan élt lakói, kiket megsértettek jelenlétükkel -, és mégis jobbnak látszott egy húsvér ellenség, mindenféle láthatatlan fantomoknál. Persze olyan is akadt, aki egyáltalán nem lett vidámabb vagy bizakodóbb.

A kétségbeejtő helyzet miatt ellentétek alakultak ki, és több alkalommal összeverekedtek. A boszorkány mind e közben kiválóan szórakozott, mivel a varázstükrén keresztül kifigyelte őket. És hogy még tovább fokozza a kellemes kikapcsolódást, az ígéretéhez híven látogatni kezdte a harcias kis társaságot. Mindig csak párat kapott el közülük, és a csapat fogyott... lassan, de biztosan. Bár egy alkalommal majdnem meglepték, de mostanra csak hárman maradtak - a három legravaszabb. Kíváncsi volt rá, mit terveznek ellene, ám megfogadta, hogy nem fürkészi ki őket, mert így izgalmasabb a játék. Nyögve állt föl kopottas asztala mögül, majd megropogtatta elfáradt derekát. Ideje volt befejezni a csatát.

Erőlködve nyitott ki egy hatalmas ládát; a fedél csikorgott, s por szállingózott mindenfelé. Nagyot prüszkölt, majd egy aprócska seprűt halászott elő, ami egy rövid szócska hatására megnőtt a kezében. Kiment vele a háza elé és megfürdette rusnya arcát a napban. Érdeklődve nézett körül. Enyhe, langyos szellő cirógatta végig. Igazán jó idő volt. Természetesen nem takarítani akart, mivel nem volt túlzottan tisztaságmániás fajta.

- Patkányfog és tigriskarom, oda repíts, ahová én akarom! - károgta vigyorogva.

A seprűn ülve csendben emelkedett el a tisztásról, magasan a fák fölé. Itt elfordult vagy kilencven fokot, mígnem a távoli romvár irányába állt be. Kellemetlen, fülbántó rikácsolást hallatva indult el; előbb csak lassan, nyugodtan, aztán egyre gyorsulva... végül pedig akkora sebességgel, hogy a langyos szél már valósággal fütyült a füle mellett. Alatta az erdő összefolyt, a fák villámgyorsan suhantak. Lejjebb ereszkedvén szinte súrolta a lombokat.

Távolabb egy nagyra nőtt törzset vett észre, amely messzire kinyúlt társai közül és kétfelé ágazott a teteje. Úgy nézett ki, mint egy hatalmasra nőtt csúzli a lombtenger felett. Rikácsolt egy nagyot, majd a szokatlan járművét a „csúzli" szárai közé irányította, még tovább fokozván a szédítő iramot. Egy pillanatra kissé megijedt, mert érezte, hogy ez húzós lesz... de végül sikerült neki! Elzúgott a villás elágazás között, bár kevésen múlott a tragédia. Rongyaiba belekapott a szél, s oly sebesen haladt tova, mintha valóban csúzliból lőtték volna ki. Jókedvűen kacagott fel.

Az ég meglepően tiszta volt - alig néhány felhő úszott rajta - na meg egy kalandvágyó boszorkány! A változatosság kedvéjért fejjel lefelé kezdett röpülni, ám hamar ráébredt, hogy ez nem az ő „kisportolt" testalkatának való. Úgy döntött, jobb, ha visszafordul inkább, és normálisan halad tovább úgy, ahogyan kell. Már csak azért is, mert ismét egy nagyra nőtt fát vett észre, mely az előzőhöz hasonlóan szintén kinyúlt a „csenevészebb" társai közül. Ez ugyan nem ágazott el, de pontosan az útjába esett! Villámgyorsan fordította magát vissza, s rögvest irányt váltott, de még így is alig tudta elkerülni a felé rohanó törzset. Szinte súrolta a vállával, amint elszáguldott mellette. Inogni kezdett, akár egy szúnyog a szélviharban, aztán újfent egyenesbe hozta magát. Összeszorította a száját. Ellenségeinek már nem sok dolguk lesz, ha telibe vág egy fát!

Óvatosan emelkedett feljebb. Úgy szórakozásból azért csinált még néhány csavart, aztán tényleg komolyra vette a figurát. Körülbelül fél óráig röpült, mígnem a távolban, a lombok fölé magasodva lepusztult tornyokat vett észre: megérkezett végre. Nagyjából harminc perc alatt tette meg a majd hetven mérföldes távolságot! Egy kissé el is unta magát, ezért nem bánta, hogy célhoz ért. Lelassította a seprűt, majd leereszkedett a földre. Biztonsági okokból gyalog közelítette meg a várat, mert nem szerette volna, ha idő előtt észreveszik - bár valószínűtlen volt, hogy ilyen korán számítanak megtisztelő látogatására, eddig ugyanis rendre az éjszaka sötétjében érkezett. Ezúttal azonban meglepetést akart okozni!

Egy varázsszóval összezsugorította a seprűjét, majd eltette. A lombok lágyan ringatóztak felette. A hatalmas fák között kicsinek és törékenynek látszott a ráncoktól szabdalt arcú vénség, akár egy manó. Lassan haladt célja felé, állandóan a tájat fürkészve. Megriasztott állatok szaladtak szét az útjából, és madarak szárnyának csattogása hallatszott, midőn rémülten rebbentek tova. Még jó négyszáz méterre volt a vártól, de már óvatosan lépkedett. Állandóan a bokrokat kémlelte, mágikus erejét pedig készenlétbe helyezte, hogy egy váratlan támadás esetén azonnal használni tudja. Kellemes izgalom járta át, s kezdte újra fiatalnak érezni magát. A vár közelébe érve fellebegett egy fára. Szimatolni kezdett, majd elmosolyodott. Egyetlen sárga metszőfoga undorítóan villant elő ráncos ajkai mögül.

- Közel vannak! Érzem a szagukat.
Valahonnan beszélgetés szűrődött felé.
- Elég mély lett a gödör?
- Talán. De legyen inkább még mélyebb!
- Szerinted ma este jönni fog?
- Mondtam már, hogy nem tudom!
A hangok felé lebegett, úgy öt méter magasságban.
- Jövök, kicsi bogárkáim - suttogta gonoszul. - Hamarabb, mint hinnétek.

Egy meglepően épségben maradt kupolás torony közeléből hallatszott a beszéd, furcsa mód egy gödör mélyéről.

- A fene egye meg! - morgolódott valaki. - Elegem van az egészből!
- Mondtam már, hogy ne hisztizz!
- Mondtad ezt... mondtad azt... te mindig olyan okos vagy, Bendegúz! A legjobb lenne szerintem, ha nem mondanál inkább semmit!
- Én benne vagyok, Dargel, de cserébe akkor te is fogd be a szádat!
- Be fognám én... de már teljesen kivagyok. Hát nem értitek, marhák? Úgyis végez velünk! Mire megyünk ezekkel a nevetséges csapdákkal?
- Üljünk inkább ölbe tett kézzel, és várjuk, amíg megjön?! Esetleg szedjünk finom fűszernövényeket, aztán másszunk bele a bográcsába?! Úgy védekezünk, ahogy tudunk! Mi mást tehetnénk?
- El is bújhatnánk!
- Hova akarsz elbújni előle? Mérföldekről kiszimatol még varázslat nélkül is.
- Főleg téged. Elég büdös vagy.
- Te sem vagy virágillatú, Árvelt. De ha el akartok menekülni, akkor tessék! Az erdőn bűbáj van. Felesleges újra próbálkozni, úgyis mindig ide érünk vissza. El kellene fogadnotok végre!
- Mi sem vagyunk hülyék, Bendegúz! Nem te osztod itt az észt. Ezt viszont neked kellene már elfogadni!
- Akkor mit nyavalyogsz folyton?

Ott voltak mind, szépen egy csomón! De látni még nem lehetett őket, csupán a hangjuk hallatszott a gödör mélyéről. A kidobált föld dombot képezett a verem mellett.

- Így sohasem végzünk! - kiáltotta Bendegúz. - Miért kell folyton veszekedni?
- Mert te olyan nagyokos vagy, azért!
A hangulat nem volt valami rózsás.
- Én csak azt mondom, ha bujkálunk, attól csak érdekesebbé tesszük a rusnya, vén banyának a vadászatot. Játszunk inkább a mi szabályaink szerint! Mi ebben az okoskodás?

A „rusnya, vén banya" közben alig harmincméternyire lehetett tőlük: egy faágon csücsülve, kíváncsian fülelt.

- Értsétek meg, barátaim, össze kell tartanunk! Csak így nyerhetünk! Abból semmi jó nem származik, ha feladjuk. Higgyétek el, egységben az erő!
- És persze te leszel a főnök! Jól gondolom, Bendegúz?
- Hogy te milyen bunkó vagy, Dargel!
- Na, jó, ti vitatkozzatok nyugodtan, én közben megyek és brunyálok egy jót - morogta a harmadik méltatlankodva. Ügyetlenül kászálódott ki a gödörből. - Brunyálok az egészre!

A testes ork dühösen hajította ásóját a földre, majd megindult egy fatörzs felé.

- Ne menj messzire, Árvelt!
- Már brunyálnom se szabad engedély nélkül? - morgolódott halkan. - Ez a Bendegúz tényleg egy nagy marha. Egy okoskodó tuskó, semmi egyéb.

Nyílegyenesen Beronda felé tartott!

- Nyavalyás, fontoskodó idióta.

Hirtelen megtorpant és elgondolkodva nézett maga elé, mintha megérezte volna a veszélyt. A fán gubbasztó „vadász" még a lélegzetét is visszatartotta - suttogott valamit, amitől a körvonalai elmosódtak! Teljesen beleolvadt a lombok közzé. Egyszerűen eltűnt, mintha légneművé változott volna. A rabló azonban mégis megérzett valamit, ha mást nem, a szagát, ugyanis jobbra indult tovább... ám néhány lépés után újra megtorpant.

„Mit csinál ez?"

Ekkor ismét irányt váltott - ezúttal balra kanyarodott, aztán vagy tíz méter után ismét balra fordult, végül pontosan az ő fájánál állapodott meg! Elhűlve figyelte. Ekkora szerencsét remélni se lehetett volna! A sors kanyargós útjai bizony kiszámíthatatlanok. Elmosolyodott. Még egy egér se megy oda ilyen pontosan a sajthoz. Bár ezúttal inkább a macskát találta meg.

„Ez aztán az engedelmes tízórai. Még csalogatni se kellett."

Árvelt a fa tövében félreérthetetlen mozdulatokkal a dolgát végezni készült, ám megreccsent felette egy ág, mire rémülten nézett föl, majd meresztgetni kezdte a szemeit. Nem volt képes eldönteni, hogy mit lát. Mintha egy amorf, áttetsző, amőbaszerű lény lett volna a lombok között. Leárnyékolta a szemét. A „valami" megmozdult, mire rekedten kiáltott egy rövidet, de többre már nem volt ideje.

Odafentről kígyó hullott felé - szinte rápattant a dög. Egyenest a semmiből jött, és pillanatok alatt körbetekeredett a nyakán. Az izmos test összehúzódott, hihetetlen erővel, aztán roppanás hallatszott. Egy korhadt faág ad ki ilyen hangot, mikor rálépnek. Árvelt már nem kiabált; hang sem hagyta el többé szűzi ajkait. Tehetetlen teste nagyot dobbant a földön, majd egy másik nehéz test érkezett meg: Beronda ugrott le a magasból. Még mindig áttetsző külseje volt. Valami probléma lehetett az álcavarázslatával.

- Mi történt?! - ordította valaki rémülten.

Kevés ideje maradt. Az amorf testen hullámzás futott végig, és elkezdett átalakulni: villámgyorsan vette fel a halott alakját - az alkata még hasonlított is rá -, azt nem is nagyon kellett utánoznia. Meglepően gyorsan alakult át, de még így is majdnem elkésett. Egy pillanattal később egy nyurga férfi mászott ki a kicsivel odébb lévő gödörből. Ránézésre elég rágós húsúnak látszott... ráadásul mérges volt, mert ingerülten ripakodott rá.

- Mit kiabálsz, te hülye?! A szívbajt hozod ránk!

Meglehetősen ízetlen és bosszantó reggelinek látszott. A rafinált „vadász" megköszörülte a torkát és igyekezett élethűen utánozni áldozata hangját.

- Csak egy kígyót láttam!

A földön heverő tetemet figyelte: a kövér testet szerencsére jól eltakarta az aljnövényzet, ugyanis egy kisebb bokor volt előtte. Izmos, koromfekete, izzó szemű kígyó tekeredett le a nyakáról.

- Akkor se kell kiabálni! Már azt hittük, bajod esett! Elkapott a boszorkány, vagy ilyesmi.
- Nem kapott el... engem ugyan nem!
- Akkor ne ordibálj mindenféle szerencsétlen kígyó miatt!
- Bocsánat, csak megijedtem.

A másik furcsán nézett rá, mintha meglepődött volna rajta, hogy bocsánatot kértek tőle.

- Jól van! - kiáltotta megenyhülve. - De több ilyen ne legyen!
- Nem lesz.
- Végezd el a dolgod, aztán gyere segíteni! Ki kell ásnunk néhány gödröt, és a földet is szét kell hánynunk, hogy egyenletes legyen a talaj! Feltűnő egy domb a tisztás közepén.
- Nincs több dolgom! Most már tudok veletek foglalkozni!

A magas fűben heverő tetemet átlépve, lendületesen indult meg a beszélgetőpartnere, vagy inkább a legújabb áldozata felé. Igyekezett bizalomkeltő képet vágni. Könnyedén szökkent át egy kisebb bokor felett, miközben kedvesen mosolygott „barátjára", aki ahelyett, hogy visszamosolygott volna, dühösen kiabálni kezdett felé:

- Vigyázz már, te hülye!

Beronda alatt beszakadt a föld, és jó három métert zuhant, egyenest a kihegyezett karók közé - az egyik át is döfte a bal combját. Erőteljes fájdalom hasított belé, amint elöntötte a vér. Úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg.

- Idióta!

A kétségbeesett kiáltást szinte meg sem hallotta az iszonyatos kíntól. Bal combjába mélyen fúródott bele a kihegyezett fadarab, az artériától nem is nagyon messze. De még így is külön szerencséje volt, hogy csak egy döfte át, mert a többinek közé esett. Harsányan ordított, miközben tőle telhetően igyekezett letompítani az éles fájdalmat. Elzsibbasztotta a combját, majd lassan húzta ki a karóból. Rögvest gyógyítani kezdte magát a legerősebb varázslattal. Csurom vér lett a keze. Lehunyta a szemét és erősen koncentrált. A fájdalom tompulni kezdett.

- Jól vagy, haver?

Kiváló gyógyító igéket ismert. Mikor pár pillanat múltán kinyitotta a szemét, már semmi baja sem volt, pedig a sérülése kevéssel azelőtt még igen komolynak számított... ám a gyógyító energiáknak hála, csak tompa fájdalom maradt az iszonyatos kínokból. Kíváncsian nézett fel. A hórihorgas ijedt képpel, szörnyülködve sasolt a gödörbe.

- Semmi bajom!
- Semmi bajod? De hát csupa vér vagy!
- Csak egy karcolás. Szóra sem érdemes.
- Csak megkarcolt? Hihetetlen! Nem akarom mondani, kinek szokott ekkora nagy szerencséje lenni! Nekem nem lenne, az biztos!

Egész megkönnyebbültnek látszott.

- Állati nagy mázlid volt!
- Tisztában vagyok vele - válaszolta vigyorogva, aztán megpróbált kikapaszkodni a csapdából, ami nem tűnt túlzottan nehéz feladatnak, tekintve, hogy egy indához hasonló kötelet vett észre, ami kitűnő kapaszkodónak látszott.

Valamit azonban nem tudhatott: a kötél nagyon hosszú volt. A gödör szélén indult meg kifelé a földön, aztán nyílegyenesen haladt a magas fűben vagy öt métert, majd körbetekeredett egy fatörzsön, mégpedig egy olyan hurokkal fogva át, melyet egyetlen rántással ki lehetett oldani. De még itt sem volt vége! A „csalafinta inda" ezúttal felfelé haladt tovább; a vaskos fa oldalán, fel egyenest a lombokig - itt újra megkerülte a törzset, de már hurok nélkül - majd egyenesen végighaladt egy bivalyerős faágon, ahol egy villás elágazásnál már lefelé lógott; a végén pedig egy háló volt, melyben egy kisebbfajta szikla pihent. Azzal talán egy elefántot is agyon lehetett volna zúzni! És a kőszikla, hogy - hogy nem, pontosan a feje felett lógott, vagy tíz méterrel. Még nem ocsúdhatott fel a váratlan meglepetésekből, ez lehetett oka elhamarkodott reakciójának. Egy cseppet se gondolkodott azon, miért lóg a kötél a gödörcsapdába. Ösztönösen megmarkolta, s megpróbált kimászni a felszínre.

- Ne csináld, te állat!

A kétségbeesett ordítás egy megkésett figyelmeztetés maradt csupán. A „mentőövbe" kapaszkodván megpróbálta felhúzni magát, mire a hurok kioldódott, s a hálóba font kő zuhanni kezdett. A nyurga rabló tigriseket megszégyenítő fürgeséggel vetődött az „inda" után, és sikerült elkapnia! Tiszta erőből visszafelé húzta, így akadályozván meg a tragédiát. Ám nagyon erőlködött, mivel a szikladarab iszonyúan nehéz volt - hárman kellettek, amikor nagy nehezen felhúzták a lombok közé. Ő viszont csak egyedül volt! Megtartotta ugyan, de majd összecsinálta magát.

- Mássz ki, te állat! Siess már!

A boszorkány elismerően figyelte a feje fölött lógó sziklát. Végre megértette a csapda lényegét.

„Az anyátokat!"

Nem zárta a szívébe az ellenfeleit. Közben azonban újabb „társa" érkezett. Egy szakállas, rusnya arc bámult rá odafentről. A pasas mogorván csóválgatta buldogszerű fejét.

- Hogy lehetsz ennyire hülye?
- Magam se tudom.
- Na, gyere, segítek kimászni!

Hallgatván a szép szóra, ugrott egy nagyot, és megmarkolta a lenyújtott kezet, kis híján berántva jótevőjét is a gödörbe. Az azonban igen erős volt: nagy nehezen megtartotta, amíg a talpát a verem falának támasztva felfelé lépkedett. A magasabbik közben valósággal rosszul lett az erőlködéstől.

- Siessetek már! Csúszik a kötél!

Veszélyes pillanatok voltak. A pórul járt banyának sikerült megkapaszkodnia megmentőjében, aki még feljebb húzta, majd nagyot nyögve hátravetődött, és kirántotta végre a gödörből! A következő másodpercben már zuhant is a szikla; egyenest a karókra a verem alján. A „hórihorgas" rémülten nézett rájuk, és amikor látta, hogy sikeresen ki tudtak mászni, szabályosan megkönnyebbült.

- Bocsika, de... nem bírtam már tartani tovább!
Megtörölte verejtékező homlokát.
- Ez durva volt egy kissé!
- Egyetértek!
A földön fekve pihegni kezdtek.
- A jó életbe... hogy lehetsz ennyire marha? Még térképet is csináltunk a csapdáinkról! Ennyire hülye nem lehet valaki!
- Az még hagyján, de odafele kikerülte. Visszafele viszont már kiment a fejéből! Mit mondjak erre... te tényleg marha vagy, Árvelt!
- Én csak... nem vettem észre.
Szinte röstellni kezdte magát.
- Jól van - legyintett a zömökebb fásultan. - Szerencsére megúsztad. Legalább tudjuk, hogy működik a csapda. De a fenébe is... mit összeszenvedtünk, mire felhúztuk a követ! Most meg kezdhetjük elölről. Bár szerény véleményem szerint teljesen felesleges.
- Miért mondod ezt?
- Te tényleg nagyon buta vagy! Szerinted a boszorkány majd beugrik egy ennyire primitív csapdának?
- Szerintem be!
- Miért? Mert te beugrottál neki? Hidd el, ő nem olyan ostoba, mint te vagy!
- Honnan tudod?
- Onnan, cimbora, hogy már mindenkit elkapott rajtunk kívül. Nem lehet olyan gyenge eszű, ütődött barom, hogy át tudjuk verni evvel a primitív marhasággal.
- Azért ne dicsérd őt ennyire!
- Miért ne dicsérném? Meglátod, csak röhögni fog ezen a gyerekes csapdán! Nem fogjuk vele megetetni, az már biztos.
Lemondóan legyintett.
- A francba az egésszel!
- Talán ő is meglepődhet. Legyünk bizakodóak!
- Persze, és bizakodva haljunk meg, úgy, mint a többiek. Most már tényleg kezdesz dühíteni! Nem elég, hogy tönkre vágod a fáradtságos munkánkat, még jössz itt ezzel a naiv, optimista szöveggel is. Mi a fene ütött beléd? Napszúrást kaptál?
- Miért? Mert reménykedni mer? - kérdezte haragosan Bendegúz. - Már az is baj? Kezd elegem lenni a nyavalygásaidból!
- Én csak azt mondom, hogy balgaság ennyire együgyűnek lenni, mert akkor pofára esünk! Nem árt, ha tisztában vagyunk a realitással. Felesleges hamis illúziókba ringatni magunkat. Semmi értelme egy efféle csapdának!
- Szerintem kiválóan működött.
- Te direkt csinálod ezt? Ne bosszants már! Te beleestél ebbe a verembe, sőt talán beleeshet egy rövidlátó vaddisznó is, ha úgy hozza a sors... de biztos lehetsz benne, hogy az a minden hájjal megkent elmebeteg, aki ránk vadászik... ő bizony sosem fog beleesni!
- És ha mégis?
- Na, látod, ez az! Ha mégis, akkor mi van?
„Akkor úgyis kihúzzátok."
- Akkor az van, cimbora... hogy ha nem hal meg rögtön - mint ahogy te sem haltál meg -, akkor meggyógyítja magát! És ő biztos nem lesz ostoba megrántani a kötelet! Sokkal ravaszabb annál! Miért csináltuk a vermet, ha segítünk belőle kimászni? Logikus észrevétel, nem igaz? Csak nem olyan gyenge eszű, debil, idióta, hogy ennek a gyengécske trükknek beugorjon! Vagy ha mégis, akkor mit ne mondjak, elég csökött agyú!

Beronda kezdett ideges lenni, de a buldogarcú továbbfolytatta, egyre tudálékosabb, kioktató stílusban - egész belejött már.

- Sajnos, barátaim, esélytelenek vagyunk ezekkel a gyermeteg trükkökkel, csak ti még nem jöttetek rá.
- Akkor halljuk a tanácsodat! - kiáltotta Bendegúz vehemensen.

Láthatóan már egy kiélezett ellentét volt köztük, ami valószínűleg nem most kezdődhetett el. Feltehetően mindketten a tudálékos fajtából valóak voltak, és ha ilyenek kerülnek össze, abból bizony semmi jó nem származik.

- Neked mindig jár a szád, de eddig még egy épkézláb ötleted sem volt!
- Én csak azt látom, hogy napok óta ásunk itt összevissza! Lassan felássuk az egész erdőt, mint valami munkamániás pockok! Annyi a csapda, hogy már magunk se tudjuk, melyik hol van... épp most derült ki az imént. Egyébként nem csoda, hogy ez a szerencsétlen belelépett az egyikbe! Kíváncsian várom, melyikünk lesz a következő! Annak a beteg agyúnak csak érte kell jönnie az ételnek valóért. Semmit se kell tennie! Nehogy már erőlködjön szegény... mert amilyen barmok vagyunk, magunkat öljük meg! Jól mondom, nagy eszű cimborám?!
- Van egy ötletem - felelte elgondolkodva a magasabbik. - Te leszel a csali.
- Micsoda?
- Téged kötlek valamelyik csapda fölé. A boszorkány majd beleesik, mire elérhetne. Vagy ha netán mégsem, nekem úgyis jó! Akkor legalább tőled megszabadulok! Már ez is egy eredmény!
- Te teljesen hülye vagy!
- Fogd be a szádat, mert ha én fogom be, azt nem köszönöd meg! Elegem van az állandó kifogásaidból! Ha nem tetszik valami, menj külön, hátha egyedül többre mégy!
- Többre is megyek, két ilyen szerencsétlen nélkül!
- Na, most lett elegem belőled! Szétverem a pofádat!
- Jaj, de megrémítettél! Szabályosan ledermedtem a rettegéstől. Még a végén nekem jössz azzal a szörnyű nagy erőddel, és akkor meg kell, hogy üsselek. Aztán meg áshatom a sírodat. Már épp eleget lapátoltam, csontika barátom! Megtalál egy pofon aztán nézhetsz magadon körbe!
- Ezt ismered? - kérdezte Bendegúz, és szájba vágta, mégpedig olyan erővel, amitől egyből elvágódott.
- Na, kit talál meg a pofon?

A zömök rabló felkelt a földről, majd busa fejét előreszegve nekiugrott barátjának, akár egy begőzölt bika a torreádornak. A hórihorgas hanyatt esett, amint „felöklelték", ám felrántotta vékony lábát, és a talpát megtámasztva „vitapartnerének" hasfalán, egy nagy erejű taposó mozdulattal átrepítette a másik oldalra. Dargel megemelkedett, majd bukfencet vetett a levegőben, mint egy ígéretes tehetségű cirkuszi akrobata. A leérkezéssel azonban baj volt, ugyanis nagyot nyekkenve, a hátára esett. Ha ez egy mutatvány lett volna, akkor a landolás még csiszolásra szorult. De már ugrott is fel igen harciasan. Talán gyakorolni szeretett volna még egy kis akrobatikát. A szorgalmát mindössze a haragja múlta fölül. Meg kell hagyni, nagyon durcás lehetett; ez tisztán látszódott indulatos tekintetén. Kicsattant szájából vér szivárgott. Ráadásul mintha megrettentek volna tőle.

- Fogd le őt, Árvelt! - hallatszott a rémült kérés.
- Majd ha hülye leszek.

Dargel támadásba lendült! Fejét a széles vállai közé húzva, mint valami élő ágyúgolyó „robbant" előre, és lendületből ütötte meg „vitapartnerét". A súlyos vasököl a horpadt mellkason csattant, minek következtében az égimeszelő szaladni kezdett hátrafelé, majd hanyatt zuhant. Úgy tátogott, akár a partra vetett hal.

- Nesze! Kaptál egy mely porost! Hogy mertél megtámadni engem?!

A szakállas, zömök rabló dühösen köpött ki egy nagy halom vért.

- Jegyezd meg, ezt senkinek se tűröm el! Kitaposom a beledet mindjárt!

De valamiért mégsem váltotta be a fenyegetődzését, csak szitkozódott. Pedig simán összerugdoshatta volna „ellenfelét", aki még mindig a földön fekve szenvedett - alig tudott levegőt venni. Aztán nagy nehezen felkelt és bután nézett maga elé. Társa - vagy lassan már az ellensége inkább -, tovább szidalmazta.

- Jegyezd meg, te rohadék, egyszer és mindenkorra... itt nem te vagy a főnök! Otthon, a kis családodnál úgy játszod az urat, ahogy akarod, de ebben a csapatban... főképp, hogy már csapatunk sincs... csak egy senki vagy! Világos? Te is ugyanolyan vesztes vagy, mint a többi hozzád hasonló, fontoskodó idióta! Azt hiszed, parancsolgathatsz? Veled majd megyünk valamire, mert olyan okos vagy? Ki kell, ábrándítsalak, barátom! Egy senki vagy! Egy beképzelt, nagyképű alak, aki azt hiszi, mindent jobban tud a másiknál! Közben meg egy ostoba vesztes vagy, semmi egyéb! Ez pedig már sosem fog megváltozni!
- De legalább jó erősen szájba tudlak verni! - felelte Bendegúz, mintha ez egy erény lett volna, és újból megütötte; mintegy gyakorlati bizonyítékképpen arra vonatkozólag, hogy valóban rendelkezik eme remek tulajdonsággal az oly sok hiba mellett.

A bulldogarcú immár másodjára ismerhette meg a csípős ütéseit, és erre bizony már végképp nem számított. Nagyon meglepődött azon, hogy egy erőteljesen „mellbevágó" élmény után újra meg merik támadni; ráadásul igen hatékonyan! A csontos, kemény ököl nagyot csattant az arcán - valami széles ívű horogféle lehetett. A feje rendesen hátravágódott tőle, ám ezúttal nem esett el.

„Megölöm a rohadékot!" - mart belé a gyűlölet egyből.

Félrehajolt egy egyenes elől, ami túl rövidnek, pontatlannak bizonyult, aztán már lendült is előre igen lelkesen. Ellenfele azonban, úgy látszik, számíthatott rá, mert elhátrált az útjából, s az ökle újra kipattant, mint valami ostor. Két villanó balegyenest helyezett el az arcán, majd oldalt lépve kemény jobb horgot mért az állcsúcsára, amitől újra elvágódott.

- Nesze, te rohadék! Ezt egy vesztestől kaptad!
- Eldöntöttétek már, melyiktek legyen a főnök? - kérdezte „Árvelt" a fejét csóválgatva.
- Te mit bazsalyogsz oly vidáman?! - fakadt ki a „győztes". - Örülj neki, hogy kihúztunk a gödörből!
- Örülök is.
„Csak ti nem fogtok."
- Akkor miért vigyorogsz folyton? Szórakozol talán rajtunk?
- Nem tagadom! Felettébb szórakoztató marhák vagytokszerű anyagban. Meglepően r a valm egy idő utk rbe mentek volna. Pedig mindvtő iramot. Egy pillanst figyelve virrasztottak, ss megflt; hang sem hagyta el tnozni pve, lendatra kissrolta a vValahonnan beszbr /g mindig kkent ba. djbr /rgott. R. T mindketten.
- Igen? Akkor jól szájba verlek téged is mindjárt!
Fenyegetően indult meg felé.
- Szétrúgom a hájas seggedet! Az lesz ám a szórakozás!

Szemei villámokat szórtak. Dargel közben a fejét rázogatta, és egyre élénkebb lett. „Árvelt" a tenyereit maga elé tartva hátrálni kezdett.

- Nyugalom, barátom! Kár heveskedni.
- Akkor mit provokálsz?
- Eszemben sincs.
Bendegúz megtorpant és gyanakodva figyelte.
- Olyan furcsa vagy.
- Vajon miért?

A szétvert arcú rabló közben szédelegve állt fel a földről, és dühösen nézett „vitapartnerére". Sejthető volt, hogy még nincs vége a torzsalkodásnak.

- Nem is tudom... - bizonytalankodott az égimeszelő. - Például, miért nem fogtad le azt a barmot?
- Miért tenném? Hogy engem verjen el? Semmi közöm a kicsinyes vitáitokhoz.

Közben elégedetten nézte a „barmot", aki fenyegetően indult meg feléjük, ám a hórihorgas nem láthatta, mivel háttal állt neki.

- Tudom már, hogy mi a gyanús rajtad!
- Igen?
- A szagod. Más lett a testszagod! Eddig is büdös voltál, de valahogy másképpen! És ez a hülye viselkedésed... meg, ahogy beleestél a csapdába, mint aki nem tudja, merre van! Ráadásul nem lett semmi bajod. Pedig igen sűrűn vannak rakva a karók az alján. Mégsem... sérültél meg.

Szemeit hirtelen tágra nyitotta; az arcán rémület és iszonytató felismerés ragyogott fel. Kiáltani akart, hogy figyelmeztesse barátját a veszélyre, de valaki hátulról megfogta a vállát, és megpördítette elég durva módon, így szembekerült... magával a barátjával! Ám figyelmeztetni már nem tudta, mert akkora pofont kapott tőle, hogy majd kiugrott a szeme. Ahogy összecsuklott, úgy érezte, mintha kalapáccsal vágták volna képen - még az ég is rászakadt. Hirtelen nem fogta fel, mi történt. Az ütés jókorát csattant és igen látványos volt. Vér fröccsent szét, midőn összerogyott... aztán még bele is rúgtak egyet.

- Nesze, te rohadék! Fogsz itt velem piszkoskodni, azt hiszed?
- Gratulálok! - bólogatott a boszorkány elismerően. - Ez aztán jókora pofon volt. Ritkán látni ilyet.
- Tudod, hogy van... igyekszem, ugye.

Krákogni kezdett, és érdekes módon, mintha zavarba jött volna a dicsérő szavak hallatán - egy kissé még el is pirult.

- Tényleg szép ütés volt. Kár szerénykedni.
- A fenébe is, barátom! Te vagy az egyetlen épeszű még köztünk. Szabályosan más szemmel látom a világot, ha a nyugalmadat tapasztalom. Te nem okoskodsz, nem fölényeskedsz, csak teszed a dolgodat, mindenféle megjátszás nélkül. Még a végén én is bizakodó leszek. Szerinted túl fogjuk ezt élni?
- A verekedéseket?
- Nem, te hülye! A boszorkányt!
- Ez nehéz kérdés.
- Na, látod! Szarban vagyunk, hát persze! Bizakodni lehet ugyan, de legyünk azért őszinték. Hiába is játszaná itt bármelyikünk a hadvezért, azzal bizony cseppet se nőnek az esélyeink, sőt inkább csökkennek. Igazam van?
- Ebben bizony igazad.
„Főleg ha leütöd a társadat."
- Na, ugye, hogy igazam van! Ez nem is lehet kérdés. Csak ez a tudálékos hólyag okoskodik folyton! Mert feszt agymenése van! Ha kicsit ráhagyjuk, egyből nőni kezd az esze. Végül akkorára növeszti az agyát, hogy már a fejét se bírja megtartani a csenevész nyakán. Pedig a túl sok gondolkodás csak árthat egy ilyen szerencsétlennek! De nem bírja ki... nem bírja ki, hogy ne játssza a fővezért, az isten barma! Egyszerűen elegem van belőle!
- Meg tudom érteni.

Az „isten barma" közben mocorogni kezdett. Felnyitotta beesett szemeit, és tétova mozdulatokkal próbálta talpra küzdeni magát.

- Kedvem lenne megint leütni.
- És ki tart vissza?
Láthatóan erősen munkált bennük az empátia.
- Á, inkább mégsem. Így is hülye szegény, hát még, ha megint lecsapnám. Egyenesen menjél már, te szerencsétlen! Egyáltalán hová indulsz?

Bendegúz az arcát tapogatta. A fejét rázogatva, halkan szitkozódott. Pár pillanat múlva jóval tisztább lett a tekintete. Csodálatosan hamar magához tért az iszonyatos erejű pofon okozta megrázkódtatásból. És hogy az „észhez térés" még sikeresebb legyen, még jól meg is rángatták.

- Ha még egyszer nekem jössz, megöllek! Érted, amit mondok? Pofázzál már! Vagy kába vagy még?

Ám igen szívós fajtának bizonyult, mert a tekintete egyre jobban kitisztult. Valamiért azonban képtelen volt megszólalni, pedig nagyon igyekezett. Megdörzsölte az arcát, és vádlón mutatott harmadik társukra. Feldagadt képén rémület tündökölt. Kézzel-lábbal beszélni akart, holott szájjal kellett volna; de avval csak tátogott, akár egy vetélytársait ijesztgető víziló. Torkából mély, érthetetlen hörgések törtek elő. Próbált rajtuk változtatni. A hörgések morgásokká alakultak. Csodálkozva figyelték.

- Ez most a pofontól van?
A hörgő - morgó, harákoló hangok egyre erősödtek.
- Nézd, haver... vannak ugyan problémáink, de ennyire azért nem kell elborulni. Inkább okoskodjál, még az is jobb, mint ez.

Az égimeszelő azonban szaladni kezdett; bár kissé támolyogva, és furcsa módon olyan volt, mintha előlük menekült volna.

- Ez most a pofontól lett ilyen? Te érted ezt, Árvelt? Feszt a szájára mutogat. Most meg terád, mintha félne tőled. Szórakozik a nyavalyás? Még van kedve hozzá? De nem úgy néz ki... ez valóban fél! Mi lett veled? Most színészkedsz? Szólalj már meg, te hülye, mit játszod az eszed?! Én mindjárt pofán vágom még egyszer! Mi üthetett belé? Az öklömön kívül, persze.

Árvelt csak hamiskásan mosolygott, és széttárta a karját, jelezve, hogy tanácstalan, a kaján tekintete viszont árulkodó volt.

- Te tudsz valamit, barátom! Mi a nyavalya folyik itt?

A kövér ork tovább vigyorgott, majd megvonta a vállát, és elkezdett felemelkedni a levegőbe! Mintha kötéllel húzták volna a magasba... ám kötél nem volt! Egyszerűen fellebegett egy faágra, jó négy méter magasságba. Dargelnek majd leesett az álla.

- Ezt hogy csináltad?
Megrökönyödve bámult.
- Még mindig nem érted?

A köpcös férfi körvonalai ekkor hullámzani kezdtek. Elmosódott, majd átalakult, és az a valaki jelent meg helyette, aki miatt már jó ideje rémálmok gyötörték őket.

- Így már világos? Sikerült végre megfejtened a rejtélyt, kedves kis ínyencfalatom?
- Átkozott!

Dargel lassú felfogását a gyors cselekvés követte; felkapott egy követ, és hozzávágta ellenségéhez, akit olyannyira meglepett a primitív támadás, hogy még védekezni is elfelejtett hirtelen. A lapos kődarab a szeme alatt találta el, kis híján megvakítva.

- Au!

Majdnem leszédült a faágról. A „tízórai” menekülni kezdett, és a kupolás torony felé vette az irányt. Oda futott, ahová a sorstársa is, aki már eltűnt a bejárat mögött. A robusztus rabló az alkatát meghazudtoló fürgeséggel vetette magát utána. Ahogy beugrott a nyíláson, egy lapát csapódott az arcának. Hátrazuhant a jókora „tenyerestől” és újra odakint találta magát.

- Bocs, haver! - hallotta az ijedt mentegetődzést. - Azt hittem, a boszorkány az.

Persze ez sovány vigasz volt, ami egyáltalán nem javított a helyzeten.
Sajnos az orra inkább hasonlított már egy eldeformálódott burgonyához, mintsem szaglószervhez.

Beronda még mindig a faágon csücsült. A tenyeréből kiáramló energiával begyógyította a szeme alatt lévő sérülést, a másik szemével pedig a képen törölt alakot figyelte. Bár még fájt kissé az arca, nem bírta ki nevetés nélkül. A két idióta még ilyenkor is egymást püfölte. Eddig több gondot okoztak önmaguknak, mint amelyet ő csinált nekik. De ideje volt véget vetni a bohóckodásnak!

- Kőzápor! - károgta haragosan.

A bulldogképű a szétvert orrát tapogatva. Közvetlenül felette kicsiny viharfelhők kezdtek gyülekezni. Diszkrét, ám annál fenyegetőbb mennydörgések hallatszottak. Rémülten tapasztalta, amint vagy három méter magasban az ég kitörni készült.

- Mi ez?

Csattanás hallatszott, és a miniatűr fellegekből szakadni kezdett az… eső helyett a kövek! A jelenséget még elektromos kisülések is kísérték, mint holmi apró villámok; a mennydörgések közben dobhártyarepesztőek lettek.

- Kölcsön kavics visszajár! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kénkővel!

A nagydarab férfi ilyen „égi áldásra” egyáltalán nem számított. Ennél talán még egy jégeső is jobb lett volna. A fején sűrűn csattogott a sok kis apró kődarab. Bevetette magát a toronyba, de evvel nem úszta meg, ugyanis a viharfelhők oda is követték! Karjaival igyekezett védeni magát, miközben görnyedten futott… ám nem sokra ment vele. A kődarabok, mintha forgószélbe kerültek volna, összevissza röpködtek, de valahogy mindig megtalálták. Újra és újra a már jócskán meggyötört testéhez vágódtak. Egy veszélyes örvény kellős közepén találta magát! Ordított, mire néhány fogát kivitte egy kemény kavics, az orrán, szemén, száján pedig újabbak csattantak. Már nem is a fejét, hanem az arcát próbálta védeni inkább.

Belevetette magát egy gödörbe, melyet nemrég ástak ki úgy félig meddig. Sokat vitatkoztak azon, hogy a romos toronynak a belsejébe érdemes-e egyáltalán csapdát telepíteni, és végül úgy döntöttek, mégsem éri meg a fáradtságot, ezért odakint folytatták inkább a fárasztó munkát. Ez a gödör viszont így maradt; még egy lapát is hevert a legalján. De ahogy beleugrott a saját maga által ásott verembe, hamar rájött arra, hogy ez talán mégsem olyan remek ötlet! A haragos felhők megálltak felette, és onnan zúdították rá az „áldásukat”. Összegörnyedt, mint valami teknősbéka, ám a hátán egyre hevesebben csattogott a „zápor”. Pár pillanat múlva viszont, hál istennek, szétoszlottak a felhők, és a kőzápor is megszűnt. Még némi fényjelenség villant, mint sárga üstökös, majd az is kihunyt. Csend lett. A veszély látszólag elmúlt - legalábbis átmenetileg.

Keservesen nyöszörgött. Alig mert felnézni, de valahogy mégis erőt vett magán. Vérző, duzzadt arcával kíváncsian nézett körül. A felhőket már sehol sem látta. Sorstársa egy lapátot tartott maga elé, mint valami kardot. Fegyvereik már rég nem voltak - mikor Beronda megkezdte ellenük az irtóhadjáratát, sorra eltüntette őket. Csupán néhány ásó, lapát, pár bicska és egy kis balta maradt meg. Ezek az eszközök alkalmasak voltak ugyan fegyvernek, mégsem mentek vele semmire. Kegyetlen ellenfelük óriási mágikus erők birtokában volt, mely képességekkel ők sajnos egyáltalán nem rendelkeztek.

- Jól vagy, haver?
Fura mód, mintha aggódtak volna érte.
- Hogy érzed magad?
- Most repült nekem kismillió kavics! - kiáltotta ingerülten. - Te jó ég, bokáig ellep! Szerinted vajon hogy érzem most magam, te idióta vadbarom?! Mit ne mondjak, köszönöm kérdésedet! Igazán remekül vagyok, a fene essen belé! Jobb már nem is lehetne!

A feldagadt arcát és a szilánkos fogait tapogatta; mintha egy ritka műalkotást prób&aa











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!